Hirtelen ráébredtem, hogy tizennégyből hat az kétezer-tizenkilenc. Az olvasónak is ennyi jött ki, ugye?
Fantasztikus. 2006 őszén kezdtem dolgozni a Kissyn, akkor még novellaként, eleinte egyedül, bár beavattam persze Kriszet is. De még nem volt több az alapötletnél, Kissy, a csapat, a nyomozás. Fogalmam se volt, hogy mit akarok ezzel. A kicsim talán még nem szólt bele, én vagyok az író, nem ő. Hónapokig állt a megkezdett könyv, akárcsak azelőtt és azután is több másik, talán mindegyik – amíg rá nem jövök, hogy mi is van ebben a sztoriban.
De még nagyon sokáig nem jöttem rá. A következő lépcsőfok egy éjszaka volt – már a következő év elején, azt hiszem –, amikor álmatlanul forogtam, akárcsak az agytekervényeim, egészen addig, amíg fölneszelt a kedves, és megkérdezte, mi baj. Elmondtam neki, és ő is hozzátette a maga gondolatait. Hajnalig beszélgettünk. Akkor alakult ki a történet olyanná, amilyennek nagyon sokáig, talán egészen a legutóbbi időkig mind ismertük.
Egy jó évtizeddel korábban, 1995 körül ment a tévében egy ausztrál gyereksorozat, a Titkos küldetés, amiben gyerekek harcolnak műholdas csúcstechnikával (a netet még gyakorlatilag nem ismerték) egy minden hájjal megkent műkincstolvaj ellen. Már akkor akartam írni valami hasonlót, gyerekek, csúcstechnika, bűnüldözés, de ennél több csak az volt a sztoriban, hogy mit nem akarok: nem akarom, hogy gyerekes legyen, mint a tévésorozat, mert ezt a gyerekirodalomban nem szabad (nem lenne szabad, de kevesen tudják); nem akarom, hogy végig egyazon bűnöző ellen harcoljanak, mert unalomba fúl, és mindig ki kell eszelni valami lehetetlen magyarázatot, hogy miért lóg meg folyton – ugyanakkor viszont neki vagy a segédeinek nagyon ügyefogyottnak kell lenniük, ha mégis mindig meghiúsítják a terveit. Szóval ezeket nem. De hogy helyette mit, arra csak akkor éjjel jöttem rá. Kissyéket!
Ma már kihüvelyezhetetlen, mi született az elképzelésből akkor éjszaka és mi később, mit találtam ki jómagam és mivel járult Krisz hozzá; az is, hogy mikortól tekintettük a regényt kettőnk művének, őt pedig társszerzőnek. Voltaképpen nem is fontos.
Szóval akkor éjszaka kialakult, hogy nekik ezt hosszú távon kell csinálniuk, elkapni a shindyt, aztán a következőt, és persze élni közben a rendes életüket. Hogy mennyire hosszú távon, az csak később derült ki, amikor megláttam – ez megint én voltam – a történet célszerű végpontját, bár az odáig vezető ívet még sokáig nem. Ma sem. Talán nincs is. Az életnek nincsen íve, az élet események sora, amik közül némelyek egymásba kapcsolódnak és vezetnek valahová, mások nem. Ez pedig az ő életükről szól, tehát miért lenne íve?
Akkorra már világos lett, hogy hiába Kissy a címszereplő és a történet megélője, akin át látunk mindent, a főszereplő igazából Vanessa. Amikor kiderült, hogy igényt tart erre a pozícióra, azonnal, készségesen átengedtük neki. Mohi életének váratlan átalakulása lett az a talpkő, amire az egész történetet alapozhattuk.
Amikor világos lett, hogy hova vezet mindaz, ami a történet célszerű végpontjából következik, még mindig nem volt világos, hogy ebből mekkora munka lesz, szövegterjedelemben és időben is. Azt tudtam, hogy a történet lezárása mikor következik el, de nem volt magától értetődő, hogy végig kellene kísérnünk az életüket egészen odáig. Sokan megtették már, hogy egyszer-kétszer nagyobbakat léptek az időben, Rowling is a Harry Potter-sorozat végén. Ma már világos, hogy ezt mi nem tehetjük, csak kisebb időugrásokra van mód, jellemzően egyik hétvégétől a másikig, ha hétfőtől péntekig nem történik más, csak iskolába járnak.
Ezért és még sok más okból következett be, hogy a történet eddigi négy és fél évét nyolc év alatt meséltük el.
Ez rengeteg sok. Nyolc vagy legalábbis hét és fél évet töltöttünk együtt az egerekkel. Az az éjszakai ötletroham jó fél évvel előbb lehetett, mint Gabi születése, és ő most ment másodikba, nagy gyerek már. Kissyéknél csak négy és fél év telt el, de ezalatt gyerekekből szenzációs fiatalokká értek, ma már csak a zsebek mondhatók gyerekeknek, ha egyáltalán.
A Nicky első változatán öt évig dolgoztam, a másodikon talán kettőt. A harmadikat elkezdtem tavaly, de nem élek együtt vele mégsem; csinálgatom. Nickyékkel úgy igazából hat-hét évet éltem szoros kapcsolatban, tényleg állandóan együtt voltunk, ők voltak a családom. Kissyékkel most már hosszabb ideje tart, és ha kiszámítom, hogy a történet hátralevő része az eddigivel arányban mennyi időbe telhet, akkor az derül ki, hogy 2019-ig együtt leszünk. Vagyis addig megélt életemnek több mint a negyedrészében.
És aztán, illetve már jóval előbb – jön a kérdés, hogy hogyan tovább. Mert eltölthetek én akár évtizedeket is azzal, hogy a Nickyt írom, remélhetőleg a harmadik és végleges változatot: amikor leteszem a tollat, akkor nem lehetek az LVP elkötelezett harcosa, bármilyen jó ötletnek tartom. Erre nincs mód, a könyvlapokon kívül az LVP nem létezik.
De shindyk vannak.
Két nő van az életemben, akik mellett egyszer s mindenkorra el kellett köteleznem magamat. Az elsőnek nem az anyakönyvvezető előtt, hanem már jóval korábban, a másodiknak pedig – nem, nem magának Vanessának kellett (vagy csak eztán fog kelleni) megfogadnom valamit, hanem annak az elkötelezettségnek, amivel harcol. Igen, majd még eztán fog kelleni. 2019-ben lesz-e vagy máskor, nem tudom, de nem tehetem ki a pontot az eddigi leghosszabb magyar nyelvű regény végén anélkül, hogy valamit megígérnék a főszereplőmnek. Hogy mit, azt még nem tudom, csak azt, hogy nem lehet olyan ígéret, amit nem tudok teljesíteni. Mert nekem kell belenéznem azokba a jégkéken csillogó szemekbe és elviselnem, ami rám vár, ha becsapom. Ha megpróbálom, persze. Vanessát nem lehet becsapni.
Ahogy telnek az évek, egyre félelmetesebbnek látom a macskákat, bár mindig is azok voltak persze, mert nincs itt Vanessa, hogy megvédjen. Vagy bármelyikük. Nyolc éve élünk együtt, és amikor a kezemben van a Palm – pár hete Andi –, akkor tudom, hogy se macskától, se shindytől nem kell tartanom. Macskáktól igazából akkor sem, amikor éppen nem írok, hanem szembetalálkozunk az előszobában vagy odakint – mert ugyan az egerek nincsenek itt, hogy megvédjenek engem, csakhogy ezt a macskák nem tudják.
De a shindyk igen. Nekem személy szerint persze tőlük sincs félnivalóm, hiszen nem vagyok gyerek, de mások azok, és Gabi, Eszterék, a környékbeli és csak netről ismert gyerekek miatt igenis van miért aggódnom. Ők egyetlen dologban különböznek Elkétől, Olsentől, Gabrielle-től: nincs a hátuk mögött egy szerző, aki az eseményszálakat a kezében tartja és vigyáz, hogy ne essen bajuk. Ezt egyetlen gyerekkel se tudom megtenni, a szüleik sem tudják. Ha lehetséges lenne, akkor nekünk sose lett volna miről megírni ezt a könyvet, de a veszteséget nem érzékelnénk, a nyereség pedig sokszorta nagyobb lenne.
Ezért kell nekem egyszer még belenéznem azokba a jégkéken csillogó szemekbe, és megígérni valamit; csak jöjjek rá, hogy mi legyen az.