Csinos, rendezett kertek, házak az utca két oldalán, meg kevésbé csinosak és rendezettek, és itt-ott rozogák. Átlagos magyar utcácska. Kovácsék az úttesten ballagnak hároméves kisfiukkal, Lacikával. Errefelé ez a szokás, a járdák sokfelé kátyúsak, a forgalom kicsi, gyalogosok, biciklisták egyaránt az úttesten mennek.
Az egyik kertben nagydarab, ötvenes férfi gyomlál, fölnéz az arra haladókra, aztán odarohan a kerítéshez és teli torokból ráüvölt Lacikára:
– Te mocskos kis féreg, te aljas szemét! Ide merészkedsz?! Még van pofád?! Hát én a véreddel mosom föl az utcát! Te rohadék!
– No de kérem – mondja Kovács úr –, hogy beszél maga egy gyerekkel?
– Maga ne pofázzon bele! – ordítja a férfi, és tovább szórja a szidalmakat a riadt kisfiúra, amíg a család el nem halad a kertje előtt.
Két házzal arrébb kártyázó társaság ül a kerti asztalnál, de ahogy Lacikát meglátják, felugranak, a kapuhoz rohannak és egyszerre négyen zúdítják rá a trágár szidalmakat, teli torokból ordítva, amíg ők tovább nem mennek. De közben a szemközti kertben is felugrik egy köpcös öregúr, és rikácsolni kezd Lacikával, azzal fenyegeti, hogy kitekeri a nyakát és kitépi a lábait. Kovácsék továbbmennek.
– Te aljas kis mocsok! – ordítja egy csinos fiatal nő a következő kertben, és két ököllel veri a kaput. – Hogy fordultál volna föl már a múlt héten! Darabokra szaggatlak, csak kerülj a kezembe!
Az utca hosszú, és a következő utcában ugyanez zajlik. Tíz házból úgy háromban. És az azután következőben is. Másnap is, és mindennap.
Lacika hamarosan idegszanatóriumban köt ki.
Az olvasónak mi a véleménye erről?
Mi mindennap így sétáltatunk kutyát.