Ez tényleg borzalmas. Az összes alapelvemet megsértettem, és nem szólt rám senki. Csak egyvalaki – de én nem tudtam róla. Írtam egy bekezdést egy levelezőlistára, ami vitán felül tökéletesen helytelen volt és eleve nem lett volna szabad leírni. A sértett válaszolt – elküldött a jó édes anyámba. Én pedig most elolvastam a válaszát, és itt nézek ki a fejemből, hogy mihez kezdjek. Igaza van. Ha nem lenne igaza, akkor is igaza lenne, mert ez egy alapelv. De sértő soraimra csak öt évvel később válaszolt, és azóta eltelt újabb tizenkét év.
A körülmények hozták így. Amikor leírtam, amit leírtam, ő kilencéves volt, és nyilván nemigen netezett még, mindenesetre erre az írásra nem talált rá – nem is találhatott, mert egy zártkörű levelezőlista volt, aminek tartalmát az üzemeltető évekkel később rakta föl a webre, ahonnan aztán odakerült, ahol én most rábukkantam. Véletlenül persze, egészen mást kerestem. Persze ki gondolta volna, hogy a soraimat, amiket akkor csak a lista tagjai olvashattak, később archiválni fogják – no de ez nem mentség semmire.
A nagy baj az, hogy amikor durvaságom sértettje elolvasta soraimat és a tizennégy évesek temperamentumával kiosztott, én már másfél éve nem voltam tagja annak a csoportnak, így semmit se tudtam a leveléről. Ha akadt is barátom, aki látta, öt év távlatából nyilván nem emlékezett, hogy amire a válasz jött, azt én írtam, így nem szólt nekem. De hát a net megőriz mindent. Eltelt még tizenkét év, és én itt állok egy 1999 decemberében leírt otrombaságommal, amire 2004 októberében érkezett válasz – és 2016 júniusa van.
Alapelv, hogy fiatal művészről, pontosabban annak művészetéről nem mondunk rosszat. Nemcsak neki! Róla sem! Visszajuthat hozzá és visszavetheti művészetének kibontakozását, mert a művészlélek már csak ilyen, könnyebb kárt tenni benne, mint azt helyrehozni. Ha az olvasó azt hiszi, hogy egy kilencéves szinkronszínész nem akkora művészlélek, mint Al Pacino, akkor ezt sürgősen felejtse el. De. Talán még nagyobb, mert az idősebb, érett művésznek rutinja is van, neki meg csak a tehetsége, a hite önmagában és a képességeiben.
Láttam egy-két művészt szinte felnőni; néhányat személyesen, másokat a tévéképernyőről. Általában nagyon ügyelek, hogy ne mondjak olyat, ami művészi válságot idézhet elő náluk, bár tudom, hogy éntőlem függetlenül is jó néhányon át fognak esni – legalább én ne okozzak ilyet. Akkor se, ha azt is tudom, hogy válságok nélkül nincs fejlődés, nincs igazi nagy művész.
Őt is láttam felnőni, azazhogy hallottam a mikrofon mögül, és ha emlékeztem volna 1999-ben írt kurta-furcsa soraimra, megbántam volna szavaimat már sokkal korábban. Most belenéztem eddigi legnagyobb szerepébe, és azt hallom, hogy már tizenegy éves korában igazi átéléssel, elevenen és fantasztikusan szeretnivalóan szinkronizálta Hermione Grangert – de hát ezt úgyis tudja mindenki.
S mivel a két szerep között csak két-három év telhetett el, teljesen nyilvánvaló, hogy amit írtam, abból semmi se lehetett igaz. Az Emily már föllelhetetlen, én pedig nem emlékszem belőle semmire.
A levelezést úgy hagyom, ahogy eredetileg megjelent, az én szövegem még ékezetek nélkül íródott – múlt századi szokás –, az övét a programok szavak közepén vágták sorokra, de nem változtatok rajta.
1999-ben írt soraim:
Mit mondjak, kicsit meghokkento pillanatokat eltem at a tizennegyedik
resz elso mondatainal. Leirtam, hogy Szabo Luca merhetetlenul
tehetsegtelen szinkronja alapjaiban rongalja meg Martha MacIsaac
alakitasat. De amikor egyszer csak Nemes Takach Kata hangjan szolalt
meg, hat foldbe gyokereztek a fuleim. Persze, Szabo hangja mar a film
elejen is tul vekony volt Emilyhez, legalbb ket evvel idosebb ehhez a
hanghoz, mult vasarnap ota pedig szemlatomast nagyobb lett. Akkor mar
inkabb Nemes Takach, o legalabb tud beszelni es illik az egyenisege az
orokke visszanyelvelo koltopalantahoz. De az ilyen valtasok mindig
nagyon veszelyesek, hiteltelenne tehetik az egesz filmet. Az Onedin
csalad addig volt nezheto, mar amennyire nekem idom volt nezni, amig
el nem kezdtek lecserelni a szereploket. Elobb kellett volna
gondolkodni es kezdettol nem Szabo Lucara osztani a szerepet, a
kaposzta is jollakott volna es a kecske is megmarad.
En azert inkabb Szenasinak adtam volna, ha rajtam all.
Válasza 2004-ből:
Ezt egy kissé túlzásnak tartom.. Erről a filmről és a szinkronról edd
ig még csak jót hallottam. Én vok a szinkronhang, Szabó Luca, és már cak azért
is meglepett ez a cikk, mert a kb fél évszázada a szakmában dolgozó rendező
nők személyesen mondták azt a film szinkronizálása közben, hogy a gyereke
t színművészetire KELL adni, mert olyan tehetséges! Ez azért asszem jelent
valamit... Nem személyesen nekem mondták, tehát nem csak szavak, hanem télleg
így gondolják.. A forgatás szünetében pedig maguk a színészek jöttek oda hozzám
gratulálni "mérhetetlenül tehetségtelen" szinkronomért... Nem magamat akartam
fényezni, de a technikámat ne fikázd plz, arról pedig, hogy a hangom fiatalabb
volt, nem én tehetek. Logopédushoz soha nem jártam mert nem volt rá szükségem t
ehát ez a mondat qurvára felidegesített: "Nemes Takách legalább tud beszélni és
illik az egyénisege az
örökké visszanyelvelő költőpalántához" Magyarul én nem tudok beszélni
.. Sztem át kéne gondolnod, mit beszélsz...! Jah és csak tudnám honnan veszed h
az én egyéniségem nem illik Emilyhez.. Merthogy sztem rohadtul nem ismersz! Cs
ak úgy mellesleg elmondom akkor, hogy imádok írni, és nem vagyok egy csendes sz
emélyiség, igenis hasonlítok Emilyhez. (mondjuk ez szerintem teljesen mindegy,
ha egy színész nem is hasonlít az életben a szerepéhez, akkor is el kell h tudj
a játszani. Én el tudtam!) "Köszi" a véleményedet, máskor gondold meg, kit fiká
zol, miért, és legfőképp hogy milyen megfogalmazásban..
A magyarhang voltam...
Szabó Luca
Valaki letolta a „cak, plz, vok” miatt, erre még válaszolt:
cak = elírás, bocs, ha ezzel megbántottam volna bárkit :D
plz, vok.. Nem mindegy? Na jó, ez nekem kicsit sok kezd lenni... Csak olvastam,
amit írt rólam vmi fergetegesen sok eszű emberke, és felhúztam magam... N
a ennyi.. Sz.L.
Szabó Lucának igaza van. Nem azért, mert későbbi karrierje bizonyítja, hogy igenis tehetséges, márpedig aki tizenegy évesen az, az kilencévesen se lehetett tehetségtelen, azt nem lehet két év alatt hipp-hopp megszerezni. Akkor is igaza lett volna, ha még aznap eljutnak hozzá a szavaim és válaszol, amikor még semmit se lehetett tudni arról, hogy mire viszi később. Azért van igaza, mert a tehetség nem így működik. A tehetség fantasztikusan összetett valami, amit nem lehet abból megítélni, amit kívülről látunk (illetve hallunk, ez esetben). Azt lehet megítélni, hogy milyen lett az Emily szinkronja – illetve akkor még meg lehetett, ment a tévében –, de ebben is eltérnek a nézőpontok, én csak néző voltam, de akik Szabó Lucát akkor és ott dicsérték, azok szakemberek voltak és az alkotói folyamatot látták, ahogy az a szinkron megszületett. Azt is meg lehet ítélni, hogy milyen lett a Harry Potter szinkronja, meg a többi, és majd aztán ezeken keresztül lehet fogalmat alkotni a tehetségről is.
Egyetlen szerep alapján ítéletet mondani valaki tehetségéről – szarvashiba, akkora baklövés, amihez tényleg olyan muki kell, mint jómagam. Csak abban reménykedem, hogy amikor tizennégy éves korában Szabó Luca rátalált soraimra és leírta legalább egy részét annak, amit érdemeltem, akkor ezzel ki is dühöngte magát és nem emésztette magát rajta fölöslegesen.
Mert az is vele jár.