Hétfő reggel fél kilenc, elbődül a kaputelefon. Ki az? „Az egészségbiztosítótól jöttünk, néhány kérdést szeretnénk feltenni…” Ilyenkor?!
Bejönnek, leszúrjuk őket. Hogy képzelik, hogy hajnalok hajnalán bejelentés nélkül ideállítanak? Ezer éve tudják a telefonszámunkat a MEP-nél, tessék telefonálni, nem kiugrasztani négy embert az ágyból. Elnézést kérnek, nagyon sajnálják, de ők nem tehetnek róla. Ők nem tehetnek róla. Ők nem tehetnek róla. Elmagyarázzuk, mit jelent egy ilyen családot hajnali fél kilenckor felugrasztani, de a válasz csak annyi, hogy nagyon sajnálják és nem tehetnek róla. Nem tehetnek róla. Nem tehetnek róla. Végül már rászóltam a pasira, hogy én az előző tizenhetet is hallottam, de ha akarja, elmondhatja még tizenhétszer. Többször nem ismételte.
Nő tartja a papírokat meg a tollat, készülne föltenni a kérdéseket, nyújtom a kezemet. Kelletlenül odaadja, valószínűleg érzékel valamit abból, hogy ha megpróbálná kitölteni helyettem, akkor csípős hangon közölném vele, hogy csak járni nem tudok, de írni és olvasni megtanultam. Odaadja. Dobok egy hátast. Betegelégedettségi vizsgálat. Felhörrenek: mégis milyen elégedettséget írjak én erre a papírra, amit úgy kaptam, hogy négy súlyos fogyatékost fölriasztottak legszebb álmából, és az egyiknek hálóruhában kellett kirohannia a novemberi fagyba, hogy őket bebocsássa?!
Azért kitöltögetem a többoldalas nyomtatványt, a személyi adatokat szerencsére már beírták, az igen–nemeket kellett karikázgatni. Az már előbb kiderült, hogy a másfél éve kapott kocsimról szól a történet, nem úgy általában az elégedettségemre kíváncsiak, hanem konkrétan arra, hogy a kocsival mennyire vagyok elégedett. Aztán a kérdésekből az is kiderül, hogy az elégedettségem vagy elégedetlenségem a kutyát nem érdekli. Kizárólag azt akarják tudni, hogy a GYSE kiszolgáltatásának folyamatba tétele során foganatosított intézkedések elvágólagosan négyszögletes módon kerültek-e végre történő hajtásra. Tudni óhajtanak egy csomó mindent, amit ők hivatalból tudnak, úgymint fizettem-e az eszközért (ők fizettek, tehát tudniuk kell), ki írta fel a receptet (rajta van a neve), mi a kocsi gyártási száma (miért nem írták föl, mielőtt kiküldték?), és sok egyéb, véghetetlenül fontos adatot. Másfél év után. Az egyetlen infó, aminek birtokába jutottak, az, hogy milyen módszerrel választottam magamnak forgalmazót. Sehogyan sem, az orvos a kezembe se adta a receptet, egyből továbbadta az általa kiválasztott forgalmazónak. A receptet akkor láttam először, amikor a kocsit.
Pár jópofa dolog. Befejezem a töltögetést, nő a tévé tetejére fektetve aláírja a papírt. Csak úgy mellesleg – mondom –: az ott egy tévé. Az ember bemegy a boltba és megveszi. Pasi nem érti, miért mondom, átveszi a papírt és odamegy a konvektorhoz, azon írja alá, de engedélyt kér hozzá. Pedig én nem azt mondtam, hogy a tévé tetején nem szabad aláírni, csak megjegyeztem, hogy dolgokat (mint például egy tévé) az emberek megvesznek a boltban, hazaviszik és használják. A tolókocsihoz végtelen hosszúságú procedúra kell, aminek lám, másfél évvel a kocsi átvétele után sincs vége. Ámbár szerencse, hogy nem értette; akkor elmondta volna, hogy ők nem tehetnek róla.
Más. Bár az elégedettségemre nem volt kíváncsi a „betegelégedettségi vizsgálat” (egyébként mi az, hogy betegelégedettségi? Én a MEP-nél nem beteg vagyok, hanem biztosított!), azért volt az utolsó oldalon két sor az egyéb észrevételek számára. Nézek a két emberre: és én most ide mit írjak? Se kedvem, se energiám, se hely nincsen arra, hogy leírjam az észrevételeimet. De a kocsival kapcsolatban, mondják. Igen, a kocsival kapcsolatban lenne legalább száz! Nem részleteztem őket, beírtam a telefonszámot és hogy szíveskedjenek legközelebb 12 óra után bejelentkezni. De lett volna észrevétel a kocsival kapcsolatban. Azt többé-kevésbé volt hol feltüntetni – bele lehetett szorítani a rubrikákba –, hogy én a kocsit részletekben kaptam kézhez, mert ülőkocsit hoztak ki, holott a doki saját szemével látott fekve, az összes papíron ott volt, hogy fekvőkocsi, nem egészen értem, mi nem volt ezen világos. Mikor kihozták, lerakták az előszobában, a GYSGY igazgatója (naná, ez a minimum) besétál, beszélget velünk erről-arról, közbeszúrom: „De ugye majd átszerelik?” Rám néz: hová-mivé-mitől-kihez-mettől-meddig-miért? Mondom: én nem tudok felülni. Erre néz rám olyan húbasszameg arckifejezéssel, máshogy nem is nézhetett, előtte egy hónapig szekáltuk, hogy mi lesz már azzal a kocsival. De aztán megúszta, közöltük, hogy akkor rakják szépen rá a lehajtható támlát és a felhajtható lábtartót, ami persze volt nekünk idehaza, hogy a fenébe ne, nem ezzel a kocsival mozdultam ki először az ágyból.
Ja, olyan kérdés is volt, hogy megtanítottak-e a kocsi használatára. Csak bekarikáztam a nemet, nem vacakoltam annak elmagyarázásával, hogy ha engem a GYSGY-sek megpróbáltak volna megtanítani tolókocsit vezetni, szétviszi a röhögés a házat. Hát jó, ha annyit tudnak a kocsiról, hogy melyik az eleje!
Visszatérve a tulajdonképpeni problémára, fogadok, hogy száz olvasóból kilencvenkilenc nem érti, mi a baj azzal, hogy fél kilenckor becsöngettek. Az, kezicsókolom, hogy mi olyankor alszunk. Erre általában az szokott lenni a válasz: „de jó neked, hogy délig alhatsz”, amire feleségem azt szokta felelni: „de jó neked, hogy van miért fölkelned”. (Én nem ezt felelem, én szimplán elküldöm az ilyet a búsba.) Ez most mindegy: alszunk. A biztosító nincs egyedül ezzel a hozzáállásával: így megy a GYSGY-nél és mindenhol, ahol hivatásszerűen foglalkoznak fogyatékosokkal. Mi otthon ülünk. Ez a dolgunk. Kutya kötelességünk, hogy reggeltől estig haptákban üljünk és várjuk, hogy ők esetleg beesnek. A nyomik egyébként se járnak sehova, mert ugye hova járnának. Amikor a kocsi megszerzéséért küzdöttünk, valamelyik alkalommal a GYSGY igazgatója hangot adott mélységes empátiájának: hát igen, megérti, hogy ki akarok már menni a levegőre. Merthogy ugye hova akarna menni egy nyomi, ha nem a levegőre. Röviden elmagyaráztam neki, hogy én az ügyeimet akarom intézni, be akarok vásárolni, általában élni óhajtok, mint minden más felnőtt ember. Nem lehet tudni, mit reagált, a telefonban nem láttam az arcát.
Szeretném tudni, hogy a Fogyatékosok Pártja mikor fog az ilyen kérdésekkel foglalkozni. Mondjuk első lépés gyanánt hivatalosan megkérdezni a MEP-től, hogy mi a rossebért nem lehet ilyen kérdőíveket postán, felbélyegzett válaszborítékkal szétküldeni, miért kell megfizetni két ügyintézőt, egy sofőrt és egy autót az adófizetők pénzéből, mellesleg zaklatva, megalázva a fogyatékosokat.