Tisztelt EBH!
Feladatomnak érzem, hogy a feleségemnek küldött ügyfél-elégedettségi kérdőívre válaszoljak, de azt nem tartom feladatomnak, hogy ki is töltsem. Ő pedig már nem fogja megtenni.
Ha korábban küldik, talán még kitöltöttük volna, apróra megvitatva, hogy melyik kérdésre mit válaszoljunk, de persze mindegyikről tudom, hogy mi lett volna a véleménye. Most már csak egyetlen kérdésnek van értelme és létjogosultsága: annak, hogy elégedett volt-e az eljárás gyorsaságával.
Azt hiszem, sejtik a választ. Nem. És ha a Szeged Nagyáruház elleni „eljárásból” bármilyen tanulságot le lehet vonni, akkor az az, hogy ha egy ügyet nem tudnak mondjuk három hónapon belül lezárni, akkor az egésznek semmi értelme. Egyrészt mert a törvényben oly szépen felsorolt hátrányos helyzetű csoportokhoz való tartozás sokszor azt eredményezi, hogy az ügyfél rövid életű lesz e földön, és egyszerűen nem ér rá megvárni Önöket; másrészt pedig mert évek alatt az elszenvedett jogsérelem olyan mértékben feledésbe merül, hogy a jogsértő állapot megszüntetése már senkit sem érdekel. Miután évekig nem vásárolhattunk az áruházban, kerestünk és találtunk akadálymentes helyeket. Az Önök határozatának annyi haszna volt, hogy betettük a fiókba. És fogalmam sincs, hogy akadálymentes-e most az áruház, vagy megvárták, amíg elfordul róluk a figyelem, és visszaállították a jogsértő állapotot.
Ebből a tanulságból pedig levonhatunk még egy tanulságot. Azt, hogy az Önök működése mint „hatóságé” – egy vicc. A Szeged Nagyáruház ügye nem azért tartott négy évig, mert Önök lusták. Tényleg lassúak, de ennyire nem. Hanem mert az áruház beperelte Önöket, a bíróság új eljárásra kötelezte Önöket, akkor azt lefolytatták…
Nem azért nem vittünk Önöknek több ügyet, mert többé nem ért minket diszkrimináció. Dehogynem ért. De minek? Hogy évek múlva, amikor már senki nem emlékszik rá, hogy kit bántottak és miért, Önök hozzanak egy jópofa határozatot, amit aztán berakhatunk a fiókba a többi mellé?
Ha Önök azt hiszik, hogy a fogyatékosok és a többi hátrányos helyzetű csoport életén segíteni lehet azzal a végeláthatatlan aktatologatással, amit művelnek, akkor Önök álomvilágban élnek. Én azonban nem vagyok királyfi és nem vagyok hajlandó Önöket megcsókolni.
Amúgy tudom, hogy süket füleknek beszélek, de legalább egy részvétnyilvánítás jólesne.
Tisztelt Országos Mentőszolgálat!
Március 12-én hajnali fél ötkor riasztottam Önöket azzal a hírrel, hogy izomsorvadásos feleségem, Láng Krisztina nem lélegzik. Szeretném elmondani, hogy mi történt ezután, többek között azért is, mert két évvel korábban feleségem panaszt tett az Önök két kollégája ellen.
Dr. *** és csapata tizenöt perc múlva a helyszínen volt, de már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Gyorsan és szakszerűen dolgoztak, a szükséges mértékű részvétet tanúsították, és tekintettel voltak fájdalmunkra. Megköszöntük munkájukat és kértük, hogy vigyázzanak az úton, ahogy feleségem is tette mindig, amikor vendégektől búcsúztunk.
Gyerekkorom óta szokásom, hogy az utcán elhaladó mentőautót felemelt kézzel üdvözlöm. Senki mást, csak a mentőket. A szomorú esetből azt a tanulságot tudom levonni, hogy helyesen teszem.