Egy részlet a Nindából, születésnapomra

„Szaiszi látogatása arra adott alkalmat, hogy lefektesse a kollektív mentalizmus elvének alapjait. Sajátos, hogy az első megfigyeléseket olyan helyen tette, ahol csak tíz ember volt rajta kívül.”
  

Aini: Mentális lélektan, E rind, 4. kötet, 62. sómir

Az ajtó feltárult.
  Az aungirban ülő tíz ember felnézett. Eddig üldögéltek, beszélgettek. Sildászi volt az ügyeletes figyelő, de ez is csak annyit jelentett, hogy ő ült le szemben a dzsilun-tuekan képernyőjével, és látta volna, ha bármi változik. Ninda pontos helyét, pulzusát, vérnyomását, vércukrát, hőmérsékletét, a környezet hőjét és fényszintjét folyamatosan figyelte a karkötője. A tuekan persze jelzett volna, ha bármi megváltozik.
  De nem jelzett a tuekan. Feltárult az ajtó, és Ninda besétált az aungirba. A tíz embernek ösztönösen az volt az első gondolata, hogy szemlátomást jól van.
  – Van néhány kérdésem a szaisziakhoz – mondta Ninda nyugodtan, csendesen, és az asztalhoz lépett. Jasszilir meghökkenve húzódott arrébb, hogy helyet adjon neki. – A szirneken kívül milyen őshonos élet van Szaiszon?
  – Semmilyen – felelték a szaisziak egyszerre, aztán egymásra néztek és Jermunnar folytatta. – Még a szirnről is csak hosszas vizsgálatokkal tudtuk kideríteni, hogy élőlény. A növekedése nagyon lassú, a hosszú szaiszi nappal egész folyamán mikroszkopikus tömeggel gyarapszik. A mozgása is nagyon lassú, de ki tudtuk mutatni, hogy saját erejéből mozog. És hát a belső struktúrája élőlényszerű.
  – De nem lehet sem a galaktikus állatokkal, sem a növényekkel összehasonlítani – tette hozzá Karnaszi. – Egészen más.
  – Szilíciumélet – dünnyögte Jasszilir.
  – Szóval semmilyen más élőlény nincs – felelt az eredeti kérdésre Jermunnar. – Szaiszon nem jutott tovább az evolúció.
  – És mekkora lehet egy szirn?
  – Úgy tűnik, halhatatlanok – felelte Karnaszi. – De nem maradnak egyben akármeddig. Időnként kettéosztódnak. Ez a szaporodásuk. Ezért igazából soha nem haladják meg ezt a parányi méretet.
  – Értem. Csak kíváncsi voltam. Köszönöm a magyarázatot, és hogy vigyáztatok rám. Választ kaptam a kérdéseimre. Indulhatunk vissza.
  – Essek ki a fénybe, ha értem – dünnyögte Jasszilir, és felállt. – De hát ez nem az én dolgom. Behozom a vizet és mehetünk.
  Két matival később a csillagfényben szürkéllő lenti táj szélén megjelent a fény. Az aungir alacsonyan repülve, gyorsan tartott felé. Hamarosan elérték a fényteret, s a sivatag sárga lett, aztán fehér az egyre élesebb fényben. A fehér tájon éppúgy nem volt semmi fogódzó a szemnek, mint a sötéten, csak a homokdombok követték egymást végeláthatatlan sokaságban.
  Ninda csak félig-meddig figyelt oda. A Szaisz mentális terén tűnődött. A kifejezés természetesen képtelenség. Egy világnak nem lehet semmilyen mentális vagy érzelmi megnyilvánulása, éppen úgy, ahogy egy kavicsnak. Egy világ nem élőlény. Egy óriási kőtömb, semmi más.
  De megváltoztatja az emberek érzelmi képletét. Ebben nincsen semmi különös. A kő nem tud világítani, de hatással van egy hely megvilágítására: árnyékot vet. A kérdés most két részből áll. Hogyan lehet kielemezni Szaisz hatását az emberek mentális-érzelmi alkatára és megnyilvánulásaira – és ebből ő mit és hogyan közöljön Nirn illiar tanácsával?
  Odalent feltűnt egy hegység, s egykettőre alájuk ért. Az aungir közben már ereszkedett, s csakhamar leért a Nirn-szurdokba. S Jasszilir is jött már a fényruhával, amit neki okvetlenül fel kell vennie, mielőtt kiszáll. Ninda sóhajtott és öltözni kezdett.
  A zárt, ezüstfehér fényruhában sétált be Nirn illiarba, csak a csuklyát nyitotta fel, és bement a helyiségbe, ahová egy városbeli kalauzolta, ez most másutt volt, de szakasztott ugyanolyan szobácska, mint ahol korábban találkozott a tanáccsal. De csak a tanács egy tagja volt ott, Nihirri.
  – Hamar visszajöttél, Ninda – mosolygott rá. – Foglalj helyet, tölts a kancsóból és mesélj.
  Ninda helyet foglalt és illendőségből töltött magának egy kortyot.
  – Nem jöttem hamar, Nihirri – felelte. – Soká jöttem. Neked csak két derki volt, de ott, ahol jártam, másképpen mérik az időt.
  – Hogyan mérik? – nézett rá a nő nyílt tekintettel, kíváncsian.
  – Szaisz mélysivatagjában nincsen idő. Éjszakák és nappalok milliói követték már egymást, de nem változik soha semmi, így az idő telik és áll is, egyszerre.
  Nihirri mosolygott.
  – Azért attól még telik, hogy nincsenek változások a sivatagon.
  – Akkor mivel méred az időt, ha nem a változásokkal? Az órád számjegyeivel? Azok csak jelképei egy önkényes rendszernek. Mi az idő, ha nem a változások mértéke és sebessége? Hány éves vagy, Nihirri – és hány éves lennél, ha soha nem csináltál volna életedben semmit? Az eltelt évek száma szerint ugyanannyi – de tényleg ugyanannyi?
  Az asszony komolyan nézett rá.
  – Te egy kész filozófus vagy.
  – Igen. Akárcsak te. Mind azok vagyunk. Testvérek vagyunk a tűz lángjainál.
  Nihirri persze semmit sem tudott a janníhaumról és az örök tűzről, de komoly arccal bólintott.
  – Értem. Sikerrel járt küldetésed?
  – Igen. Tudom, mi bántja Szaisz világát.
  – Mi?
  – Ami az embereket. Szaiszon semmi sem történik, amit nem ember csinál. Nincs valóságos élet, csak az emberek meg az emberek által idehozott élőlények. A szirneknek nincs akaratuk, nincs véleményük. Szaisz baja az, hogy nem él. Lakhatatlan és lakatlan. Itt nincsen emberi élet, mert nem lehet. Nem létezhet, mert Szaisz viszonyai nem alkalmasak emberi élet számára. Ti persze azt hiszitek, hogy Szaiszon éltek. Pedig nem. Nirn és a többi városotok csak felszíne az életnek. Ti úgy éltek itt, mint a sỳtlũṙ. Az egy növényszerű élőlény azon a világon, ahol születtem. Kavicsokon él, úgy néz ki, mintha valami zölddel bekenték volna a kavicsot. Egy csomó mondásban használják hasonlatként, mert a világ legsebezhetőbb élőlénye. Ha végighúzod rajta az ujjadat, lepereg és elpusztul. Ha elfordítod a kavicsot úgy, hogy a napi fénymennyiség túl kicsi vagy túl nagy legyen, akkor is… Ilyenek vagytok ti itt Szaiszon. Amikor őseitek idejöttek, belélegezhető légkört találtak, mert a szirnek jóvoltából ez az egy megvan. De nincs egyetlen molekulányi víz, nincs a légkörben ózonréteg, semmi sincs. Csak oxigén. Szaisz lakhatatlan. Egyetlen kincsét használjátok ki, a larnirt. Szerintem kupolavárosban kellene élnetek, mind együtt.
  – Ezt sokan gondolják így. De nem tudunk felépíteni egy kupolavárost.
  – Dehogynem. Használjátok ki Szaisz másik kincsét is. A szirneket.
  – Miii?!
  – Exportáljatok szirneket. Lassúbbak, mint a légültetvények, de homokon és fényen kívül semmire sincsen szükségük, összehasonlíthatatlanul kisebb a helyigényük, és semmiféle gondozást nem igényelnek. Akármelyik lakhatatlan világon le lehet tenni néhány hajórakomány szirnt, a keletkező oxigént begyűjteni, csak legyen elég fény. Homok mindenütt van.
  Az asszony elképedve nézett a kék szempárba. A vendég felállt, felvette a poharat és kiitta a korábban kitöltött vizet, mert tudta, hogy Szaiszon ez a szokás.
  – Ennyit tudtam mondani. Sok sikert.
  – Te… te most megreformáltad Szaisz gazdaságát – mondta kis csend után a másik.
  Ninda halványan elmosolyodott.
  – Dehogy. Azt te fogod megtenni, ha elmondod a többieknek. És ők, ha végrehajtják. Én csak egy gondolatot mondtam el.

»»»»»»