Három napig nem dolgoznak a szinkronszínészek. A problémák részletezése helyett nevén nevezem a gyereket: azért nem dolgoznak, mert megkezdődött a magyar szinkron tönkretétele. Nálunk az a szokás, hogy ha valami jó, akkor előbb-utóbb valamelyik rendszer, kormány, nagy- vagy kisfőnök fölfedezi, hogy már az elődje idejében is jó volt, vagyis nem az ő géniuszát dicséri. Márpedig hogy képzelik azt a dolgok, hogy nem zengik az ő dicséretét? Portásoktól miniszterelnökökig ilyenkor mindenki akcióba lép és nekiáll elpusztítani a korábban létezett jó dolgot.
A magyar szinkron jó dolog volt. A szinkron olyan műfaj, amit szükségképpen csak az adott nyelvterületen ismernek, és a magyar szinkron mégis világhírű volt. Egyike azoknak a dolgoknak, amik nem mentek tönkre a rendszerváltáskor, de nem is akkor születtek; a magyar szinkron folyamatosan nagyon jó volt, persze nem a másod- és harmadosztályú gányolásokra gondolok, amikor Misztőr Parkőrt mondtak. Voltak ilyenek is, még ilyenebbek, készültek filmek úgy, hogy egy kap pan han gú fó szer hang sú lyo zás nél kül da rál ta min den sze rep lő szö ve gét, de ezek azért mégse kerültek televízióba. A Szinkron, az igazi nagybetűs filmszinkronizálás nálunk évtizedes múltra visszatekintő művészeti ág.
Hát ezt akarják most valakik megszüntetni, azzal az egyszerű módszerrel, hogy ha a színész nem kap eleget a munkájáért, akkor nem tud művészi teljesítményt felmutatni. Akkor gyorsan ledarálja a szöveget, aztán jöjjön a következő. És ha árverseny van, akkor az utcáról szalajtott Dadogi fog nyerni, mert ő bármilyen olcsón tudja vállalni. Nem ebből él, neki ez csak zsebpénz. Majd ha már ő is ebből él, akkor jön az utcáról Hebegi, aki neki is aláígér.
Magyar turistacsoport jár a Vatikánban, nézik a Sixtus-kápolna freskóit, Kovács megkérdezi az idegenvezetőt:
– Mondja, mennyit fizettek ezekért a festményekért?
Az idegenvezető megmondja. Kovács eltűnődik:
– Hát nem azért, de én ezt a feléből kihoztam volna…