Elkészült a Kissy huszonnegyedik része. Jó olvasást kívánunk hozzá.
– Hát… ne vedd rossz néven, de ahogy elnéztelek…
– Igen? Folytasd. Valaki addig hozza ide a bicskámat, érzem, hogy kelleni fog.
A fiú vigyorgott.
– No jó. Szóval aranyos vagy meg minden, állati gyorsan tudsz rúgni, de azért erő is kell, hogy egy felnőttet legyőzz. És hát alig érsz a mellemig.
– Az álladig!
– Talán.
– No jó, hasonlítsuk össze. – A kislány odalépett a fiúhoz, egészen közel szembeállt vele. – Tedd a fejemre a kezedet, a nagy fülem közé, és vonj le két centit a szivacs miatt. Mi jön ki?
– Hát az államig nem érsz… a mellemnél magasabb vagy, úgy a vállam táján…
A mondat félbeszakadt. Françoise megmoccant, s a nagyfiú egy tompa nyögéssel elterült. A zseb helyet foglalt a hátán.
– Valójában egy kicsit pontatlan a mérés – közölte. – Szilárd talajon kellett volna állnunk. Te nehezebb vagy, jobban besüppedsz a szivacsba, ezért egy kicsit alacsonyabbnak tűnsz. Mit is mondtál az imént a méretkülönbségről?
A macskákat mégse volt olyan könnyű megszámolni, legalábbis vacsora után, amikor bekapcsolták a Cicavíziót, nem sikerült. A macskabölcsőt az alagsori fürdőszoba sarkában rendezték be, egy magas falú, nyitott tetejű doboz volt, a fiúk ütötték össze deszkákból. Sok puha rongy volt benne, és négy macska. Egy nagy és három kicsi. De a falra erősített éjjellátó kamera csak egy gombolyagot látott, ami időnként mocorgott. Madame Faubourg most minden reggel és este odamegy, megeteti Macskát és ellenőrzi, hogy a kicsik jól vannak-e, ma este is volt már ott és írta, hogy minden rendben. Ami ezúttal pont az ellentétét jelenti a „macskamentes” jelszónak.
Az egyik cirmos, a másik fehérrel mintázott fekete, a harmadik foltos. Háromnaposak. A nemüket még nem tudni. A nevüket Macska nem mondta meg. Elke jelen volt az első születésénél, de aztán Macska annyira barátságtalanul nézett rá, hogy inkább magára hagyta.
Most örülhet. Madame Faubourg-on kívül senkit nem fog látni, amíg a tábor tart, sem egér, se kutya nincsen a házban. Hacsak ő nem hív persze vendégeket, a macskaajtón át bejuthatnak, megnézhetik a gyerekeket, két szoptatás között még macskabulit is tarthatnak. „Egérmentes.”
– A Jerry Alapítványban – közölte a fiú ellentmondást nem tűrően – mi odafigyelünk egymásra. Lehet, hogy a társad épp a hátad mögül érkező cicára akar figyelmeztetni. Tessék, Blanche.
– Köszönöm, kedves vagy. Gyerekek, harminc fok van a hőmérőn, de délre harmincöt lesz. Ti pedig ugrálni fogtok, megizzadtok, szomjasak lesztek. Tehát van néhány szabály, amit jól jegyezzetek meg; itt leszek és figyelek rátok, de nektek is tudni kell. Óránként nyolc decit szabad inni, és egész edzés alatt összesen négy litert. Vagyis öt óránál többet csak akkor szabad edzeni, ha ennél lényegesen kevesebbet isztok. Akinek ez a folyadék nem elég, az leveszi a szivacsokat, lezuhanyozik, átöltözik, és mára befejezte a testmozgást. Továbbá: aki elérte a két litert, szünetet tart és eszik valami sósat.
– De hisz attól még szomjasabbak lesznek – felelte Vanessa.
– Nem kell sok, viszont inkább legyenek nagyon szomjasak, mint kicsit halottak. Tudjátok, mi az a hiponatrémia?
Nem tudták.
– Hát ne is akarjátok megtudni. A szervezeteteknek többek között nátriumra van szüksége. Ha túl sok vizet isztok és bent marad, akkor a folyadékmennyiséghez képest kevés lesz a nátrium. Ha távozik a víz, akkor meg viszi magával a nátriumot is. Tehát pótolni kell, ezért sót fogtok bevinni.
Kis csend lett, aztán Vanessa nagy zajjal összecsapta a tenyerét.
– No! Hallottátok az orvosi utasítást, tessék betartani. Egérke – nézett Kissyre –, ugye hoztál filctollat? Jó. Ne csak a poharakra tegyél betűjelet, hanem a palackokra is, legyen mindenkinek saját palackja, így csinálja társszervezetünk, a NASA is! No? No! Egérkék, ez lefagyott.
– Nem fagytam le – nevetett Kissy –, teljesen jól vagyok. Csak meglepett az ötleted. Jó, mindenki kap betűjelet a palackjára és csak abból iszik. Blanche, honnan tudjuk, ha valakinek mégis elfogy a nátriuma?
– Hát ha elfogy, azt már csak a kórbonctan mutatja ki – szólalt meg Jean-Fran Kissy háta mögött.
– Onnan, hogy én azt mondtam – Blanche rosszallóan a tanárra nézett –, és ha valakinek azt mondom, hogy igyon, vigyen be sót vagy tartson pihenőt, akkor úgy is lesz. Itt én vagyok az orvos.
– Hallottátok, egérkék – intett Vanessa. – Én pedig az edző vagyok, és azt mondom: munkára. Bemelegítés! Ideje Jerry-fegyelmet tanulnotok. Sose feledjétek, milyen kicsik vagyunk és az ellenség mennyivel nagyobb. Egy falásra bekap. Ezért támadunk mindig csapatban, és ahhoz kell a fegyelem. Meg mert egy karika sajtot hatan tudunk csak elcipelni.
– A gyűlölet rossz érzés – közölte Vanessa. – Megváltoztat, eltorzít, lealjasít. De nem könnyű megszabadulni tőle. Én a magaméval már régóta nem vacakolok, ha megvan, hát megvan. Általában nem figyelek rá, nincs jelentősége, amikor pedig szembekerülök egy-egy szemétládával, segít, hogy ne nagyon kíméljem.
Kissy azt se tudta, milyen állásba csavargassa füleit, s min döbbenjen meg jobban, a kislány bölcsességén vagy ezen a kitárulkozáson. De megoldották a problémáját, egyszersmind elejét véve a túlságos elérzékenyülésnek.
– Gyűlölet finom dolog – jelentette ki Elke. – Segít kiüssed shindy fejét két füle közül, mert termeli adrenalimot és ad Energie. Mathilda fantasztikusan nagyon csodálatos kislány, szívesen ismerkedném személyesen, és lőnénk versenyben céltáblát járókelőkbe. Én nyerek – tette hozzá magától értetődően. – Távnézőcsövös puskável Mathilda eltalál mukit rengeteg méterről persze hogy, de ez jó csak Auftragsmördergyilkosnak, shindyre vadászni csúzli kell, vihetsz zsebedbele, előkapsz, elteszed, shindy elfeküd, jöhet töltelék, köret, mártás, saláta. De csúzlin nincsen ám szép távnézőcsöv meg célkereszt. Hoppp-pá! Nimby! Csúzlin távnézőcsöv meg célkereszt miért nem nincsen?
– Mert nem érünk rá hosszan célozgatni vele. És mert akkor nem kérkedhetnél a céllövő tudományoddal.
– Én nem kérek céllövölő…
– Kérkedsz – javította ki Jennifer. – Du prahlst.
– Ja, azt persze, állandóan. Nézzétek az a fa! – mutatott a zseb hirtelen az egyik fára. – Láttok felső ágon jobbra nyolcadik levélen kis fekete bogárka bal kezében bögre?
A fa legalább húsz méterre volt, és ember meg nem tudta volna mondani, hogy melyik ágra gondol, nemhogy a levelet, úgyhogy biztonsággal rámondhatták, hogy nem.
– Nem is fogtok. Amíg kereskélődtetek, kilőtte bögre bogárka kezébelőle zsebike.
– Aha – mondta Martin pár perccel később a szobájukban, amikor elmesélte neki; ő nem volt a közelben, valakivel beszélgetett. – A kisegérben van egy adag feminista öntudat.
Kissy kezében lelassult a hajkefe, eltöprengett a hallottakon.
– Állítsuk időnként olyan helyzetekbe, amikor fiúkkal kell versenyeznie – folytatta Martin. – Elvégre fiú van éppen elég. Figyeld meg, hogy hajtani fogja a bizonyítási kényszer, meg akarja mutatni, hogy a lányok is tudnak annyit.
– Sakkbajnok – vont vállat Kissy.
– Az más. Az ügyességére és az erejére is büszke. Bár ami azt illeti, emlékszel?… egyszer azt mondta, hogy ha versenyszerűen sakkozik majd, csak nyílt mezőnyben akar játszani.
– Nem emlékszem… nyilván nem voltam ott. Az mi?
– Amiben mindenki játszhat. Van női verseny, ahol nem indulhatnak férfiak, és nyílt, ahol együtt játszanak a férfiak és a nők. Említett híres sakkozó nőket, akik sose játszottak nőiben.
– De hát ennek mi értelme? A sakkban nem számít, hogy ki milyen erős vagy mennyire hajlékony.
– Halvány fogalmam sincs, mindenesetre így van. Szóval ez is azt mutatja, hogy az egerünkben alaposan dolgozik a feminizmus. Amire nem sok szüksége van, de ezt még nem tudja.
– Ezt hogy érted?
– A Jerry alapvetően feminista szervezet, még ha ezt nem is írtuk bele az alapszabályba. A molesztált gyerekek többsége lány; ha nem tartanánk fontosnak a lányok jogát az egészséges gyerekkorhoz, akkor csak fiúkkal foglalkoznánk, de őmiattuk talán létre se jöttünk volna. A csapatban is nagy többségben vannak a lányok, s bár állandó vezetőnk nincs, a legritkább esetben fordul elő, hogy fiú irányítana egy akciót. Minek, amikor egyik-másik egérlány eszével a pasik közül legfeljebb Stephen Hawking kelhet versenyre?
– Te mit ácsorogsz itt?
Louise riadtan pördült meg. A főnökasszony állt ott, tőle két méterre, csípőre tett kézzel. Nagydarab, nagyszájú asszonyság. Louise villámgyorsan visszafordult és behajtotta az ablakot, ne hallatsszon ki semmi abból, hogy ők itt vannak.
– Ez egyre rosszabb! Ahányan vagytok, annyifelé szaladgáltok, a rengeteg munka meg sehol! De én leveszem rólatok a kezemet, tegnap megmondtam, hogy mi lesz, ha nem emberelitek meg magatokat, hát tessék, ha nektek ez kell. Gyerünk a portára, fölveszed a fizetésedet, átöltözöl, tíz perc múlva nem akarlak itt látni, megértetted?
Louise öt lépéssel átszelte a folyosót és benyitott a legközelebbi ajtón, amin a tizenkilences szám állt. Hálóterem, hat ággyal, katonás rend, tisztaság. Sehol senki. Visszalépett és karon ragadta a főnökasszonyt.
– Gyerünk befelé – suttogta nagyon határozottan.
– Hé, mit képzelsz te…
Louise a nő arcába nézett.
– Azt mondtam, befelé, és egy hangot se halljak!
Betuszkolta a nőt a szobába, becsukta az ajtót és egy székre mutatott.
– Üljön oda le és hallgasson, amíg nem kérdezem. Amikor megszólal, csavarja le a hangerőt. Nem kell másoknak is tudni, hogy itt vagyunk, világos?
– Világos, hogy elment az eszed – sziszegte a főnökasszony. Louise lenyomta a székre és megállt fölötte.
– Hogy hívják?
– Nagyon jól tudod, hogy… – csattant föl a nő, de Louise kezében megvillant egy késpenge. – Hé, mi folyik itt?
– Csak annyit kértem, hogy vegye le a hangerőt – mondta Louise vészjóslóan. – Hajlandó végre befogni azt a ronda nagy száját és rám figyelni? Én nem tudom, hogy magát hogy hívják, egy órája még azt se tudtam, hogy a világon van. Tehát hogy hívják?
– Duroc. Ki a fene vagy te?
– Köszönöm, madame Duroc. Eltehetem a kést anélkül, hogy elkezdene ordítozni megint?