Már maga a címadás is bonyolult. Egy kicsit ingadoztam Kislányok története és Egy kislány története között, de egykettőre beláttam, hogy a kislányok száma behatárolhatatlan, a kislány fogalma mint önálló entitás manifesztálódik, már ha ennek bármi értelme van. Nagy kérdés, hogy magának a cikknek lesz-e. Mindenesetre a létszámproblémák miatt a finn nyelvre emlékeztető megoldást választottam címnek, ami így szándékosan nem mondja meg, hogy egy kislány vagy több kislány.
Mivelhogy éppen ez a bonyolult.
Eredetileg természetesen többen voltak, s az adja az apropót e cikkhez, hogy találkoztam egyikükkel. Egy tízéves kislánnyal, akivel mindössze tíz napot töltöttem, de maradandó nyomot hagyott gondolatvilágomon. Ezt sok rendkívüli ember megtette, de többségük jóval idősebb korában. Azóta másodszor találkoztunk, és egyre jobban emlékszem arra a tízéves kislányra. A legjobban a járására, az arcára és a kezére, de e ponton nem ezek a fontosak, hanem amit megfigyeltem rajta. Most tűnt föl, hogy mit figyeltem meg rajta akkor, és hogy ez igazából itt volt a fejemben egész idő alatt.
Ha megfigyelte az olvasó azt a sok-sok kisebb-nagyobb lányalakot, akikkel körülvettem magamat, akkor ismeri a családra talált Vanessa nyugodt magabiztosságát, amit leginkább Nialától tanult, hiszen ő maga sokkal vadabb; R. Violet Jackson csendes, rendíthetetlen természetét; Nicky, Sara, Jane és Niala pontos szervezőkészségét; és Naomi Robinson szenvtelen kifürkészhetetlenségét.
Ilyen volt a tízéves Hajni, illetve ilyen is, amikor így tartotta kedve. Az egyik ok, amiért munkásságom középpontjába a kisebb-nagyobb gyereklányokat állítottam, az, hogy az emberi nem legérdekesebb, legösszetettebb lelkivilágú példányai. A fiúk sokkal egyszerűbbek. (A másik ok az, hogy méltatlanul mellőzött helyzetben vannak az irodalomban, és különösképpen az ifjúsági irodalmat megelőző korbeli gyerekirodalomban.)
Hajni bejött, leült, beszélgettünk, jókat játszott a kvarcjátékommal, a dédim kistévéjén megnéztünk egy-két filmet. Semmi különös. Hajni ma is bejött, leült, beszélgettünk, filmnézés most nem volt, kvarcjáték helyett pedig tablet PC volt, amivel most nem ő játszott jókat, hanem a párja. Ő majd legközelebb. Szintén semmi különös. Ma, felnőtt fejjel persze hogy tudja, mit akar, és azt meg is csinálja. Tízévesen ez nehezebb, sok tízéves bizonytalan, zavarban van a szülei távollétében, gyakran jelenlétükben is. Hajni nem volt az tízévesen se. Magabiztos volt, nyugodt és higgadt, tudta, mit akar, és – ami szintén nem minden tízévesnek sajátja – tudott értelmesen beszélgetni.
Azt persze nem mondom, hogy ezzel a tulajdonságával ihletője lett bármelyiknek a körülöttünk nyüzsgő kislányok közül. Ez csak egy elem hozzá. Tulajdonságok és vonáscsoportok, komplett egyének keverednek, örvénylenek az ember fejében, és időnként kiugrik a homlokomon egy-egy kései Pallasz Athéné-epigon. Regényalak egy lett Hajniból, az egyébként elég sikerületlen Naomi Robinson, bár elég sokban különböznek, hozzákeveredett egypár film- és könyvalak néhány vonása, a végeredmény alig hasonlít. Ez gyakori eset; Clavell például a Sógun több szereplőjét valós történelmi alakokról mintázta; a nevüket megváltoztatta, hogy szabadabban bánhasson velük, de mindenki tudja, hogy Toranaga az Tokugava Iejaszu – ugyanakkor viszont a főhősnő, Mariko több alakból lett összegyúrva, nem titok, bárki felütheti a történelemkönyvet.
Ezért van a nagy kérdés, hogy egy kislány-e hát Hajni vagy mennyi is voltaképpen. Mert ő maga egy, ez kétségtelen, de vonásai megmaradtak bennem, részt kaptak az általános kavargásban, és a kipattanó kis Athénéknek bizonyos Hajni-vonásai is lettek. Meg hát még sokaktól kaptak mindenfélét, Kissy, Vanessa és Niala alapvetően Kriszből és belőlem van, csak más-más vonásainkat örökítettük át rájuk, de tudat alatt ott voltak Hajni vonásai, no meg persze örök kedvencem, a kalózlány (lásd ezzel foglalkozó cikkeink listáját).
Mindeközben azonban ők mind, a már megszületettek és a még a fejemben rejtőzködők is igazi emberek, komplett egyéniségek, legfeljebb egy-egy alkalommal kevésbé, máskor jobban sikerül őket megírnom. De látni teljes embernek látom őket. Ez egyfajta mentális meiózis, ahol nem kromoszómák keringenek és darabolódnak, hanem emlékképek, emberekről alkotott benyomások, elképzelések. Memetikai szempontból nyilvánvaló, hogy a kalózlány egy mém, amely teoretice Arthur Ransome-tól ered, és azóta írók és olvasók sokaságának fejében vert gyökeret. De éppilyen nyilvánvaló, hogy a tízéves Hajni alakja – mindenkié, akivel találkoztam és emlékszem rá – hasonlóképpen egy mém, amely történetesen nem volt ilyen sikeres a replikációért vívott harcban, mert csak az én fejemben található meg. Mármint persze emlékszik rá sok más ember, de azok az ő emlékeik a tízéves Hajniról, nem az enyémek, a fizikailag létező ember azonos, az emlékek mások. Hasonlóképpen a tizenöt, húsz, huszonöt éves Hajniról is más-más emlékeik vannak a különféle embereknek, akikkel találkozott, no meg rólam is, és így tovább.
Memetikai lenyomatok vagyunk. Ezt így ebben a formában még nem láttam leírva, lehet, hogy én találtam ki, mert a memetika alapvetően az önmagukat másoló információkomplexumokkal foglalkozik, én pedig e ponton az információkomplexumok eo ipso létezését firtatom, a replikáció lététől vagy hiányától függetlenül.
Ma például megismerkedtem Hajni párjával, akit Gyurinak hívnak. Függetlenül attól, hogy hányszor fogunk találkozni a jövőben, a mai találkozásunkról mindkettőnknek marad valami emléke, ami az én meglátásomban éppen úgy mém, mint mondjuk a Léna-dal, csak az nagyon sikeresen replikálódik, emez meg nem.
Biztos vagyok benne, hogy ha kinézek az ablakon és azt mondom, „hull a hó, fú a szél”, az olvasó gondolkodás nélkül rá tudja vágni: „Dimitrij Lénáról mesél”, és már hallja is lelki füleivel a szinti sajátos, brekegő dallamát, esetleg látja lelki szemeivel valamelyik videóklip vagy koncertfelvétel képeit vagy Kóbor János arcát. De bármit mondok arról, hogy milyen volt Hajni tízévesen vagy Gyuri ma, ez nem idéz fel képzeteket az olvasóban, hacsak véletlenül nem találkozott valamelyikükkel a tárgybeli időszakban, de azok akkor is az olvasó képei róluk és nem az enyémek.
És itt jön a trükk. Kézzelfogható különbség van élő ember és annak memetikai lenyomata között, úgyszintén memetikai lenyomat és regényalak között. Memetikai megközelítésben az irodalom célja az, hogy ezt a különbséget feloldja és átváltozási folyamattá formálja. Először van az élő ember, egy vagy több, akikről memetikai lenyomat alakul ki az író fejében. Ilyen memetikai lenyomatok sorából alakul ki a regényalak, akit most már az író feladata olyan formában megörökíteni, hogy az olvasó fejében új életre keljen. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy Mary Poppins, Jean Valjean, Adrian Mole és Vitay Georgina olyan regényalakok, akiket szerzőik elég plasztikusan alkottak meg ahhoz, hogy olvasók millióinak fejében kelhessenek új életre, s bár ezek is voltaképpen az olvasmány- vagy filmélmény memetikai lenyomatai, eléggé hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy megértsük egymást, ha ugyanarról az alakról beszélgetünk. (Visszatérve a dalra: Léna nem volt ilyen plasztikusan megalkotva. Amikor megismertem a dalt, még olyan kicsi voltam, hogy a „Lénát látom az ágyamon” sornál Léna az én lelki szemeim előtt az ágy szélén ült.)
Az ember atomokból és sejtekből áll és egyetlen példányban létezik. A tízéves Hajni már nem létezik; megvan, jó egészségnek örvend, de azóta eltelt egy negyedszázad, ma egész másmilyen. Paulie és Georgina Rawdon-Smith már nem él. Ami megvan, az a memetikai lenyomat, amit kialakítunk magunkról az emberekben.
Az irodalom célja olyan memetikailenyomat-komplexek kialakítása, amik elég érdekesek ahhoz, hogy az őket generáló alakok, helyszínek, események fennmaradjanak és elterjedjenek. Shrek, Harry Potter, a Mikulás és legfőképpen Isten olyan alakok, akikkel ezt hihetetlen sikerrel lehetett csinálni.