Egy csomóan voltak, akik Töröknek szólították, de én Móninak. Hosszú ó-val, pedig röviddel írta. Utoljára május 25-én váltottunk pár üzit, én éppen sofőrt kerestem, mint már annyiszor, ő pedig az ország túlsó végéből elkezdett szervezni, de végül nem volt rá szükség, találtunk sofőrt helyben és elhoztuk Amirt. Ő már nem látta. Ja, engem se. Személyesen soha nem találkoztunk, de évek óta ismertük egymást. Most visszapörgettem az üziket a Messengerben, nincsen sok, két és fél éve valamelyik könyvem kiadása kapcsán váltottuk az első leveleket, de akkor már évek óta váltottunk mondatokat itt-ott a Facebookon, olvastam néha a blogját meg a Huppát, ő is olvasta néha az enyémet, volt, hogy vett át tőlem cikket a Huppára, aztán lebarmoltam, mert hibásan írta a nevemet, elmagyaráztam neki, Láng Attila D., pont úgy, ahogy írva van.
Szerettem a Mónit, mert volt egy feje. És használta. Jó cikkeket írt, azokat előbb ismertem meg, mint Mónit. Készült hozzám tavaly, de aztán minden közbejött, főleg az ikrek, azóta meg nyilván nem is tudott volna jönni.
Most meg már nem jön. Egyszer csak fekete lesz Kati profilképe, rányomok, hogy mi van már, vannak, akik olyan hülyeségek miatt képesek kifeketíteni a képüket, hogy valami politikusok megint hoztak valami szemétláda törvényt, mintha nem lenne tökmindegy, szóval rányomok és ott a hír, hogy meghalt a Móni. Na ne már. Majd pont a Móni, ötvenhárom évesen? Egyévesek se lehetnek még az ikrek, nekem összefolyik az idő, lehet, hogy már vannak annyiak, tökmindegy, csecsemők még, és most majd nem fogják megismerni?
Na ne már.
Amir tetszett volna neki. És ő se fogja megismerni.
Na ne már, gyerekek. Bassza meg.