Csörög. Fölveszem.
– Én! – mondom, mert tényleg én vagyok.
Kis csend. Aztán:
– Szia – mondja egy ismeretlen, éltes női hang bizonytalanul.
– Szia! – vágom rá, hiszen a hölgy határozza meg a nexust.
Kis csend. Aztán egy vizsgálóbíró számonkérő hangján:
– Te ki vagy? Jutka vagy?
– Nem – felelem indignálódottan. Részben sértve érzem magamat, amiért le kell mondanom a lehetőségről, hogy én lehessek Jutka, még inkább pedig mert valamikor, amikor én még nem is éltem, a hölgyet a jó édes szülei elmulasztották megtanítani, hogy a hívó fél először is bemutatkozik, és aztán érdeklődik a hívott kiléte iránt.
– Ja, akkor tévedés, elnézést – mondja lemondóan, amiért én még csak Jutka sem vagyok, és leteszi.