Orbán és Matolcsy beül egy étterembe, ebédet rendelnek, a pincér felírja, máris hozom, miniszterelnök úr, miniszter úr, a leggondosabb kiszolgálást biztosítjuk, részünkről a szerencse. Eltelik félóra, a pincér előjön kalapban, kabátban, kilép az ajtón és távozik. Jön utána az egész konyhai személyzet, veszik a kalapjukat és mennek. Az utolsó még visszaszól: „Ja, tessék hazamenni, csődbe ment az étterem.”
Ez ilyen tipikusan magyar dolog. Majd még elhiszem, hogy hajnali öt óra ötvenkor összeültek a vezérürük, átnézték a számokat, és megállapították, hogy ha a Malév még két gépet elindít, akkor – mi történhet, ami rosszabb a csődnél? – már az ő utolsó havi fizetésük is veszélybe kerül. Essenek az emberek pofára a váróteremben, kit érdekel? Érdekelne, mi lett azokkal a gépekkel, amik éppen a levegőben voltak. Számos cégnél gyakorlat, hogy a kirúgásukkor éppen dolgozó alkalmazottaknak parancsot adnak, hogy azonnal fejezzenek be mindent, amit csináltak. Ettől nem hiszem, hogy a pilóták kisétáltak a fülkéből tízezer méter magasan, de lehet, hogy később majd perbe fogják őket ezért. Hogy merészeltek még mindig dolgozni és kárt okozni a társaságnak?
Orbán Viktornak begyullad a vakbele, zöld köntösben helyet foglal a műtőasztalon, elaltatják. Mikor fölébred, ott fekszik az asztalon zöld köntösben, körülötte egy lélek se, a villanyt leoltották. Kibotorkál, odakint senki. Letámolyog a földszintre, az öreg portás bácsi éppen veszi az ételhordóját és indul. „Hát maga? Mindenki elment, csődbe ment a kórház.” „Nekem miért nem szóltak?” „Minek szóltak volna? Semmi köze hozzá. A köntöst majd hagyja itt, jönnek a felszámolók leltárazni.”