Szóval az történt, hogy hat évvel ezelőtt egy őrült pillanatomban beszkenneltem a Prileszky Csilla fordította iszonyatos terjedelmű Ezeregyéjszaka első kötetét, és – mint akkoriban még mindent – nekiálltam kijavítani. Egy idő után már halvány sejtelmem se volt, hogy ki kicsoda, ki miért micsinál kinek a kijével hova a miről a micsodát, de csak csináltam hősiesen; másfél millió betű lett belőle, eltettem a gyűjteményembe, örülök neki, még egyszer viszont ne lássam.
Viszont most rájöttem, hogy mi volt Núr ed-Dín motivációja. Annak idején ez egy nagyon fájó pont volt számomra, hogy nem értettem, miért műveli ezt az őrültséget. Rövidítve az történt, hogy volt egy fiatalember, Núr ed-Dín Alí, aki borzasztóan beleszeretett egy rabszolgalányba, Anísz al-Dzsalíszba, insallah. Egymillió viszontagság után megszerezte, de ha jól emlékszem, menekülniük kellett, jött másik egymillió viszontagság, biszmillah. És összeakadtanak egy halásszal, aki sült halat hozott nekik. A halász maga Harún ar-Rasíd volt álruhában, de ők ezt nem tudták. Núr ed-Dín megette a halat, valószínűleg a lánynak is adott belőle, és odaadta az összes pénzét. A halász ekkor megkérte, hadd hallja énekelni a lányt, alhamdulillah. A lány elénekelt két verset, al-baszít és al-kámil versmértékben, amitől a halász háromszor elmondta, hogy Allahra, be szép. Erre Núr ed-Dín odaajándékozta neki a lányt. A lány ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy normális-e vagy, apafej, eldalolt egy szívhez szóló búcsúéneket al-baszít versmértékben. Núr ed-Dín is búcsút vett őtőle, al-khafíf versmértékben, és ezzel tovaballagtanak, jarhamukallah.
Hat évig nem sikerült megfejtenem, hogy Núr ed-Dínt miféle elmebaj támadta meg. Most értettem meg végre. Szóval az történt, csak hát erről Sahrazád hallgat, hogy Núr ed-Dín tudott magyarul. Azt, hogy „tízezer dínárt érő, meseszép rablány, akibe halálosan szerelmes vagyok”, magyarul úgy mondják, hogy bakfis.
Ez pedig egy német szóból származik, ami eredetileg azt jelenti, hogy sült hal.