Elgondolkodtam az előző cikkre érkezett hozzászólásokon. Elsősorban azon, hogy – ez idáig – mennyire kevés volt belőlük, az is csak magánlevélben. Olvasóink vagy a karácsonyi előkészületekkel vannak elfoglalva, vagy nem volt türelmük végigolvasni a hosszú cikket – vagy, amit én gyanítok, nem nagyon akaródzik nekik irodalmi kérdésekben véleményt nyilvánítani.
Az irodalom nem olyan, mint a foci vagy a politika, amikhez mindenki ért és mindenkinek van róla véleménye. Olyat már hallottam, hogy társaságban megvitatják, hogyan rúgta az a tökfej Kovács a saját hálójukba a labdát, na figyelj ide, Kiss lepasszolta neki, hogy így, erre rúghassa tovább, egy tropszkohipercentrikuláris vonal mentén az ellenfél felé, de az a hülye Kovács egy hipertropszkoventrikuláris vonalat választott, amitől a labda Uri Gellert kapott és persze belement a saját hálójukba, a kapusnak már arra se volt ideje, hogy elénekelje a Szózatot. (Bocsánat, ennek Moldova a mestere, én csak kivételesen kontárkodtam bele – ő mindent tud a fociról és remek szatírákat írt róla. Azokat szeretem, a focit nem.) Meg olyat is hallottam, hogy társaságban megvitatják, micsoda ostobaságot mondott ez a hülye Orbcsány Vikenc, hát hiszen ha az autópályát a Szilas–Vegeta vonalon viszik, akkor az hetvenhétmilliárddal többe fog kerülni, hát figyelj ide, itt van a kerettyenaszályi elágazás… (Igen, Moldova politikai szatíráit is szeretem, de néha az az érzésem, mintha a sajátjaim is állnák az összehasonlítást. Nem mind.)
Nem, az irodalomról nem vitáznak. Még soha nem hallottam olyat, sőt filmen se láttam vagy regényben sem olvastam, hogy társaságban összegyűlvést az lett volna beszédtéma, hogy te figyejj mán, a tapétamintád pont olyan, mint az Eszmélet rímképlete, ababbaba, persze, tudom, azért választottam pont ezt a tapétát, nem tudom, megfigyelted-e, hogy a két középső sor olyan, mint egy tengely, ami körül megfordulnak a versszakok. Persze valószínű, hogy rossz példát választottam, az Eszmélet József Attila legbonyolultabb verse, én már idősebb vagyok, mint ő valaha volt, és még mindig nem értem. Mármint értem, csak nem az összes rétegét.
Válasszunk egy másik József Attila-verset. Egy közismertebbet, amit mindenki olvasott és kisebb-nagyobb részleteit minden valamicskét is művelt magyar ember el tudja mondani. Akkor írta, amikor harminckét éves lett ő, meglepetés e költemény, csecsebecse, ajándék, mellyel meglepte e kávéházi szegleten maga magát. Nekem ez a vers szokott eszembe jutni, amikor egy írót támadnak. Akartam szólni már az előző cikkben, csak aztán kimaradt valahogy, két napig írtam a cikket, sokszor félbe kellett hagynom, kimaradnak így gondolatok.
Élt egy ember valaha, akiről az ország ma egyetlenegy dolgot tud. Azt, hogy intelme gyorsan, nyersen érte József Attilát a „Nincsen apám” verséért, a hont kivont szablyával óvta ellene. Ideidézte Attila szelleme hevét s nevét: azt mondta, hogy Attila, míg szóból ért ő, nem lesz tanár e féltekén, gagyogott s ragyogott. (Nem, ez nem Nógrádiék popritmizálásának paródiája, csak játék a szavakkal.) És József Attila úgy elküldte a jó édes anyjába Horger Antal urat, amiért sekély kéjjel örült, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, hogy ennyi maradt az egész emberből az utókor számára. Pedig tudjuk, ki volt. Cikk van róla a Wikipédiában. Tudományos munkái fennmaradtak, és nemegyszer összefutottam a nevével nyelvtudományi művek irodalomjegyzékeiben. Azonnal megjelent a fejemben a vers. Horger Antal professzor, a magyar nyelvészet nyilvános rendes tanára, több tudományos mű szerzője egy hétfő reggelen, 1925. március 30-án egyszer s mindenkorra beírta magát a kultúrtörténetbe egy primitív, kisstílű állatsággal, és nyolcvan éve minden magyar ember tudja, hogy Horger Antal az a felfuvalkodott fasz volt, aki tönkretette József Attila karrierjét.
Ja, hogy nem tudta szegény, mit cselekszik? Eszünkben sincs megbocsátani neki. Ugyanis József Attila még konkrétan bele is írta a versbe, hogy melyik verséért kapta ezt a fejére, és mi ismerjük azt a verset. Itt van a szövege az ELTE honlapján, tessék szíves lenni gyorsan átfutni felelevenítőleg.
Az Horger Antal nagy baja, hogy ez a vers jó. Kegyetlenül, piszkosul jó. Ha legalább még egy gyenge verséért alázta volna meg a nemzet József Attiláját, talán nem átkozzuk ki a történelemből; akkor talán a költő se írja bele egy versébe. De egy jó vers miatt tette. Fel kellett volna ismernie, hogy a vers jó. Égjen örökké.
Most nagy szavakat fogok használni, és nem szégyellem magam. Én párhuzamot látok József Attila és a két Nógrádi inkriminált munkái között. Mindkettő az elutasításról szól. Attila a versben elutasított mindent, a családi kötelékeket, a vallást és a hazát, a gazdasági rendszert és a törvényt. Nógrádiék az oktatási rendszer egynémely múltbeli csökevényét. Én ezt szeretem, mert magam is elutasítok sok mindent, és büszke vagyok rá. Nem könnyű, először le kell győzni magunkban a belső ellenállást, aztán fittyet kell tudni hányni a külsőnek.
Vannak srácok, akik fordítva hordják a baseballsatyeszukat, tetkó van a karjukon és lóg rajtuk a naci. Ilyeneket mondanak: „Há fjejj ide, apafej. Én nem tom, hogy te ki vagy és mire van akkora arcod a jól fésült pofáddal meg a flancos nyakkendőddel, de szarok bele. Én ez vagyok, vágod? És ha nem tetszik, el lehet húzni!” Rondán hangzik? Lehet. De instállom, József Attila pontosan ugyanezt írta! Csak egy kissé szebben, de hát nem lehet mindenki költő. Nem, József Attila nem azt írta, hogy ő gyilkosságot tervez, és ha egyszer egy tetem fölé hajolva találják véres késsel a kezében, akkor tudjanak róla, hogy előre megfontolt szándék volt. Frászkarikát. Azt írta, hogy fütyül a törvényre, fütyül mindenkire, és ha nem tetszik, el lehet húzni.
És mit mond Nógrádi Gábor és Gergely, amikor közzétesz egy megrövidített klasszikust? Azt mondják, hogy ők nem értenek egyet az oktatási rendszer szent tehenészetével, nem gondolják, hogy a klasszikusokat az utolsó vesszőhibáig pontosan úgy kell tanítani, tanulni, sőt bemagolni, ahogy húsz, ötven, ötszáz évvel ezelőtt. És ha nem tetszik, el lehet húzni.
Az a nagy bibi a dologban, tetszik tudni, hogy Nógrádiéknak igazuk van. Ezt két dologból lehet tudni. Abból, hogy amit tesznek, azt előbb-utóbb valakinek meg kell vagy kellett volna tenni, és abból, hogy támadják őket. Szokták. Az újítókat először üldözik, aztán kénytelen-kelletlen elfogadják, és végül ünneplik. A folyamatot belülről ismerem, én is az üldözési szakasznál tartok.
Mit lehet tenni üldözés helyett? Nagyon egyszerű, megmondom. Semmit. Teszem azt, Nógrádi Gábor már popritmizált két régi magyar filmet, a Meseautót és a Hyppolit, a lakájt. Csortos helyett Eperjes, Kabos helyett Koltai. Én az utóbbit láttam csak – nem tetszett. Tele volt színészekkel, akiket nagyon szeretek, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy Nógrádi Gábor írta a forgatókönyvet, akit szintén. Ettől még nem kellett a filmnek okvetlenül tetszenie, és nem is tetszett.
Persze tudom, mi lett volna a dolgom. Dörgedelmes nyilatkozatokat kellett volna közzétennem a sajtóban, a tévéhíradótól a Dévérkeszeg-tenyésztők Lapjáig. Követelnem kellett volna, hogy Koltai Róbert és Eperjes Károly monnyon le, Nógrádi Gábor és Kabay Barna pláne monnyon le, Ullmann Mónika és Berkes Gábor pedig térjen vissza a gyerekszínészethez. Alapítanom kellett volna egy Dehyppolizáló Szövetséget, és megállás nélkül ugatéroznom kellett volna mindaddig, amíg a tévénézők már a látványomtól is kiadják a vacsorájukat, sőt még azután is. Csak hát nem tettem, pedig biztos vagyok benne, hogy mások is vannak, akiknek nem tetszett a film – meglett volna a tömegbázisom –, sőt vannak éppen elegen, akiknek tetszett, tehát meglett volna a mozgalom számára nélkülözhetetlen rivális csoport is.
Én élhetetlen alak vagyok, egyszerűen napirendre tértem a dolog fölött, volt már éppen elég film, ami nem tetszett, lesz is még éppen elég, istenkém. Borzalmas. Megérdemlem, hogy lecsúsztam a politikai karrierről.
Azon azért elgondolkodtam, hogy hol volt a sok elnök meg főtanácsos, amikor pont ugyanez a Nógrádi Gábor nem átallott popritmizálni híres-nevezetes filmeket a Kabos-korszakból. Az az érzésem, hogy visszavonultak belső termeikbe. Az úgynevezett magas kultúra fennköltjei külön Elefántcsontpartról hozatott elefántcsonttornyokba szeretnek vonulni, amikor olyan nevek hangzanak el, mint Kabos Gyula. Magas kultúra, mint tudjuk, annyit jelent, mint a forró honszeretet lángkeblű lobogása, ah, midőn kivont karddal az oldalán robajlik a kürtök hívó szavára a gonosz ellen ellen. (Zagyvaság? Ugyan, kérem, sokkal értelmesebb, mint Jókai a tizenévesek szemszögéből.) Kabost szabad popritmizálni, ez nem zavarja a fennkölteket, akik az ő magasságukból könnyedén elnéznek Kabos feje fölött.
Én ellenzővel előre hordom a baseballsatyeszomat, mert érzékeny vagyok az erős fényre, és nincsen tetkóm. De nekem sincsen se istenem, se hazám, ámbár ettem az elmúlt három napban, sokat is meg keveset is. De tessék világosan látni, hogy én meg ez vagyok meg ez meg ez. És úgy gondolom, hogy tisztelet-becsület az elnök urak meg főtanácsos asszonyok magas kultúrájának, de nem több, mint amennyi tisztelet-becsület a kultúra többi részének. Péter Rózsa megmondta, hogy a kultúra egy, mégpedig a világtörténelem legjobb matematikakönyvében, és én neki hiszek. Tehát állapodjunk meg. Én eddig is tiszteltem és becsültem Jókait, Aranyt, Petőfit, Mikszáthot, József Attilát, nemkülönben Dosztojevszkijt, Csehovot, Victor Hugót, Thomas Mannt és Hemingwayt, ahogy Sztravinszkijt, Blaha Lujzát és Csontváryt is – ámbár nem mindegyik tetszik, de azokat tisztelettel és becsülettel kikerülöm.
Rajtatok a sor, elnök és főtanácsos urak és hölgyek. Tessék hasonló szinten tisztelni és becsülni Freddie Mercuryt, Marcel Duchamp-t és Woody Allent, ahogy Nöstlingert, Kästnert, Lucy Maud Montgomeryt és Asimovot, nemkülönben Padisák Mihályt, Andrassew Ivánt, Révbíró Tamást és Láng Attila Dávidot – Nógrádi Gábort pedig nemcsak mint regényírót, akinek ha valaha számot kell adnia gaztetteiről, akkor az az lesz, hogy miért nem írt még sokkal több Hecsekit, hanem mint az iskolásgyerekek Semmelweisét is, aki rájött, hogy miben szenvednek és nekiállt segíteni rajtuk.
Ezeket meg az itt nem említetteket tessék szíves lenni tisztelni és becsülni, és akkor kvittek leszünk – mert a kultúra egy. Persze aki nem tetszik közülük, azt szabad tisztelettel és becsülettel kikerülni.
De ha ez se jó, akkor el lehet húzni.