Furcsák az emberek, hiába. De én voltam a hülye, rá kellett volna jönnöm, hogy mibe gázolok.
Gyanútlanul fölhívtam a figyelmét, hogy nem helyes, amit tesz. Egy blogcikkben rövid méltatást írt egy filmről, és a végén levonta a tanulságot, hogy a film éppen ugyanazokat az értékeket hordozza, mint az ő szolgáltatása, és kattints ide a megrendeléshez. Sajnos a szavaimat nem tudom itt idézni, mert nincsenek meg. Igen pikírten reagált, ámbár én megpróbáltam elmagyarázni, hogy őt védeném attól, hogy bepereljék – persze gondolhatnánk, hogy egy milliárdos filmvállalat majd éppen az ő blogcikkét fogja tanulmányozni, de hát nem is nekik kell, elég ahhoz egy magyar ügyvéd –, de nem hallgatott végig, kitörölte, és épp csak a facebookos ismeretséget nem szüntette meg, minden egyéb módon letiltott.
Azon nem lepődöm meg, hogy az emberek megsértődnek a kritikán. Csak a reakciót furcsállom. Ha két hete ismernénk egymást, akkor nyilván kihajít az ismerősei közül, és másnap már a nevemre sem emlékszik. De tizenvalahány éve, még a múlt évezredből ismerjük egymást. Még így is érteném, ha töröl az ismerősei közül, ha akkora nagy szörnyűséget írtam, de nem tette. Megmaradtam a listában mint telefonkönyvi adat.
Persze ennek a cikknek a linkjét majd kirakom az oldalára, mert ezt az egy jogosultságomat nem vonta vissza (talán csak a törléssel együtt lehetne, mit tudom én, sose próbáltam embereket ilyen rafinált módon kizárni, én valakit vagy törlök, vagy nem törlök). De gondolom, majd kitörli, és ha az eddigiekkel arányban akar reagálni, akkor repülőgépet bérel és bombát dob a házra, de hát mit tudok tenni, ősidők óta szokásom, hogy ha valakiről írok, aki nem közszereplő, és értesíteni tudom, hogy írtam róla, akkor megteszem.
Szóval az itten a bökkenő, hogy belegázoltam az ő Istentől eredeztetett jogába. Ezt például egy-egy filmben temetkezési vállalkozóknál lehet megfigyelni; mit tesz Isten, pont ma láttam a Columbónak azt a részét, amiben a gyilkos Johnny Cash (az énecash), és a temetésen Columbo összeakad a vállalkozóval, aki nekiáll leadni neki a szokásos dumát, hogy hát egyszer mindannyian és gondolt-e már ésatöbbi. Columbo persze nem olvasta Konrad Lorenzet, aki egy helyütt leírja, mi a teendő, ha erdőben sétálva összeakadunk egy bájos őzbakkal, Bambi, jaj, de szép, jön oda hozzánk barátságosan, a fejecskéjét lóbálva. No, ilyenkor sétabottal, egy jó nagy kővel, vagy akár ököllel rá kell sózni oldalt a pofájára, különben egykettőre a hasunkba döfi a bájos és mellesleg tűhegyes szarvacskáit. (Hogy miért, az egy másik történet.) Szóval ezt Columbo nem olvasta, pedig a vállalkozóval is ezt kell csinálni. Vannak időszakok, amikor ha becsöngetnek, nem azzal veszem föl a kaputelefont, hogy ki az, hanem azzal, hogy nem veszünk semmit, tessék továbbmenni!, már eleve parancsoló hangnemben. Ilyenkor aztán tíz esetből egyszer mégsem vándorárus az illető, kilencen viszont akkor is nekiállnak győzködni, hogy menjek ki és nézzem meg, mert nagyon olcsó! Hogy micsoda, azt nem tudakolom, leteszem a telefont.
Mármost az viccen kívül tényleg abszolúte totál jogában áll mindenkinek, aki árusít valamit, hogy megpróbálja fölhívni a figyelmet a cuccára. Ez nyilvánvaló. Csak ahhoz történetesen nincsen joga, hogy ehhez másvalaki szerzői joggal védett művét használja fel: olyan művet, ami feltehetően ismertebb és népszerűbb, mint az ő honlapja, tehát szerepeltetése emelheti a találatok számát és a profitot. Ezt kimondani én illetékesnek érzem magamat, mert bírósági ítélet van a birtokomban, ami pontosan ezt tartalmazza. (Szentül abba vagyok, hogy írtam is erről, de most nem találom.)
Azonfelül pedig én elhiszem, hogy aki vécékeféket árul, annak okvetlenül minden elképzelhető és el nem képzelhető körülmények között, minden adandó és adandatlan alkalommal el kell adnia még egy vécékefét. Társaságban beszélgetnek Zeffirelli Rómeó és Júliájáról, az egyik dicséri a zenét, a másik a színészi játékot, de ő már alig várja, hogy szóhoz jusson, s amikor a többedik jelenlevő a díszleteket kezdi méltatni, akkor már közbevág:
– Igen, és éppen erről jut eszembe, nem tudom, megfigyelték-e, hogy a folyosóról nyílt egy kis fülke, ahova nem nézett be a kamera – hadarja, nehogy félbeszakítsák –, pedig én kíváncsi lettem volna, hogy nézett ki azokban az időkben a vécé, és főleg milyen volt a vécékefe. Azért mondom, mert véletlenül éppen én találtam fel a Colossal Ultra Super White Diamond Brightness Closet Kefe termékcsaládot. – Előhúz egy vécékefét és magasra tartja. – Ez egy rendkívüli hatékonyságú vécékefe – üvölti, hogy hangja még eljusson a távozók fülébe, mert tudja, hogy nem az számít, hogy most pánikszerűen menekülnek a szobából, hanem az, hogy amikor egy hónap múlva vécékefét akarnak venni, akkor eszükbe jusson a reklámszöveg.
Az emberek pedig pánikszerűen menekülnek a szobából, nem mintha előítélettel viseltetnének a vécékefékkel szemben: a reklám idegesíti őket, ami mindenfelől árad és ordít, és egyetlen tévécsatorna egyetlen este negyvenhét mosóporról bizonyítja be tudományosan, hogy az az egyedüli legjobb. Mert mindenkinek, aki mosóport árul, Istentől eredeztetett joga, hogy megpróbálhassa túlkiabálni a többit, és mindenki, aki ismeri a játékszabályokat, megtesz mindent, hogy ebben segítse – ha fizet érte, persze. Vagy ha éppen ő kér pénzt azért, hogy reklámozhasson, akkor is. Mert ugye egy Adidasnak, Nike-nak mi fizetünk, hogy hordhassuk a cuccát, de a reklámjelvény azért mégiscsak rajta van, mi pedig boldog mosollyal válunk járkáló hirdetőoszloppá. (Nekem is van embléma a baseballsatyeszomon, igaz, nem fizettem érte, de a cég se fizetett, hogy reklámozzam őket. Nem is próbáltam emblémamenteset beszerezni, minek, ezt a csatát rég elvesztettük.)
Csak van egy-két játékszabály, amiket mégsem illik megsérteni. Bizonyos körökben ha egymás árujának nevét említjük, akkor okvetlenül mágikus jeleket kell mögé rajzolni, ©, ®, ™, számítástechnikai cégeknél alkalmasint terjedelmes nyilvántartások vannak, hogy melyik márkanév kié és melyik varázsjel dukál neki; hogy miért, azt nem tudom. Egymás reklámjára nem dumálunk rá, reklám alatt a tévétársaságok engedelmesen leveszik a sarkokból az összes jelvényt, pedig szerelmesek beléjük, hogy miért, azt se tudom.
És hát, ami most játszik: egymás szerzői joggal védett művét nem használjuk föl reklámra, ha nem fizettünk érte. Ez rohadtul cikis dolog, és amikor olyan világban élünk, ahol a gázóra-leolvasó kijelenti, hogy megsérült a plomba, és leszereli az órát, mielőtt a tulaj észbe kaphatna, mert ő prémiumot kap a megfogott gáztolvajok után, darabszámra – szóval amikor ilyen világban élünk, akkor egyáltalán nem hiszem, hogy ne érné meg egy ügyvédnek a netet böngészni, hátha talál valakit, akit beperelhet szerzői jogsértésért. Mint mondottam, bírósági ítélet van a birtokomban, ami ennek realitását bizonyítja.
Disclaimer. A vécékefés hasonlat éle a műalkotás reklámra való felhasználására, nem pedig a szolgáltatás minőségére irányul. Ezt fel kellett itt tüntetnem, mert a játékszabályok között az is szerepel, hogy egymás árujáról tilos rosszat mondani.