Szóval mostantól egy évig fizetek havi kétszáz forintot azért, hogy én lehessek Krisz. Nekem ennél többet is megérne, de hát ha ennyi, ennyi.
Éppen fölhívott az Invitel, hogy eladjon nekem internetet, de hát az már van, hűségidő is van rajta, hát akkor adjunk el a kuncsaftnak telefonos díjcsomagot. Havi kétszáz forinttal olcsóbb lenne. Én ilyenkor szoktam őket hagyni végigbeszélni, pontosan tudom, hogy mi lesz a vége, de az én időm ingyen van, az övéért meg egy kalap pénzt fizet a társaság. Mint amikor a múzeumban az egyik látogató sorra teszi föl a kérdéseket, mikor festették, hogyan festették, mit ábrázol, milyen stílus, amíg a felesége meg nem rángatja a kabátujját.
– De hiszen téged nem is érdekelnek a festmények!
– Befizettünk. Feleljen.
Most azért elég hamar végeztünk, azaz eljutottunk odáig, hogy hát akkor beszélne Krisszel, igazán egy perc alatt meglennének. Mindig nagyon segítőkészek, bármilyen időpont megfelel, bármikor, bárhogyan, bárhol, bár kochba. Igazán de tényleg. Aztán a végére mindig lekonyul a kis fülük és szomorúan elkullognak.
Kell az embernek néha egy kis kikapcsolódás. És ha fix havi díjért én lehetnék Krisznek akár csak egy haja szála, az megérne nekem kétszázezret is.