Filmajánló gyerekeknek 3.
Egy ideje nem írtam filmajánlót, ideje megint. Most abból hoztam, amiket az utóbbi hónapokban láttam, némelyiket először.
Gyermek az időben
(Flight of the Navigator, rendezte Randal Kleiser, 1986)
Vannak filmek, amik nagy hírverést kapnak, emlékezetesek, mindenki ismeri őket, aki élt az adott időszakban és beletartozik a célközönségbe; a többiek pedig hallottak róluk. És vannak filmek, amik kimaradnak a nagy hírverésből.
Ez is ilyen. Nem tudom, mikor mutatták be nálunk először. Nem tudom, ment-e valaha moziban. És mintha nem ismerné senki. Pedig megérdemelné.
Egy igazi gyerekscifi azokból az időkből, amikor a fantasztikus filmek már nem voltak dedósak és még nem voltak horrorfilmek. Eleven, barátságos űrmese egy fiúról (Joey Cramer), aki több, mint akinek bárki gondolná, egy igazi csillagközi navigátor. Ahogy mi magunk is azok voltunk gyerekkorunkban. Minimum. Hozzá remek űrzene és egy remek űrhajó. Mi kell még?
Hát igen, sok minden kellett volna bele még. Mert tulajdonképpen cselekmény nem nagyon van. David eltűnik, megkerül, elmegy, visszajön. De ez valahogy nem annyira zavaró, amikor az ember nézi a filmet. Inkább utólag van olyan érzése, hogy ebből az ötletből még sokkal többet ki lehetett volna hozni.
Tűzparancs
(Executive Decision, rendezte Stuart Baird, 1996)
És vannak filmek, amik sokkal nagyobb hírverést kapnak, mint amekkorát megérdemelnének. Mint ez a film. Alapjában véve jó film, egy igazi nagyszabású repülős katasztrófafilm, én pedig imádom a repülős katasztrófafilmeket. De sokkal jobb film lenne, ha nem lenne annyira rossz.
Első megnézésre talán nem is derül ki, hogy mennyi abszurd, őrült képtelenség van benne, főleg ha az ember nem gondol bele dolgokba. És ha nem tud repülőgépet vezetni. Sajnos én tudok, és így többedszerre megnézve eléggé értem a sok-sok technikai csacsiságot, amit a forgatókönyvíróknak nem kellett volna elkövetniük. Hogy csak egy dolgot mondjak, anélkül hogy meglepit árulnék el: ha van egy készülék olyan helyen, ahol teremtett lélek nem fog hozzáférni, azt fölösleges többszörös védelemmel ellátni mindenféle emberi beavatkozás ellen, arra az esetre, ha mégis teljesülne a lehetetlen; és ha ezt mégis megteszem, annak az az oka, hogy nem akarom, hogy hozzápiszkáljanak, tehát nem hagyok rajta kiskaput.
A film szigorúan korhatáros. Túl kicsiknek nem ajánlott, mert elvetemült terroristák vannak benne, sok-sok lövöldözés, halottak. Túl nagyoknak pedig azért nem, mert nem tudják végig kibírni röhögés nélkül. Pedig ez egy komoly, drámai film. Istók zicsi.
A Saint Tropez-i csendőr
(Le gendarme de Saint-Tropez, rendezte Jean Girault, 1964)
A csendőrök New Yorkban
(Le gendarme à New York, 1966)
A csendőr nősül
(Le gendarme se marie, 1968)
A csendőr nyugdíjba megy
(Le gendarme en balade, 1970)
A csendőr és a földönkívüliek
(Le gendarme et les extra-terrestres, 1979)
A csendőr és a csendőrlányok
(Le gendarme et les gendarmettes, rendezte Tony Aboyantz és Jean Girault, 1982)
Valamikor Louis de Funès volt Franciaország legnépszerűbb színésze, megszavazták. Én még hozzáteszem, hogy a leglököttebb is. Az egyik beceneve az volt: az ember, akinek percenként negyven arca van. Százharminc film szinte nem szól másról, csak hogy ő szünet nélkül bohóckodik, állandó dühkitörések és szelíd kiscicás dorombolások között váltogat másodpercenként, a néző pedig a hasát fogja.
A hatrészes csendőrsorozat a leghíresebb. Érdemes őket időrendben megnézni, ahogy itt leírtam a címeiket. Az első rész még egy kicsit összefüggéstelen, nagyrészt csak bolondozás, az új, szigorú őrmester és a gyagyás beosztottak kalandjai, aztán fokozatosan egyre értelmesebbé válik, de közben ugyanolyan lökött marad.
Mai ízlésünknek talán kicsit harsány, de a hatvanas években ez volt a normális, sőt még csendesnek és visszafogottnak is lehet mondani a korszak sok filmjéhez képest. Rengeteg nyelvi poén van benne, amit a korabeli fordítás is remekül visszaadott; még a csendőrök nevei se normálisak: Pacuha, Fityesz, Agykár és Beléndek, valamint a parancsnok, Gabaj főtörzs, a főszereplő pedig Lütyő őrmester.
Kétszer kettő néha öt
(rendezte Révész György, 1955)
Volt egy időszak, amikor nagyon fura filmeket csináltak. Az ötvenes évek filmjei arról szóltak, hogy az új, szocialista társadalom embere bátor, energikus, tettrekész, kitűnő szakember és egyáltalán, legény a talpán (vagy leány), ugyanakkor tele van emberi tulajdonságokkal, mint például szerelmes, jó humora van, lépten-nyomon dalra fakad és hasonlók. Sematizmusnak hívják azt a stílust, ami ugyanazokat a jól bevált elemeket ismételgeti, főleg abból a célból, hogy becsalogassa az embereket a moziba és a hatalom elvárásainak megfelelő képet mutasson nekik a világról. Az ötvenes évek a sematizmus kora volt Magyarországon és Kelet-Európában, és ez az elnevezés egy cseppet sem hízelgő.
Hogy miért ajánlom a filmet mégis? Mert aranyos és mert egy korszakot lehet megismerni belőle. „Így voltak szerelmesek dédapáink”, ma ezt a címet adhatnánk neki, ha nem tudnánk, hogy dédapáink azért mégse voltak egészen így szerelmesek és nem is voltak egészen ilyen emberek. A sematizmusnak az is lényege, hogy nem olyannak mutatja a világot és az embereket, amilyenek, hanem amilyennek a filmkészítők szeretnék, illetve persze a hatalom, amelyet kiszolgálnak. Nem volt mindenki hős. Talán a pilóták még csak-csak, mert hát pilótának lenni elég bátor dolog volt azokon az apró gépecskéken, de lent a földön azért a pilóták is csak emberek voltak.
És igen, aranyos. A sematizmus kora nem (sem) fukarkodott a nagyszerű színészekkel, akik jól játszanak és szépen énekelnek. A harmincöt éves Zenthe Ferencnek ez volt a harmadik filmszerepe és a második főszerepe, egy ragyogó karrier kezdete. Végigjátszotta a huszadik század második felét, és végig imádta a közönség, a lányok álma volt, aztán az egész ország nagypapája lett, én is mindig afféle tiszteletbeli nagypapámnak éreztem. Ferrari Violetta itthoni karrierje csak öt évig és nyolc filmig tartott, 1950-től 1955-ig, a következő évben külföldre költözött, ott még több filmben játszott, de azokat nálunk nemigen ismerik. Januárban halt meg Budapesten. A film főbb szereplői közül már csak ketten élnek, Gyurkovics Zsuzsa és Mednyánszky Ági (Piri és Évi, a két pilótalány), nagyon öreg nénik persze már mindketten.
Az öreg professzor szerepében az ötvenhét éves Makláry Zoltán, aki akkoriban volt az ország nagypapája, amikor Zenthe Ferenc még fiatal volt. Makláry Zoltán rengeteg filmben játszott, többnyire kicsi szerepeket, de még ezekből is látszott, hogy ő a huszadik század első felének egyik legnagyobb magyar színésze.
A zenét Fényes Szabolcs szerezte, aki a harmincas évektől a nyolcvanasokig nyolcszáznál is több filmdalt és filmhez nem tartozó dalt komponált, a legkülönbözőbb stílusokban. Kétségkívül nem ebben a filmben vannak a legjobb dalai, a sematizmus a zenében sem jelent jót, de aranyosat igen. A dalszövegeket Szenes Iván írta, aki szintén rengeteg mindent írt évtizedeken át, utoljára még a netről is írt egy dalt, nyolcvanhat évesen.
Zenés filmekben valaha gyakori volt, hogy a színészek énekhangját mások kölcsönözték. Itt is ez történt, Zenthe Ferencnek Vámosi János, Ferrari Violettának pedig Vass Éva adja a hangját, amikor énekelni kell. Mai szemmel kicsit furcsa és mesterkélt, különösen ha tudjuk, hogy húsz évvel később, Németországban Ferrari Violetta táncdalfesztiválon is szerepelt.
Gyerekbetegségek
(rendezte Kardos Ferenc és Rózsa János, 1965)
Ez egy furcsa film. Talán az egyik leggyerekebb gyerekfilm, amit valaha készítettek, mert szinte nincsen története, ezért akár az olyan kicsik is élvezhetik, akik még nem tudják egy egyórás történet csűrcsavarjait fejben tartani. Egy kisfiú (Géczy István) iskolába megy, elsős lesz. Van neki apukája (Keres Emil), anyukája (Mamusits Mária), van a nagyi (Patkós Irma), összeismerkedik egy kislánnyal, Zizivel (Kassai Tünde) és a tanító nénivel (Halász Judit). Meg sok más gyerekkel. És történik mindenféle, hol ez, hol az, de az egész nem követ egy meghatározott cselekményt, egyes jelenetsorait akár össze is lehetne csereberélni. Bár persze eleje meg vége azért van.
A film olyan, mint egy jól összeállított mikuláscsomag, amiben ez is van meg az is, mindenféle, csak hát nem csoki, hanem szeletkék a gyerekek életéből. A film jókora része csak a kisfiú képzeletében történik meg, de semmi sem mutatja, hogy melyek ezek a részek – ahogy a valódi gyerekek is életük jókora részét képzeletben élik meg, és számukra az ugyanolyan igazi, mint az igazi. Ebből lehet tudni, hogy én még mindig gyerek vagyok.
Azért annyira gyerekfilm ez, mert gyerekszemmel nézi a világot. Az E. T. többek között olyan dolgokkal lép a gyerekek világlátásába, hogy a film nagy részét alacsonyan tartott kamerával filmezték, ahonnan a gyerekek néznek – ennél a filmnél pedig olyan dolgokra figyelnek, amik a gyerekeket érdeklik, amik nekik fontosak. (Bár ez nem akadályozza meg, hogy elhelyezzenek egy-két poént, amiket viszont a felnőttek értenek meg.)
És hát Halász Judit. Valamikor, főleg a hetvenes-nyolcvanas években, Halász Judit külön műfaj volt, igazából ma is az, csak kevesebbet hallunk róla, most hetvenkét éves, már kevesebbet énekel. De még idén is jelent meg lemeze, a huszonnegyedik. Színésznő is, de az én nemzedékemnek énekesnőként emlékezetes, valaha nem létezhetett karácsony, húsvét, gyereknap, talán még szép nyári hétvége sem anélkül, hogy Halász Judit valami igazi gyerekdalt énekelt volna a tévéből. Énekelt nekünk Micimackóról, akinek egy napon semmi dolga nem akadt, Sehallselát Dömötörről, aki buta volt, mint hat ökör, a helikofferről, az almaszószról és a csudálatos Maryről. 257 dalszöveget találtam a nevével, de ezek persze eredetileg versek voltak, költők írták őket teljesen zene nélkül, kinyomtatták, aztán zeneszerzők zenét írtak hozzájuk, Halász Judit „csak” elénekelte. Ha Zenthe Ferencről és Makláry Zoltánról azt írtam, hogy ők voltak az ország nagypapái, hát Halász Judit meg az ország anyukája volt. És ő lett a Mosolyrend első magyarországi lovagja. Ez az egyetlen cím a világon, amit gyerekek adományoznak; világhírű emberek kapták már meg.
Visszatérve a filmre, az a kedvenc jelenetem, amikor a gyerekek a téli játékok után elindulnak a hófoltos tájon, és ahogy rohannak, kitavaszodik körülöttük, ők pedig eldobálják a kabátokat, sapkákat, sálakat. Valami efféle a gyereklét lényege.
Karácsonyi kutyabalhé
(The Search for Santa Paws, rendezte Robert Vince, 2010)
Egy karácsonyi történetben nem okvetlenül lép színre személyesen a Mikulás (az igazi, az Északi-sarkról), a manói, a rénszarvasai, egy csomó gyerek és rengeteg karácsonyi fény meg hó. Egy igazi karácsonyi történetben viszont mindenképpen. És borzasztó veszély fenyeget: ha nem akad néhány ember, akik még hisznek a karácsonyban, egyszer s mindenkorra megszűnhet, a Télapó halálával vagy lefokozásával, eltűnésével, rengeteg mindenféle módon, de milliárdnyi gyerek álma szűnhet meg.
Hogy hány ilyen filmet készítettek már, senki nem tudja, de nincs köztük két egyforma. A karácsonyi legendakör első fejezete, amely Szent Miklóssal kezdődött, régesrég lezárult, szétfoszlott, kiüresedett a kereszténységgel együtt. Ma már ezek a filmek írják újra a karácsonyi mesét, a Télapu-trilógia, a Csoda a 34. utcában és remake-je, a Csoda New Yorkban meg a többi, százszámra. Sok közülük (ez is) videófilmként jelent meg, ami nem nagy rang a filmvilágban, de a nézőket ez szerencsére nem érdekli, a legkevésbé a gyerekeket. A karácsony az én nemzedékem szeme láttára vált vallási ünnepből a gyerekek, a tél és az ajándékozás ünnepévé, amiben már egyáltalán nincs keresnivalója semmiféle mitikus kisbabának, és ez így van rendjén.
Ebben a filmben érdekes elem a Mikulás sok-sok mugli segítője, köztük több kutya, és a nyakukban lógó kristályok, de részleteket nem mondok el előre. A filmnek sok gyerekbetegsége van (én például nem díjazom azt, amikor a manókat törpe növésű színészek játsszák, gyerekekkel jobb), egy kicsit túl érzelgős is, de egyébként egy igazi fantasztikus karácsonyi film a javából, hohohohó.
A legszebb karácsonyi ajándék
(The Ultimate Christmas Present, rendezte Greg Beeman, 2000)
Lehetne ezerszer is karácsony, akkor se tennék ide két karácsonyi filmet egymás után, ha nem lenne mindkettő nagyon jó. És ez rögtön cáfolja is azt, amit az előbb írtam, hogy egy igazi karácsonyi történetben az a veszély fenyeget, hogy mindörökre megszűnik a karácsony. Ebben nincs ilyen veszély (más veszély van), de ez mégis egy igazi karácsonyi történet.
Általában úgy tekintjük, hogy a karácsony elengedhetetlen kellékei a Mikulás vagy Télapó (természetesen csakis az igazi), a manóival és rénszarvasaival, karácsonyfa, ajándékok, gyerekek, szeretet, család, meghitt melegség. Eszünkbe se szokott jutni, hogy van egy mindezeket megelőző alapfeltétel, ami nélkül hiába lenne meg az összes többi, nem sokra mennénk velük. Az, hogy ne legyen iskola és ne kelljen megírni azt az átkozott fogalmazást!
Ahol Hallee Hirsh megjelenik, ott előbb-utóbb kitör valami. Ő játszotta Greene doktor kislányának második, már nagylány változatát, s ebben a minőségében ő tette ki a pontot a Vészhelyzet tizenöt éven át ívelő, maratoni történetének végére. De még ezt megelőzően, tizenhárom évesen kitört egy akkora hóvihart, amilyet még nem látott Los Angeles. Nem, nem a hóvihar tört ki. Ő törte ki a hóvihart. Mert a karácsony további elengedhetetlen kelléke a hó, minél több hó, hohohohó! No de Los Angelesben, ahol a hórekord eddig háromtized hüvelyk volt, ez elképzelhetetlen. (A film szerint. A valóságban egy kicsit hétköznapibb jelenség a hó ott is, de a hollywoodi filmesek szeretik a Los Angelesben játszódó történeteket, mert ők maguk ott élnek, tehát a történet „itt, most, miközöttünk” játszódik.) Az egyetlen megoldás behavazni Los Angelest, de hát a tervek néha nem mindig sikerülnek a legjobban.
Ennek a filmnek is megvannak a gyermekbetegségei; azt hiszem, inkább a törpe növésű színészek, mint hórihorgas emberek manószerepben, de elviselem, mert a gyerekek viszont nagyon jók és a történet remekül sikerült. De azért, ha lehet, legközelebb mégis inkább gyerekeket szeretnék látni manószerepben, az nekik remekül áll.