– RPL három-harminc.
– Kappa harminchét-zéró-tizenhárom-nyolc.
– LPL-ek száz százalékon.
– Eltérés az AIL-on, négy ezred – szólalt meg Forbes.
– NC-vel korrigálom – felelte Wright.
Javarészt egyszerre beszéltek mindannyian, mégis megértették egymást. Csak apa és a kadétok hallgattak.
– NDS kilencven százalék.
– RPL három-hetven.
– AIL parallel – jelentette Forbes.
– Tolónyomaték kész.
– Nitrogén indul! – mondta Wright, és lenyomott egy gombot. A remegés fölerősödött. Charles és Forbes beszíjazta magát, a többiek még mindig nem. Már két perce remegett a padló, most már olyan erősen, hogy összekoccantak a fogai. De a képernyőn még mindig mozdulatlanul fehérlett az Urania.
– Gravitonok indulnak – szólt Ryan. A remegés elcsendesedett. Most alig lehetett érezni. Jane a monitor kapcsolója felé nyúlt, de a keze hirtelen önállósította magát és a magasba lendült. Hűha, a negatív gravitáció! A gyorsulás kiegyenlítésére!
Anna itt tart az olvasásban, én pedig azt hiszem, ez az első eset fennállásom során, hogy testközelből látom, amint engem olvas valaki, aki még meg sem született, amikor én ezeket a sorokat leírtam. Érdekes érzés. Van benne egy adag „jé, de öreg vagyok”, ámbár nem én vagyok öreg, hanem ő nagyon fiatal, de nem is ez a lényeg, mert azt eddig is tudtam, hogy hány évesek vagyunk mindketten. Hanem hogy valaki önszántából leül elolvasni azt a regényt, amit én írtam, és én ezt látom, a kezembe adja a helyes kis Androidot ott kinyitva. Így valahogy igazibb.
Ennyi idő után az Urania – most épp lapozgatom – kicsit olyan, mintha egy idegen írta volna, de mégsem olyan, mert hát mégiscsak én csináltam. Ma már sok mindent másképpen írnék meg benne. Persze többször is olvastam azóta, gyakran kézbe veszem a már elkészült regényeimet.
Szóval érdekes érzés, hogy látom, amint Anna engem olvas, és mivel már eljutott a huszadik szakaszig, alighanem tetszik neki. Azt elfelejtettem megkérdezni. Majd esetleg a végén elmondja, hogy mit szólt hozzá.