Írót nem érhet ennél nagyobb öröm, amióta kihalt a nyelvből a „honorárium” szó. Egyszer már bekövetkezett, de az monó volt. Kint állt az autó az udvaron, Anna ott ült az ajtóban, és az Uraniát olvasta az apja táblagépén, az én könyvemet, amit akkortájt írtam, amikor ő született.
No de tegnap már sztereóban. Mert hoztak egy kis fotókönyvet a család elmúlt évéről, és volt benne egy rajz. Lórul. Három rajz is volt benne lovakrul, de aközül az egyik. Elbeszélgettünk egy kicsikét, mindenfélékről, hogy ő ló és rajzolva van, én nem vagyok rajzolva és nem lovok, mégis megértjük egymást, szóval kicsit megtárgyaltunk ezt-azt. Aztán kerítettem papírt és ceruzát, és megkértem Zsófit, hogy rajzoljon embert. Mindegy, milyet. Egy kislány lett belőle, félhosszú hajú, szőke, kék szemű. Én ezt látom a grafitceruzás rajzon is. Szív alakú arcocskája van. És akkor ővelük is elbeszélgettünk, előbb a rajzolt kislánnyal, aztán Zsófival, és ebből az lett, hogy a két lány itt ült a szobában és engem olvasott. Eszter a Kissy első részét spirálozott levonatban, Zsófi pedig az Angarit Sweetie képernyőjén. Szóval saját magát.
Angari Tünciből alakult, de ami őbennük közös, az valamennyire megvan Zsófiban is, és tizenhárom éve figyelem, hogy alakul, fejlődik, változik.
Mert erről szól az egész, kezicsókolom. Kislányokban utazom, akik sokszor – de hát erről már meséltem. Angarihoz minimum ők ketten kellettek, de valójában Eszter is felismerheti önmagát, és egy csipetnyit beletettem Gabiból is, most nem kellett több.
Nem szeretném elkiabálni, hogy ebből mi lesz, de van remény, hogy Zsófi el fog tűnődni Angariról, rajzeszközökkel a kezében.