Úgy érzem, kezd kiveszni a programozókból az a különleges képesség, ami valaha az Elite pár tucat kilobyte-jában csillagrendszerek százait helyezte el: a gondolkodás.
Karácsonyra Sweetie új kártyát kapott, 256 gigásat, igazán megérdemelte. (Ötvenezer a markecben, ezek nem tudják, hova legyenek jódolgukban, a feléért vettem a kedvenc üzletemben, aminek tulajával épp a minap beszéltük meg, hogy őnekik nem éppen a legalacsonyabbak az áraik, mást kapok ehelyett. Például azt, hogy szenteste ideautózott és saját kezűleg elhozta a stuffot!) Mármost mi történik, ha egy Android gépen kártyát cserélünk? Anno brekeke a DOS alatt úgy hívták a cserélhető meghajtót, hogy A: és B: (a CP/M-től örökölt módon, vagyis ezt 1974-ben találták ki, hacsak nem volt egy korábbi oprendszer, amiben már szintén így volt, nem tudom). Ez a meghajtónak volt a neve. Mindmáig így van a windowsos gépeken, a főwincsi C:, és az angol ábécé huszonhat betűjével lehet gazdálkodni (nekem valaha volt úgy is a gépem, hogy a wincsiket J:, K:, L:, M: betűk jelölték). Ha van egy F: jelű pendrive-om, DVD-m, kártyaolvasóm, akármim, kihúzom és egy másikat rakok a helyére, azt ugyanúgy F:-nek fogják hívni.
Nem így Androidon, mert jött egy kreatív menedzser és alkotott valami nagyon eredetit és nagyon biztonságosat. A kártyának most már nyolcjegyű hexakódja van, D4C3-EA62, teszem azt. Hogy miért pont nyolcjegyű, azt nem tudom; négy byte ahhoz sok, hogy az egy-egy felhasználó birtokában vélhetően valaha lehető összes kártyának egyedi legyen, ahhoz viszont kevés, hogy a világ összes kártyáját egyedileg azonosítsuk (hiszen ez csak négymilliárd kártya, nem vagyunk még felkészülve arra, hogy mi lesz, ha Kongóban és Amazóniában minden erdei kunyhóban öt-hat kártya hever szanaszét – lásd még a tényt, hogy a bankátutalások egyedi azonosító kódjai akkora számsorok, hogy ha a Földön élő minden ember, cég és intézmény másodpercenként csinál egy átutalást, akkor az összes lehetséges kódot kimeríteni eltart pár millió évig). Nem kétlem, hogy a jövő a harminckét jegyű hexakódos kártyaazonosítóké, bár én szívem szerint Unicode-ban írnám le őket, mondjuk lehetne az egyik kártya azonosítója ‰ċɯऋњ森🐷巨, ez sokkal könnyebben megjegyezhető, mint a hosszadalmas 625A-8CAD-E036-DA32-CE6A-BA14F-DBCC-9863.
Szóval van a jelenleg még csak nyolc hexajegyű azonosító, ami a kártyát azonosítja, nem pedig azt, amibe tesszük. Amikor ugyanis a kreatív menedzser ezt kitalálta, nem volt kéznél egy számítástechnikus, aki alkalmazta volna a szükséges eljárást (fejbe verni, a helyét behinteni sóval). Azzal, hogy kártyát cserélünk, adatokat nem feltétlenül cserélünk. Több órába telt hatvan gigát fölrakni a régi kártyáról a wincsire, melléjük tenni kábé még egyszer annyit és lerakni az új kártyára, de ezzel még nem vagyunk meg, mert az összes programban, aminek dolga van a kártyával, át kell írni a régi kártyaazonosítót az új kártyaazonosítóra, persze pötyögve, hiszen az ES File Explorerben nem lehet kimásolni a kártyaazonosítót, az Ebookdroidban nem lehet a keresendő könyvtárakat könyvtárfából kikeresni, tehát tanuld meg a nyolc hexaszámjegyet és másolgasd kézzel, úgy kellett, mersz még egyszer kártyát cserélni?!
No meg persze minden egyes programban, aminek dolga van a kártyával, engedélyeztetni kell az új kártya láthatóságát. Ez irtózatosan biztonságos, magyarázta a kreatív menedzser a céges barbecue-partin, sajnos a koktél után és a sajtburi előtt, pedig a sajtburi után és a koktél előtt kellett volna, sőt legjobb lett volna, ha kreatív menedzsernek kizárólag hívő muszlimot vesznek föl, aki nem iszik alkoholt, szóval ez irtózatosan biztonságos, magyarázta, mert ha nincsen engedélyezve a kártya látása, akkor a rendszer egyáltalán nem látja a kártya tartalmát és így meg vannak védve az adatok, meglesz a prémium, főnök?
Meglett a prémium, mert a főnök sem értett a számítógépekhez, és nem volt kéznél egy számítástechnikus, aki alkalmazta volna a megfelelő eljárást (fejbe verni, a helyét behinteni sóval), miután, vagy akár mihelyett megkérdezi, hogy mégis mitől akarná a felhasználó védeni a saját adatait a saját gépébe rakott saját kártyáján, netán önmagától-e, és mit ér ez a védelem, amikor a legelső alkalommal a gép megkérdezi, hogy hát az engedélyt megadjuk-e, természetesen megadjuk, és innentől a kártya pontosan ugyanannyira van védve (mitől?), mintha soha semmiféle védelem nem létezett volna. Azokban a programokban, ahol engedélyeztük. Amiket korábban írtak és még nem tudnak engedélyt kérni maguknak, azok innentől nem mennek, és ha a dev azóta meghalt, akkor innentől lejátszottál, a szoftver nem fut többé. Majd húsz év múlva írnak emulátort.
Szóval rátettem a kártyára némi adatot, köztük óvatlanul egy magazint, ami egy könyvtárba úgy van berakva, hogy évenként külön alkönyvtárakba tettem, ennek PC-n nincs jelentősége, áttekinthetőbb, azazhogy Androidon sincs jelentősége, kivéve az Ebookdroidot, ahol minden egyes alkönyvtár külön polc, vagyis ha van húsz alkönyvtárban kétszáz alalkönyvtár és azokban ötezer alalalkönyvtár meg azokban hatvanezer alalalalkönyvtár, az összesen (számítástechnikus vagyok, nekem számokat összeadni derogál, csinálja meg az olvasó saját magának) állati sok könyvtár, és az mind egy-egy külön polc, úgyhogy ha a negyedik főkönyvtárra vagyok kíváncsi, akkor előbb végig kell lapoznom az első háromnak mind a negyvenkétezer alkönyvtárát. Ugyanis amikor az Ebookdroid könyvtárstruktúra-kezelő rutinját megírták, akkor nem volt kéznél egy számítástechnikus, aki alkalmazta volna a megfelelő eljárást (fejbe verni, a helyét behinteni sóval), vagy legalább szólt volna, hogy ha már föltalálták a könyvtárstruktúrát, akkor mi a billgétsznek nem lehet azt rendeltetésszerűen alkalmazni.
Ezért, én kis naiv, gondoltam, akkor kisimítom azt a magazintartalmú könyvtárat, összemásolom a több száz alkönyvtárat egybe. Aha, persze. Total Commanderben ez két gombnyomás, ES File Explorerben lehetetlenség, ilyen extraszuper csodaságokat eszükbe nem jutott volna implementálni. Egyenként menjen a polgár és kopipasztázzon. Letöltöttem még egy file-kezelőt, az se tudott ilyet, jobban mondva ilyet se, meg az alternatív megoldást se, hogy akkor töröljük az egészet a kékhalálba. Könyvtárat törölni, amiben van tartalom? Ki látott már ijedt? Ez szigorúan lehetetlenség a 3-as DOS-tól a 2018-as Androidig. Akarom mondani csak ebben a kettőben. Mindenütt máshol sima ügy. Mert nem volt kéznél egy számítástechnikus, aki alkalmazta volna a megfelelő eljárást (fejbe verni, a helyét behinteni sóval).
Másrészt viszont azt is gondoltam, hogy megnézem, van-e program, ami tudja azt, hogy az alkönyvtárakat alkönyvtárakként mutassa, ne a szülőkönyvtáraikkal egyenrangú polcokként. Úgy értem, ha van egy Magazin nevű könyvtáram, ami különféle magazinokat tartalmaz alkönyvtárakban, és a Magazin mellett egy Nyelv nevű, akkor a kettő között szeretnék anélkül átjárni, hogy végig kelljen közben lapozni a magazinos alkönyvtárak sokaságát. Hát volt egy, de egész csomó programot kipróbáltam, és elveszett, hogy melyik volt az. Az úgy csinálja, hogy mutat egy könyvtárnyit, rajta külön gombokként az alkönyvtárai, csakhogy nem lehet lapozni a testvérkönyvtárak között, könyvtárfából választani lehet. Csak ez a program végül kiesett a pikszisből, mert nem töltötte a tömbnyeleket, és minden könyv egyforma szürke kocka volt.
Úgyhogy többet ésszel, mint erővel: mivel nekem a Magazin alatt van sok alkönyvtáram, azt áttettem a névsor végére, mert akkor nem kell átlapozgatni őket, ha nem konkrétan rájuk vagyok kíváncsi. Hogy kerül egy M betűs könyvtár a névsor végére, ha a program csak ábécérendben hajlandó mutatni őket, és vannak nevek N-nel, S-sel, T-vel is?
Hát kicseréltem a kezdő M betűt cirill M betűre, mielőtt jön egy számítástechnikus, fejbe ver és a helyemet behinti sóval.