A Charlie Hebdo szerkesztőségének legyilkolása sokakból váltott ki bevándorlóellenes érzelmeket, és sokan kérdezik értetlenül: de hát miért jönnek ezek a muszlimok most már Európába is gyilkolni?
Lássuk a velejét. Először is történetesen éppen ezek a muszlimok sose jöttek Európába: itt születtek. A bevándorlók a szüleik, akik viszont nem öltek meg senkit. Ez a cikk nem az olvasónak való, azonnal hagyja abba az olvasást és menjen vissza a lőtérre, ha a gyilkosok szüleit bárhogyan felelősnek érzi a mészárlásért. Nem felelősök. Felnőtt emberek szülei nem felelnek a felnőtt gyerekeik tetteiért, az olvasó szülei se felelősek azért, hogy az olvasó most visszamegy a lőtérre és arabokat meg cigányokat ábrázoló képekre lődöz. Akkor sem, ha első alkalommal ők vitték oda gyerekkorában. Az olvasó ma már felnőtt, döntésképes, tetteinek súlyával tisztában levő tébolyodott, és azonnal hagyja abba!
Cikkemnek itt vége is lenne, ha csakugyan feltételezném, hogy olvasóim őrültek; akkor nem olvasnák tovább, nem kellene hát tovább írnom sem. De én megválogatom az olvasóközönségemet.
Akadnak persze bevándorlók is az ilyen gyilkosok között, a szeptember 11-ei merénylők azok voltak. Az Iszlám Állam tömeggyilkosai meg nagyrészt őshonosak azon a vidéken, mások meg Európából mennek hozzájuk ugyanezért, úgyhogy ezt a részét talán ugorjuk is át. Bevándorló vagy sem, mind muszlim. Kérdezzük úgy inkább: miért gyilkolnak a muszlimok?
A válasz első összetevője az, hogy a nyugati világ működésével baj van. (Ide tartozik egész Európa, Észak-Amerika, Japán és a többi fejlett ország.) Millióféle, egyszerre – aki ezt nem látja, annak nincs valós világképe, vagy politikus, illetve a kettő persze ugyanaz. A legtöbb tizenévesnek egyáltalán nem tetszik az a szép új világ, amit az előző generációk összehoztak nekik, akkor se tetszene, ha tudnák, hogy ez a világ úgy született, hogy nagyszüleik nemzedéke – az első nemzedék, amely a háború után született – fellázadt az ósdi vaskalaposok ellen és 1968-ban szétrombolta az akkori világot. Aztán épített magának újat, ami negyven évvel később már nem sokkal jobb az előzőnél, és a most cseperedő nemzedékeknek már ez a világ az, ami nem tetszik. Egyelőre azonban nem látom jeleit annak, hogy egy újabb Hatvannyolc lenne várható.
Az általános rossz érzésben osztoznak muszlimok, keresztények, hitetlenek, mindenki. S persze nemcsak a fiatalok, de számukra a probléma sokkal súlyosabb. Most kezdenék az életüket, és mi vár rájuk? Beállhatnak valahova egy taposómalomba, onnan meg irány a nyugdíj. Az idősebbek számára másképpen jelentkezik ez az egész, ők vagy megtalálták már a helyüket az életben, vagy belefáradtak, kiégtek, nekik már minden mindegy. Egyik esetben sem lesz belőlük terrorista. Ha már családot alapítottak, egzisztenciát szereztek maguknak, akkor van vesztenivalójuk; ha nincsen, akkor pedig lecsúszott embernek érzik magukat, akikből legfeljebb ámokfutó lehet, aki elbocsátás vagy szerelmi bánat miatt őrül meg, de nem kezd harcba valamilyen eszméért. Az a lobbanékony fiatalok sajátja.
Több tízmillióan vannak a nyugati világban tizenöt és harminc között, és sokat mondok, ha ezer terrorista van köztük, úgyhogy ez igazán nem jellemző rájuk. A legtöbben keresnek valamilyen utat, hogy megtalálják a helyüket, és egy idő után talán rájönnek, hogy ez akkor sikerül, ha van családunk, barátaink, ha megtaláltuk a módját, hogy jól érezzük magunkat legalább a szabadidőnkben – és nem az számít, hogy nem lett belőlünk űrhajós vagy világutazó, csak tányérmosogató. Ettől még marad bennük csalódottság, de jut mellette hely némi elégedettségnek is.
Vannak persze, akiknek rossz irányba csúszik a pályájuk. Társadalmunk sok baja közül az egyik az, hogy aki megindul a lejtőn, azt a mindenféle fölzárkóztató program dacára is csak tovább löki lefelé. A drogosok elenyésző töredékét sikerül leszoktatni, pedig orvosilag nem lehetetlen. A fiatalkorú bűnözőket egyes országokban talán még csak-csak vissza tudják terelni a törvénytisztelő társadalomba, de aki a nagykorúságot jelző születésnapja után kerül az igazságszolgáltatás gépezetébe, azt már csak lefelé taszítják a lejtőn. A szegénységre pedig végképp nincsen orvosság. De ezeknek az embereknek a nagy részéből úgyszintén nem lesz világnézeti terrorista. Legfeljebb fiatalkorú bűnözőből felnőtt bűnöző, aztán esetleg megtalálja és alkalmazza a maffia, de az egy egészen másik történet.
Világnézeti, azaz vallási vagy politikai terrorista abból a fiatalból lehet, akiben mesterségesen tudatosítják, hogy ő mennyire ki van ábrándulva, mennyire rossz világ veszi körül, majd pedig tálcán kínálnak neki megoldást a bajaira – egy eszmét, amely megold mindent, egy nagyszerű gondolatvilágot, amelyben nincsenek többé bajok… éppen csak van egy kis zavar a gépezetben, olyan emberek, akiknek a létezése akadályozza ennek a csodálatos világnak a működését.
Az „éppen csak” előtti részt úgy hívják: indoktrináció. „Beeszmésítés.” Elültetnek az ember agyában egy készen legyártott rendszert, amely minden problémájára választ ad és megszabadítja a gondolkodás fárasztó munkájától; ez utóbbit általában bemagolt szólamokkal helyettesítik, amelyeket gépiesen lehet ismételgetni, az ember azt hiszi, hogy csinál valamit, pedig csak átváltozott eleven magnószalaggá, bocsánat MP3-lejátszóvá, ez segít megerősíteni az indoktrinációt és biztosítja a folyamatos kapcsolattartást az agy tudati rétege és a beleplántált mesevilág között. (Ilyenek az imák, amiket több vallásban mechanikusan lehet előpapagájozni a rózsafüzér segítségével, de ilyenek a totalitárius politikai eszmék által készen gyártott válaszok is, amiket nem kell szóról szóra betanulni és előírásos időpontokban elismételni, hanem az egyén többé-kevésbé a saját szavaival adja elő őket, amikor az adott kérdés szóba kerül.)
Amíg az indoktrináció nincs kész, az egyén alkalmatlan a fenti mondat „éppen csak” utáni részének befogadására, vagyis annak az üzenetnek a mély spirituális megélésére, hogy a tan által felépített csodavilág eljöveteléhez már csak meg kell ölni azokat az embereket, akik akadályozzák ezt a beteljesedést. Korunk egyik nagy vívmánya, hogy az indoktrináció sem jelenti többé, hogy máris gyilkos válik mindenkiből, pedig ötszáz éve még vadul irtotta egymást muszlim és keresztény, utóbbiak vadul ölték minimálisan eltérő, ezért eretneknek minősített társaikat, no meg természetesen a zsidókat, és megvolt a politikai indoktrináció is: ha a király azt mondta, menjetek a csatába, akkor mentek. A tizenkilencedik-huszadik században ennek vége szakadt, a tömeges indoktrináció még megvan – de lecsökkent, valaha mindenki vallásos volt, ma már nem –, az indoktrináltak gyilkossá kábítása pedig egymilliomod részre csökkent. (Kábítást mondok, mert tökéletesen bedrogozzák ezeket az embereket a célpont gonoszságáról és az ölés után várható jutalomról szőtt mesékkel – ugyanakkor ne feledjük, hogy egy 12. századi muszlim szektavezér hasissal kábított emberekből képzett engedelmes gyilkosokat, s a hasis nevéből lett az angolban is a mai assassin, azaz merénylő. Nyilván nem tudott elég szépen beszélni.)
Egymilliomod részre. 1,6 milliárd muszlim él a világon, ennek az egymilliomod része ezerhatszáz fő, és nem sokkal több muszlim terrorista lehet a világon. Ha mégis, akkor is ezrekben, legfeljebb tízezrekben számolandók, nem milliókban. Ez nagy különbség, csak sajnos a baj nem ott van, hogy muszlimok tömegei terroristák lennének. Nem azok, hanem nyomorban élő, kilátástalan emberek, a világ legszegényebb országai közül több iszlám, részben vagy egészben. (Persze akadnak iszlám államok a világ leggazdagabbjai között is, de ott se mindenki gazdag, éppenséggel a szeptember 11-ei merénylők között akadt egyesült arab emírségekbeli is.) A legtöbb iszlám államban a terrort nem bombákkal megrakott őrültek gyakorolják, hanem a hatalom; modern módra, mint Kadhafi, vagy a középkorból itt felejtett saríja embertelenségével, mint a sivatagi és hegyi törzseknél. Néha pedig a kettőt egyszerre, mint Szaúd-Arábiában, ahol nem a félnomád törzsek rendelnek el középkori kegyetlenségű büntetéseket, hanem az állami bíróság.
Vagyis az iszlám sújtotta vidékeken felnövekvő fiatalok semmivel sem érzik magukat kevésbé reménytelen helyzetben, mint a nyugati civilizáció sújtotta fiatalok, csak másképpen. Viszont kétségtelen, hogy van egy jelentékeny különbség: ha Nyugaton tíz, száz, ezer kilátástalan helyzetben levő szerencsétlenből lesz ámokfutó sorozatgyilkos, robbantgató terrorista vagy egyéb kártékony őrült, akkor sem alkotnak gerillahadsereg módjára tevékenykedő szervezetet, amely módszeresen hódít meg területeket és végez tömeggyilkosságokat, mint az Iszlám Állam. Még azok sem, akiket ugyanúgy fűt valamilyen indoktrináció. Az utolsó ilyenek az IRA és az ETA, két nacionalista indoktrinációjú terrorszervezet – de még ők sem tettek soha olyasmit, hogy ezer emberrel rárontottak volna brit, illetve spanyol kisvárosokra, lemészárolták volna a rendőröket, kitűzték volna lobogójukat a főtéren és hozzákezdtek volna a lakosság vakhívekké neveléséhez, az engedetlenek legyilkolásával. Márpedig az Iszlám Állam nem az első iszlám terrorszervezet, amelyik efféléket tesz, és aligha is az utolsó. Miért? Ők miért, és a nyugati világbeli terroristák miért nem?
A válasz átvezet a második összetevőhöz.
A világban sokféle indoktrináció ismeretes, politikai és vallási egyaránt, de az iszlám elég speciális helyzetben van köztük. Analóg példával élve, ha a második világháború egy adott pontján valaki beront egy kis faluba piros-arany zászlóval, Harry Potter nevét kiabálja és géppisztolyt lóbál, akkor – ha az első öt percben nem lövi le valaki, akiben van elég lélekjelenlét – csakhamar mindenki az utcára tódult volna Harry Pottert éltetve, csináltak volna piros-arany lobogókat, és a következő falu ellen már egy emberként indultak volna meg Harry Potter szent nevében. Anélkül hogy tudnák, ki az. Miért? Mert állandó káoszban éltek, hol ez hódította meg őket, hol az, és aki élni akart, annak az összes hódítót kitárt karokkal kellett fogadnia és azt óbégatnia, hogy ő mindig is gyűlölte a tegnap továbbállt hódítókat és csakis ezeknek a mostaniaknak volt feltétlen híve.
Az iszlám sújtotta terület nem csekély része évszázadok óta él ilyen permanens káoszban. Hol ez hódítja meg őket, hol az, mármint nem hadseregek persze, csak kis helyi hadurak. Sokhelyütt a rendfenntartó kormányerők semmivel sem kevésbé kegyetlenek, mint a lázadó gerillák. Egy dologban mégis eltérnek a világháborús Európától: mind ugyanazt a világnézetet képviseli, egytől egyig muszlimok. Más vidékeken az ilyen hatalomváltások ideje már lejárt, a hatalom nem mindenható hadurak, hanem éppoly mindenható imámok, muftik és mollahok kezén van, és őnekik kell azonnal feltétlen engedelmességet fogadni, amint felváltják az elődjüket. Amikor Khomeini átvette a hatalmat, egész Irán őrjöngve ünnepelte a szabadítót, ámbár előző nap még egész jól megvoltak a sah uralma alatt – de a totalitárius rendszerek éppen attól totalitáriusak, hogy nem az állami hatóságok ölik meg az embert, ha nem lelkesedi önkívületbe magát a vezérért, hanem a szomszédai. Azok pedig mindent látnak.
Mindenféle hatalomnak ősidők óta bevált eszköze az indoktrináció. Akit születése óta arra neveltek, hogy az istenek akarata megkérdőjelezhetetlen, afölött gond nélkül uralkodhat a fáraó, az élő isten, vagy a római császár, aki csak halála után lesz istenné, de addig is halálbüntetés jár azért is, ha valaki nem hajbókol még a képmása előtt is. A római istenek megkérdőjelezhetetlen igazságának vakhitére nevelt ember hogyne vizslatta volna árgus szemekkel a szomszédait, nem leledzik-e némelyik abban az iszonyatos bűnben, amit kereszténységnek hívnak. Az indoktrináció nem ismer tréfát, nem létezhet alternatíva, nincsenek kivételek és elnézés, az indoktrinált ember mindenkitől megköveteli, hogy az ő hitét higgye, és vak dühvel reagál az olyan kérdésekre, hogy „na és akkor mi van, ha ő mást hisz, nem mindegy az neked?” – mert nem, semmiképp se mindegy, az indoktrinációnak egyenes következménye a vak gyűlölet mindenki iránt, aki nem osztozik az ő indoktrinációjában. Tehát igenis följelentette a szomszédját vagy akár a testvérét is, ha az ebbe a borzalmas bűnbe esett, amit kereszténységnek hívnak, és kárörvendve nézte végig, amint a főtéren halálra kínozzák szerencsétlent, csak mert őneki másmilyen indoktrinációja volt.
Csak hát a kereszténység is csak egy indoktrináció, ezért amikor Konstantin császár kihirdette, hogy mostantól keresztények vagyunk, akkor a keresztények folytatták ott, ahol a Jupiter-hívők abbahagyták. Papjaik világosan látták, hogy mekkora veszélyt jelentenek számukra a jupiterista indoktrináltak, ezért villámgyorsan megszabadultak tőlük, mármint keresztényt csináltak belőlük. Az emberi agy működésének sajátossága, hogy a indoktrináció vak robotot csinál ugyan belőle, aki fújja a betanult szólamokat és hajlandó megölni bárkit, akinek nincsen azonos indoktrinációja, ugyanakkor viszont az így preparált agy már sokkal fogékonyabb a másféle indoktrináció beültetésére, vagyis a térítésre. Egyszerűen ki lehet cserélni a beégetett indoktrinációt egy másikra, és az egyén máris a másik nótát fújja, éppen olyan buzgalommal. Az ó- és középkori világban mindenkinek volt valamilyen hite, mindenki be volt indoktrinálva, a keresztény hittérítőknek nem volt más dolguk, mint sorra járni az embereket és kicserélni a programot az indoktrinációs mikrocsipekben. Vagyis kellő ájtatossággal ismételgetni, hogy márpedig nem a pokolbéli kénkőbűztől szagló Thor, Freyja meg Ódinn, hanem Jézus, Gábriel arkangyal meg a pápa őszentsége, és persze a paradicsom, az a legfontosabb, a mérhetetlen jutalom, ami az igaz híveket várja. Ha a thoristáknak sikerült volna szebb történetet kitalálniuk a paradicsomról, mint a jézusistáknak, akkor ma a szegedi dóm tetején se kereszt lenne, hanem kalapács meg szárnyas sisak. Ezt onnan lehet tudni, hogy ámbár az ó-, közép- és újkor folyamán a keresztények számos népet megtérítettek, végül ők is a térítés áldozatául estek: lettek olyan indoktrinációk, amik szebb paradicsomot tudtak ígérni, tudniillik nem a halál utánra ígérték, hanem már az életben, sőt néhány éven belül, és a keresztet egykettőre fölváltotta a horogkereszt és a sarló-kalapács.
Visszatérve az iszlámra, a muszlimok jelentékeny része nemcsak indoktrinációban, de totalitárius rendszerben is él. Ebből a szempontból igazából nem is az számít, hogy az állam totalitárius hatalmat gyakorol-e; egy afgán hegylakónak valószínűleg hónapszámra nem jut eszébe a kabuli kormány, ötszáz kilométerre tőle, ennél sokkal fontosabb a helyi hadúr, aki csak tíz kilométerre van, és még fontosabb a falu imámja, akinek egyetlen szavára őt megkövezhetik vagy levághatják a kezét. Sok millió muszlim ilyen imámok, muftik és mollahok totalitárius fennhatósága alatt él, függetlenül attól, hogy az ország kormánya miféle. Nemigen akad iszlám állam, amely bele merne, vagy egyáltalán bele akarna szólni ezeknek a helyi vallási vezetőknek az uralmába. Az államhatalmat csak az érdekli, hogy engedelmes alattvalói legyenek – az nem, hogy ki tartja őket féken és milyen eszközökkel.
Az imám mondja meg a muszlim polgárnak, hogy mi helyes és mi nem, ihat-e kólát, gyűlölnie kell-e Amerikát, vezethet-e autót nő létére. De ki mondja meg az imámnak? A nagyobb imám, mufti vagy mollah, neki pedig a még nagyobb, föl a legjelentősebbekig. Az iszlám világnak nincsen egy közös vallási vezetője, mint a katolikusoknak a pápa, hanem mindenki megy a maga útján, mint a protestánsok. Vannak viszont legfőbb nagy tekintélyeik. A síitáknál nem kérdés, hogy ki az, 1979 óta Iránban ajatollah uralkodik, ő mond meg mindent; előbb Khomeini, aztán Hamenei. A vahhábitáknál, Szaúdban a király nevezi ki a főmuftit, a jelenlegi 1999 óta van a posztján, körülbelül hetvenéves (az iszlám naptár átszámítása körül vannak még bonyodalmak) és Abdul-Aziz ibn Abdullah as-Sejknek hívják, egyéb neveit nem sorolva, hiszen amúgy persze nemesúr, a királyi család tagja, rengeteg neve van. Adott már ki fatvát, amiben elítéli az öngyilkos merényleteket, meg olyat is, amiben kinyilvánítja, hogy a jólnevelt tízéves kislányok már alkalmasak a házassággal járó összes kötelezettség teljesítésére.
Mármost egy ilyen fatva, ámbár szó szerint csak véleményt jelent, számos muszlim számára isteni, vagy mondjuk prófétai kinyilatkoztatással felér. Mivel a muszlim világnak nincsen egy darab pápája, hanem ilyenek vannak, mint az ajatollah, a főmufti meg mások, elvileg minden egyes muszlimnak a belátására van bízva, hogy ezekből mit fogad el. Csak gyakorlatilag nem. Nem az a kérdés, hogy a tizenhat éves Ali elfogadja-e a fatvákat, őt senki se kérdezi meg, még az apját se. Mindig a helyi minipróféta dönt. Betty Mahmudi is találkozott egy turbánemberrel a rokonok házában, persze talpig becsadorozva fogadta, alázatosan földre szegezett pillantással, szünet nélkül bocsánatot kérve, amiért merészel nem lenni férfi. Az úriember barátságosan elmagyarázta neki, hogy nem köteles az ő szokásaik szerint élni, itt bent a szobában nyugodtan leveheti az űrruhát. Betty nagyon hálás volt neki. Később aztán, amikor Betty férjét megőrjítették a szünet nélkül a fejébe ömlő allahozással, amitől rádöbbent, hogy kettejük közül egyedül ő a tulajdonosa egy hímtagnak, ami hihetetlen hatalommal ruházza föl, ezért parancsuralommal kijelentette, hogy ott maradnak Iránban és ütni-verni kezdte a feleségét – szóval amikor ez az állapot bekövetkezett, akkor Betty roppant alázatosan odajárult ugyanezen turbánember színe elé, és elsírta, hogy mi történt, persze tolmácson keresztül, és végig a Koránra hivatkozva, csupa vallási szólammal, addigra volt alkalma megismerni őket. A turbánember dühösen leüvöltötte, hogy mégis mit képzel, a férfinak joga van eldönteni, hogy hol él a családjával, és a gyerek itt kaphatja meg azt a rendes iszlám nevelést, amely megilleti.
Szejjed Bozorg Mahmudi egyébként a legtipikusabb példa arra, hogy a vallás normális, modern formájával beindoktrinált ember hogyan változtatható dühöngő őrültté – terrorista éppen nem lett belőle, mert senkinek se volt célja, hogy azzá tegye, de a családját vadul kínozta anélkül, hogy bárki felszólította volna rá. Egy normális iszlám országban nőtt föl, a sah Iránjában, ahol a nők európai viseletben jártak az utcán és felelős állásokat töltöttek be. Aztán elment Amerikába és orvos lett belőle, sok évig élt ott, láthatott mindenféle közszemlére tett női bájakat az utcán, a tévében, látott nőket mindenféle állásokban, és egyébként ő maga sem élt valami haj de nagyon muszlim életet. Muszlim maradt persze, de amerikai lett, ő maga is ezt állította magáról, amerikai életmódot folytatott. Elvett egy amerikai lányt és lett egy amerikai kislányuk. Közben persze figyelemmel kísérte az otthoni eseményeket, tudta, hogy a sah megbukott és Khomeini van helyette, de nem látta saját szemével.
Aztán hazalátogatott a családjával két hétre, hiszen a kislányt a rokonok még nem is látták. Úgy érezte magát, mint egy amerikai, aki valami elmaradott országba csöppen és csak jólneveltségből nem utálkozik. Zavarta a fanatizmus és a nyomor, az, hogy a feleségét csadorba kényszerítik, pedig ő azt akarta neki megmutatni, hogy milyen szép a hazája, nem azt, hogy milyen elmaradott. Zavarta, hogy azonnal betagozzák a vakbuzgó muszlimságba és hajnalban fölverik imádkozni. Minden zavarta, csak az enyhítette a kellemetlenséget, hogy körülrajongták mint messziről jött, rég látott kedves rokont.
Két hét elég volt, hogy a jólnevelt, udvarias amerikai orvosból tökéletes tébolyultat csináljanak. Reggeltől estig harsogott a fülébe az Allah-Allah, Mohamed, hogy a család mit zengett neki, azt persze nem tudjuk, hiszen Betty egy kukkot se tudott perzsául, nem jegyezhette föl. De a két hét még le se telt, amikor már eldöntötte, hogy ott marad Iránban a feleségével és a lányával, akik végeredményben az ő tulajdonát képezik és joga van mint tárgyakkal rendelkezni velük, elvégre ő egy Férfi. És agyba-főbe verte Bettyt, amiért ő nem az, pedig eleve követelmény volt, hogy ne legyen. A feleség csak nő lehet, különben mindkettejüket kivégzik.
Persze ilyen férjek és apák mindenféle vallásban, illetve hitetlenek között is vannak, a téboly ugyanis nem kötődik világnézethez. De több vallásban erős nőellenesség munkál, az iszlám pedig melegágya annak, hogy ha valaki terrorizálni akarja a környezetében élő nőket, azt vallási igazolással tehesse, és iszlám sújtotta vidéken a feleség szinte sehol nem kaphat jogorvoslatot. Rendkívüli eset, hogy a tízéves Nudzsúd Alinak sikerült elválnia a férjétől, sok ezer más jemeni kislány továbbra is pedofil rabszolgatartójának törvényesített uralma alatt él. Miért? Mert fatvák vannak rá.
Ha a felnőtt, diplomás Mahmudit sokéves amerikai tartózkodás után két hét alatt családja kínzójává sikerült vadítani, anélkül hogy ez bárkinek törekvése lett volna, mennyi idő kellhet olyan fiúkhoz, akik tizenegynéhány éve vannak a világon és még nem láttak belőle többet egy félig homokba merült falunál, ahol mindenki muszlim, és bárki, aki arra jár, szintén muszlim? Újság talán már van, tévének, internetnek hírét se hallották. Van viszont mecset és van egy mollah, aki mindent tud a világról. Honnét tudhatnák ezek a fiúk, hogy a mollah nem tud többet egy középkori mesegyűjteménynél – igaz, azt legalább jó alaposan bemagolta –, soha nem járt messzebb a szomszéd városnál, és egyébként is, ő maga is be van oltva indoktrinációval, persze hogy azt adja tovább, nem mást?
A muszlim terroristák jelentős hányada olyan fiatal fiú, akit alaposan megtöltöttek indoktrinációval, alaposan kihangsúlyozva a mártírhalál jutalmát, a paradicsom gyönyöreit a rengeteg szűzlánnyal, s gondosan kirostálva közülük az olyanokat, akik bármit kérdezni mertek. Ők az ágyútöltelék, akik semmi másra nem jók – nem is szánták őket másra –, mint hogy adott mennyiségű hitetlent megöljenek és elpusztuljanak. Van még belőlük bőven. Az nem számít, hogy némelyiket ezért el kellett küldeni Amerikába és kitaníttatni pilótának, attól ezeket még nem tekintették emberi lénynek, csak beszélő szerszámok voltak, amik egyetlen dologra valók: a levegőben tartani és a célpontba vezetni a repülőgépet. Ennél többet nem vártak tőlük.
S most jön a logikus kérdés, hogy kik és miért.
Ennek a megválaszolásával adós maradok. Nyilván van egy vezető csoport, akik a kezükben tartják a muszlim tömegekhez irányuló, vallási tárgyú kommunikációt, és érdekükben áll szüntelen feszültséget fenntartani az iszlám térségen belül és a világ többi része ellenében. Köztük vannak a korábban említett főmuftik és ajatollahok, királyok, egyéb vezéregerek, s egyáltalán nem hiszem, hogy csak az iszlám országokban – de hogy ezek mennyire cselekesznek összehangoltan, tudatosan együttműködve népeik totális romlásba döntéséért vagy csak külön-külön gonoszkodnak, azt nem tudom. Ők a társadalom – iszlám, nem iszlám, mindenki – igazi ellenségei, nem az egyéni terroristák, hiába ölnek utóbbiak és mosolyognak tiszta kézzel előbbiek. És végképp nem a bevándorlók. A bevándorlók teljesen hétköznapi emberek, akik nem jól boldogulnak szülőhazájukban, ezért máshol próbálnak szerencsét, és van éppen elég bajuk anélkül is, hogy gyilkosnak néznék őket. Egymillió bevándorlóból egy terrorista. De egymillió bennszülött között is akad egy terrorista, ráadásul azok között egyéb bűnöző is sokkal több akad, mint a bevándorlók között. Mondjuk lopásra egy bevándorló aligha szánja el magát, hiszen a sittről szabadulva még haza is toloncolják. Sokkal jobban fél, semhogy megszegje a törvényt.
Ami pedig tételesen Magyarországot illeti, ennek az országnak nem azok jelentik a gondot, akik az országhatárt befelé lépik át vagy szeretnék átlépni. Egy olyan országban, ahonnan eddig hatszázezer ember emigrált négy-öt év alatt, nevetséges ostobaság a bevándorlók ellen fenekedni.