Fölhív egy hölgy a biztosítótól adategyeztetés végett. Eldarálja, hogy rögzítik a beszélgetést és mi a teendő, ha szükségem van a felvételre. Megkérdezi, tudjuk-e, hogy hol érhetjük el őket. Persze, felelem. Akkor jó, mondja, és elkezdi darálni a címeiket, petőfijózsefattilasugárút, de megakasztom.
– Csókolom, ha egyszer tudjuk, hogy hol találjuk önöket, akkor már nem kell elmondani!
Igen, de mert több címük is van és címváltozásuk is volt.
– De fönn van a neten, csókolom!
A hölgy lefagy. Telnek a másodpercek és nem tudja folytatni. Őt arra programozták, hogy mondja el az összes címeiket, délelőtt negyed tizenegy van, órák óta csinálja és előtte heteken, hónapokon át csinálta már. Már több tízezer ügyfélnek elmondta, hetvenévesen is fogja tudni fejből. Minden bizonnyal elmondja az ország összes zugában levő valamennyi kirendeltséget, nem mintha bárki számítana rá, hogy a rigójancsi lakosok majd Rákóczitúrósról akarnak kárbejelenteni, csak így egyszerűbb volt megírni a hölgyre a programot.
De most megakasztották. Egyszerűen nincs utasítása arra az esetre, ha az ügyfél már tudja, hol találja a választ a kérdésre. Senki nem számított arra az eshetőségre, hogy lesz egy ügyfél, aki fütyül rá, hogy az ő kirendeltségeik hol vannak, esze ágában sincsen ilyen hülyeséget fejben tartani, hanem ha kelleni fog, majd megnézi a neten.
Hosszabb szünet után a hölgynek megjön a hangja, megköszöni és elbúcsúzik.
Milyen szerencse, hogy a programozó beiktatott egy hibakezelő rutint.