Galaktikus eposzok

Elgondolkodtam egy kicsit egy műfajon, amit galaktikus eposznak neveztem el, bár lehet, hogy van már neki valamilyen elnevezése. A Wikipédiából nem derült ki, mert az a négy történet, amit tanulmányozok, más-más műfaji megjelölést kapott. Pedig szerintem hasonlítanak, ámbár kétségtelenül mind másmilyen.
  Nem tudom, hány galaktikus eposz látott eddig napvilágot, én négyről tudok annyit, hogy belevehessem őket ebbe az írásba. Ismereteim részletességének csökkenő sorrendjében:
  – a Robotok és Alapítvány Isaac Asimovtól (RA);
  – a Csillagok háborúja George Lucastól (SW);
  – a Star Trek Gene Roddenberrytől (ST);
  – a Dűne Frank Herberttől.
  Legalább három biztos van még, a Babylon 5, a Csillagkapu és a Battlestar Galactica, de ezekről én nem tudok semmit, nem nyilatkozhatom. Arról a négyről beszélek, amiről van valamelyes információm. Hogy mennyi? Az Alapítvány-saga minden kötetét olvastam, amit Asimov írt, a mások által írt bővítéseket nem. Az SW-ből láttam az eddig bemutatott hat filmet. Az ST-ből a Voyager sorozatnak talán a felét. A Dűnéből csak az első könyvet olvastam. Bízom benne, hogy e kis tanulmány szempontjából helyesen ítélem meg az eposzok azon részét, amit nem ismerek.

Szóval mi az a galaktikus eposz? Alighanem a legnagyszabásúbb irodalmi műfaj, amit eddig kitaláltunk. Más műfajokban is akadnak hosszú történetek, például Az eltűnt idő nyomában, amit Proust hét kötetben adott ki, és tizenhárom évig dolgozott rajta, vagy Merle tizenhárom részes sorozata Franciaország történelméről. Ezek azonban csak hosszúak, a galaktikus eposz viszont szerteágazó.
  Így például A Birodalom visszavágban (BV) láttunk egy fejvadászt, akinek akkor még neve se volt. Csak öt mondatot beszélt a filmen. („Ahogy akarja.” „Holtan nem veszem hasznát.” „És ha nem éli túl? Nekem sokat ér.” „Tegyék Solo kapitányt a raktérbe.” – Saját fordításaim a Vukipédia-cikkből, bizonyára nem egyeznek meg a film magyar szövegével.) A könyvből megtudhattuk a nevét, Boba Fett, akkoriban minden rajongó megvette a könyvet. Fett később megjelent A Jedi visszatérben (JV) és a Csillagok háborúja (CSH) 1997-es speciális változatában, de nem játszott nagy szerepet. De ha az olvasó átlapozza az imént linkelt cikket, Boba Fett hosszú-hosszú életrajzát találja meg benne. A cikk végén egy Appearances fejléc alatt van a lista, hogy mely művekben jelenik meg vagy van róla említés. Százharminckét mű, plusz az egyiknek két további változatát is megnevezi a lista, és a nem kanonizáltakat még nem is számoltam. Azt hiszem, akad a történelemben egy-két híresség, akik ugyanennyi idő alatt kevesebb műbe kerültek bele, pedig ők valóban éltek.
  Boba Fett minden bizonnyal egyike az ismertebb mellékszereplőknek, de mellékszereplő. Nem tudok eleget ahhoz, hogy ezt biztosan állíthassam; találomra választottam őt. Tessék egy főszereplő. Anakin Skywalker 277 műben szerepel ezen a néven, 304-ben pedig Darth Vaderként – a két számot nem merném simán összeadni, mert vannak művek, amelyekben mindkét néven említik, de mindenképpen iszonyú szám jön ki. Ezekből két következtetést vonhatunk le. Az egyik az, hogy Fett és Vader sorsának, egyéni vonásainak kialakítására elképesztő terjedelem áll rendelkezésre, egyszerűen annyi alkalom van arra, hogy újabb és újabb kalandokat éljenek át, hogy hihetetlenül kicsiszolt egyéniségekké válhatnak – vagy nem. A másik az, hogy rettenetes mennyiségű mű tartozik a sorozatba. No, ez nem így van. Még annál is rettenetesebb! Megtaláltam a teljes listát. Nos, ez az, amit szerteágazónak nevezek. Ez idő szerint kétezer-háromszázöt művet adtak ki az SW-eposzból: filmeket, tévésorozatokat, regényeket, képregényeket, játékprogramokat… Persze egy huszonkét oldalas képregényfüzet nem sok tartalmat hordozhat, a fele nyilván annak is tyiü-tyiü meg bang-bang, de mindegyik hozzátesz valamit ahhoz, amit az olvasók tudnak a szereplőkről, a helyszínekről, az SW tárgyairól és eseményeiről.
  Külön rajzfilmsorozat készült az evokokról, akiket a JV-ben ismertünk meg mint kistermetű, mackószerű erdei lényeket, és rögtön búcsút is vettünk tőlük, hiszen ezzel a filmmel véget ért a történet. Nekünk. A rajongók, akik nem hat filmmel kalkulálnak, hanem ezzel a félelmetes mennyiségű nézni- és olvasnivalóval, sokkal többet tudnak az evokokról. Egész kultúrájukat részletesen ismerik, a nyelvükről is elég sokat tudnak.
  Acsa, ando, ahogy evokul mondják: oké, gyerünk tovább. Azt tehát megbeszéltük, hogy a galaktikus eposz igen szerteágazó. Az olvasó mindig talál benne valami újat, érdekeset, mindig elindulhat egy másik szál követésére, ami a korábbitól eltérő élmények felé viszi.

Nemcsak a művek számában és részletességében terjedelmes a galaktikus eposz, hanem a helyszínben is. A helyszín egy egész galaxis. Az SW galaxisa nem a mi Tejútrendszerünk, hiszen „Másik idő, másik galaktika”, ahogy a CSH legelején olvasható, mármint a könyvváltozatban. A többi három a mi galaxisunkban játszódik, bár a Dűne keveset beszél a Földről, de lehet tudni, hogy az emberiség ott is innen származik, sőt a legtöbb bolygónak megnevezik a napját is, azon a néven, amin a mai csillagászok ismerik (például a Dűne bolygó, az Arrakis a Canopus harmadik bolygója).
  A Dűnében szerepel a legkevesebb bolygó, alig negyven, de többségük csak említés szintjén, a fő helyszín az Arrakis. Az RA-ban hetvenhárom megnevezett bolygót számoltak össze – én sokkal többnek hittem. Az ST-ben egy 910-es számot találtam. Az SW-ben 3775 bolygóról van említés. (Bár egyik szám helyességében se lehetünk biztosak.) Persze mindenütt elhangzanak számok a galaxis valóságos méreteiről, amik milliárdokra rúgnak, de valódi helyszínül csak néhány tucat vagy pár száz bolygó, hold, aszteroida stb. szolgál – no de ez akkor is sokszorosa annak a területnek, amit bármely világutazó földi regény átfoghat. Ráadásul ezek a bolygók sok ezer parszekekre vannak egymástól.
  Ez azt eredményezi, hogy az olvasó teret lát maga előtt. A galaktikus eposzt nemegyszer rokonítják a westernnel, és az egyik közös vonásuk, hogy a vadnyugati történetekben is tágas tereken nyargalnak a cowboyok meg velük az olvasó képzelete. A GE-ben még tágasabbak a terek, a szerző csak leírja egy bolygó nevét és máris kapunk egy egész bolygót, akkorát, mint a Föld, vagy kisebbet, nagyobbat, mikor hogy. Ráadásul rengeteg bolygónk van, nem hetvenhárom vagy 3775, hanem sok millió, mert lelki szemeink azokat is látják – azonfelül ott vannak a roppant üres terek, a bolygóközi és csillagközi távolságok. Itt aztán igazán van tere a képzeletnek – ó, ha ezt Anne Shirley megérhette volna!
  A sok-sok bolygónak számtalan haszna van. A Szahara igazán szép nagy sivatag, de egy egész bolygót elborító sivatag olyan fantasztikus előnyökkel bír, hogy két GE-ben is központi szerepet játszanak. Az Arrakisnak egyedülálló ökoszisztémája van, a Tatuinnak nincsen, de akkor is nagyon izgalmas. A sivatag a végtelen nyílt tér érzetét kelti, de nem olyan megfoghatatlan végtelenség, mint a világűr, ahol teljesen mindegy, hogy megteszek-e egymillió vagy egymilliárd kilométert vagy sem, pontosan ugyanott leszek: a fekete semmiben, csillagokkal telepötyögtetett háttér előtt. A sivatag megfogható végtelenség, amott hegylánc emelkedik, tíz kilométerre lehet, ha odáig elgyalogolok, sziklákat és az árnyékban talán egy-két cserjét találhatok. A hegységnek lehetnek hátrányai (taszkenveszély), de lehetnek előnyei (menedék a shai-hulud ellen). Ugyanakkor tudható, hogy mindaz, amit erről a bolygóról tudunk, fabatkát sem ér egy másik sivatagbolygón, márpedig lehet egypár a galaxisban.
  Ha galaxisunk van, nyugodtan elhasználhatunk egy (vagy akár több) egész bolygót sivatagnak, még mindig marad hely jégbolygónak, mint a Hoth, párás őserdőnek (Dagoba), sőt fel is robbanthatjuk némelyiket, mint az Alderaant. Még mindig marad bolygónk bőven, hiszen annyi van, amennyit csak akarunk.

A hatalmas területet akkor lehet benépesíteni – nem elsősorban lakosokkal, hanem tartalommal –, ha elmeséljük a galaxis történelmét. Igazából ez az, amiről egy GE szólni tud, bár nincs akadálya annak se, hogy egy-egy történetet helyi jelentőségű, a galaktikus történelem szempontjából érdektelen események töltsenek meg. Csak írói kapacitás kérdése.
  Asimov például a közeljövővel kezdi sagáját, olyan közeli jövővel, hogy az időközben bekövetkezett és már a múlt. 1982-ben született Susan Calvin, 1999-ben készült el Robbie, az első robot. Az ezutáni események huszonötezer évet ölelnek föl. A Dűne-idővonal két vége között tizenhét évezred a távolság. Az SW-kronológiát egészen a Másik Galaktika kialakulásáig visszamenőleg megírták, de ha az értelmes lények tevékenységét nézzük, akkor kétmillió évvel a yavini csata előtt vannak az első dokumentált események. Még nagyobb számokat olvasunk az ST kronológiájában, ahol az Öröklét Őrzője nevű időkaput (a név saját fordításom) hatmilliárd évvel ezelőtt hozták létre.
  Persze ezek az ijesztő számok nem azt jelentik, hogy az idővonal két vége közötti események végig meg vannak örökítve; dehogyis, az Öröklét Őrzőjének létrehozása után kétmilliárd évig nem történik semmi, aminek nyoma lenne. De ezek az időtávlatok – akár már egy-két évezred – teret engednek hosszú eseménysorok elmesélésének, amiket gyakran több különböző film vagy könyv tartalmából rak össze az olvasó, mozaikrészletek gyanánt, amiket nem is kronologikus sorrendben kap, nem is úgy készültek el.

Rengeteg részlet, óriási területek, roppant időtávlatok – mindez magától értetődő, ha galaktikus történelmet írunk. A GE hősképző ereje már nem tűnik ilyen magától értetődőnek. Pedig az.
  „Bayta Darell a leghíresebb asszony volt, aki valaha élt”, gondolja Arkady, az olvasó pedig tudja, hogy Arkady sokkal híresebb lesz, mint a nagyanyja volt. Hiába van ez a gondolat az Arkady-történet elején, az olvasó már százszor olvasta a Második Alapítványt, s újra és újra lenyűgözi Arkady, ez a sok-sok fejjel környezete fölé magasodó gondolatóriás, aki egyetlen szemvillanással megváltoztatta a galaktikus történelmet. Elbűvöli a tökéletes logikai felépítmény, amelyet Arkady létrehozott, mit sem tudva arról, hogy öntudatlan eszköz egy forgatókönyvben. De Palver nem az az intellektuális gigász, akinek kétségkívül lennie kell ahhoz, hogy irányíthassa őt, azazhogy nyilvánvalóan az, de ez a tulajdonsága háttérben marad. Palver untermann, ahogy Anthor is, pedig roppant áldozatot vállal a Tervért, s még Lady Callia is, aki egyetlen szemvillanással megváltoztatja a galaktikus történelmet, ő is csak segédlet Arkadynak ahhoz, hogy elfoglalja trónját a hősök csarnokában. Mert három terv van: az Alapítvány-féle Seldon-terv, a Második Alapítvány-féle Seldon-terv és Asimov elhatározott szándéka, hogy miközben az előző kettőt, noha ellentmondanak egymásnak, egyidejűleg megvalósítja, Arkady Darellből félistent csinál. És ez tökéletesen működik is.
  Idáig minden ugyanígy zajlana egy magányos történetben is, amelynek nincsenek előzményei és folytatásai, nem része egy „univerzumnak”, megírták, kiadták, kész. Ha azt vesszük, Sara Royce is lehetne egy félisten, elvégre megépítette az időgépet. A Royce család bejelentését követő világban Sarát nagyobb tisztelet övezné, mint Arkadyt a magáéban, hiszen az időutazás az élet minden területére kiterjed, Arkady briliáns tettének következményei pedig nem. (Maga Asimov írja később, Az Alapítvány peremében, hogy az idő múltával Arkady is elvesztette hősi mivoltát, ami persze azért van, mert az Alapítványon csak a történet felét ismerhetik.)
  És mégse lesz félisten Sara, mert az a világ, amelyben őt mint az időgép feltalálóját tisztelhetik – nem létezik. Nincs megírva. Az olvasó nem tudja áhítattal megszemlélni a Royce Intézetet, nem tekinthet bámulattal a róluk elnevezett bolygóra, mert ezek a dolgok nem jöttek létre, tehát elképzelni se tudja őket. Az olvasó elolvassa a regényt, elégedetten (remélem) csettint a nyelvével, aztán arrébb teszi és másik könyv után nyúl. Ez a legtöbb, amit Sara Royce elérhet. Meg hogy később is emlékszik rá az olvasó, de nem mint félistenre, csak mint regényalakra.
  Közönséges regényben vagy filmben nem jöhetnek létre akkora hősök, mint Arkady, akinek nimbuszát cseppet sem csorbítja, hogy fölébe magasodik egy még nagyobb óriás, Hari Seldon. Ne feledjük, hogy Seldont egészen a nyolcvanas évekig nem ismertük személyesen máshonnan, mint az Alapítvány rövidke, alig kilencezer szónyi első részéből – a második résztől kezdve már csak emlék, a Seldon-terv atyja, aki nagyobb dolgot tett az Alapítvány lakói szemében, mint a zsidókéban Ábrahám, a magyarokéban István király és az amerikaiakéban a Mayflower utasai együttvéve. Az olvasó pedig érzékeli ezt, mert Asimovnak jut tér, hogy elmesélje. Legalábbis ami Seldont illeti, hiszen a Trilógia későbbi történeteinek bevezetőiben rendre, újra meg újra elhangzik az igaz mese a nagy Hari Seldonról. (Mivelhogy ezek eredetileg magazinokban, különálló novellákként jelentek meg, tehát nem lehetett arra számítani, hogy az olvasó értesült az előzményekről.) Maga Arkady is elmondja a híres-nevezetes dolgozatban, ahol az olvasónak vele együtt borsózik a háta, amikor az Öszvérhez ér.
  Miért? Mert a galatikus eposz tágas. Térben is, időben is. Seldonnak évszázadok állnak rendelkezésére, hogy kultúrhérosszá váljon, és Asimov sokat mesél ezekről az évszázadokról. Arkadynak is évszázadok állnak rendelkezésére, de erről Asimov nemigen mesél. Mégis érezzük Arkadyban a jövendő kultúrhéroszt, mert előttünk lebeg Seldon példája, és érzékeljük a következő századok galaktikus történelmét, még ha Asimov nem is írta meg, illetve nem tette bele Arkady emlékezetét.
  És mert tudjuk, hogy Arkady könnyen nőhet gigásszá annak ellenére, hogy csak Seldon eszköze – hiszen Seldon is gigásszá nőtt, noha ő is csak eszköze volt a mindkettejük és az összes többiek fölé magasodó párosnak, akik húszezer éven át irányították a Galaxis történelmét. R. Daneel Olivaw és Elijah Baley. Érdemes átgondolni, mi az, amit láttunk működésükből. Megoldottak néhány bűnügyet és közben elindították a Galaxis második betelepítését. Eltelik húszezer év, amiben egyáltalán nem látjuk Daneelt, Elijah pedig már nem él. Daneelt legközelebb Seldon oldalán látjuk viszont mint a Terv elindítóját, s ezután már csak Trevize és társai előtt találkozunk vele az asimovi ciklus zárójelenetében. A Galaxis történelmének legnagyobb részében Daneel egyáltalán nincs jelen. Miért érezzük mégis a jelenlétét? Mert azt mondta Seldonnak és Trevize-nak, hogy húszezer éven át munkálkodott?

A válasz ennél összetettebb. Az emberi agynak megvan az a tulajdonsága, hogy elszórt pontokból alakzatokat épít fel. Így keletkeztek a Mars-csatornák Schiaparelli képzeletében, és Maunder kísérlete bizonyította be, hogy tényleg csak képzelte őket.
  Ez nem csak optikai jelenség, a többi érzékszervünk is így működik. Márpedig az agy is egy érzékszerv. Az írott szöveget a szemünkkel olvassuk, az elbeszélőt a fülünkkel hallgatjuk, de a tartalom az agyunkban áll össze képpé. Az olvasó látja maga előtt a Vadmacska-szigeti tábort vagy az Isteni Úr tróntermét Avanában? Én is. Ha részletes rajzot készítenénk arról, amit látunk, nem is hasonlítanának, mert nem látott képre emlékszünk, hanem az agyunkban keletkezettre.
  Ezért érezzük Arkady hírnevét az Alapítvány későbbi történelmében, Daneel munkásságát az Első Birodalom korában, és egyáltalán, ezért érzékeljük a Galaxis sok milliárd csillagát és azok bolygóit, noha Asimov csak pár tucatot nevezett meg belőlük. Ami azt illeti, a helyszínek megrajzolására nem sok gondot fordított az ötvenes években írt történetekben, ezért sejtelmünk sincsen, hogy Terminuson vagy Kalganon kevés nagy kontinens van vagy sok apró sziget, és mégis igazi, komplett bolygóknak érezzük őket. Mert a lezseren odavetett néhány vonalat komplett egésszé bővíti ki képzeletünk.

Érdekes kérdés, hogy miért pont galaktikus a galaktikus eposz. Hiszen szerepelhetne benne kisebb vagy nagyobb terület is. Kisebbel valószínűleg azért nem érik be a szerzők, mert a galaxis túlságosan csábító célpont, és ha túllépünk a saját naprendszerünkön – márpedig nagyszabású űrtörténet-sorozathoz ez kevés –, akkor a következő logikus lépcsőfok a galaxis. Persze nem fogjuk keresztül-kasul bekóborolni, éppenséggel lehet, hogy a színhelyül szolgáló bolygók mind egy kisebb területen belül helyezkednek el, de a szerzők ilyenkor is szeretnek a galaxisra hivatkozni, mert vonzó. Éppen úgy lehet emlegetni a lakott területek összességeként, mint földi környezetben játszódó történetben a Földet vagy egy országát.
  Nagyobb területre viszont nincs szükség. Asimov az Alapítvány és Föld legvégén említi a Magellán-felhőket, mint ahová emberkéz készítette hajó még nem jutott el. Ez a két kisebb galaxis 160, illetve 200 ezer fényévre van tőlünk, míg a mi galaxisunk átmérője csak 100 ezer fényév. Nyilvánvaló, hogy a csillagközi űrhajózás kifejlesztésével „csak” arra leszünk képesek, hogy csillagról csillagra vándoroljunk rövid idő alatt, de arra nem, hogy egyetlen ugrással átszeljük a Galaxis teljes átmérőjét – hát még a jóval nagyobb ürességet a Magellán-felhőkig. Ez sokkal nagyobb fegyvertény. Persze éppen ezért akár foglalkoztathatná is a szerzőket, de mit nyernénk ezzel? Éppen elég csillag van a saját galaxisunkban, sokkal több, mint amennyit valaha be tudna mutatni a legnagyobb galaktikus eposz, egyszerűen nincs értelme még egy galaxissal foglalkozni. Pláne nem a világegyetem sok milliárd galaxisával. Nagyszabású űrtörténethez a Naprendszer túl kevés, a Galaxis viszont bőven elegendő.

»»»»»»