Kérlek, segítsetek a kisfiamon! Egy ceratophyllum submersum nevű ritka betegségben szenved, az orvosok szerint nem fogja megérni az ötödik születésnapját! Egyetlen kezelés segíthet, de ezt csak egyetlen orvos végzi a világon, Dato’ Sri Mohd Najib professzor Los Angelesben. A kezelés roppant drága, nekünk pedig még a repülőjegyre sincs pénzünk. Kérlek, küldjétek tovább ezt a levelet minden rokonotoknak és ismerősötöknek! A Coca-Cola Ltd. minden továbbküldött példány után 15 forintot utal a számlánkra. Ez nem becsapás! Segítsetek! Köszönjük!
Szomorú történet, ugye? Biztos vagyok benne, hogy a lelkiismeretes olvasó máris nekilátott kimásolni a szívhez szóló üzenetet a LAttilaD.orgról, és gondosan fölragasztotta néhány tucat emailre, amiket szétküldöz rokonainak, barátainak és üzletfeleinek. De mielőtt, vagy akár miután a Küldés gombra kattint, elmondanék egypár dolgot.
1. A Ceratophyllum submersum nem betegség, hanem vízinövény. Magyar neve sima tócsagaz, és fénykép látható róla itt.
2. Dato’ Sri Mohd Najib csak akkor tud praktizálni Los Angelesben, amikor éppen ráér odautazni, félretéve politikai teendőit. Ugyanis ő a maláj miniszterelnök, fényképe és életrajza itt látható.
3. Az üdítőitalgyár neve nem Coca-Cola Ltd., hanem The Coca-Cola Company, lásd itt.
4. A VI. kerületben nincsen Kolozsvári utca. Ez némi gyanúra ad okot arra nézvést, hogy van-e benne tizenhetes ház, és abban lakik-e Kovács Árpád.
5. De igen, ez becsapás.
Persze mondhatja az olvasó, hogy hát igen, könnyű volt ennyi hibás adatot találni egy olyan történetben, amit én koholtam direkt ennek a cikknek a kedvéért, és teleraktam szándékosan hibás adatokkal. Szentigaz. A legkönnyebb azt a hibát megtalálni, amit mi magunk raktunk oda. De az ilyen külddtovábblevelek egytől egyig dugig vannak pontosan ugyanekkora hibákkal, akár ez volt a koholó szándéka, akár nem. Egyetlen adat hibás mivolta bőven elég, és van egy adat, amiről utánjárás nélkül is azonnal lehet tudni, hogy rossz.
„Küldd tovább, mert X. Y. minden példány után x forintot ad nekünk.”
Ha ez benne van, akkor a lánclevél légből kapva koholt átverő hamisítvány, amit azért írt valaki – a frász tudja, hogy miért írta valaki. Még soha nem hallottam, hogy Öcsike kiállt volna a nyilvánosság elé, és elmondta volna, hogy miért koholt lánclevelet. A lánclevélkoholók tevékenysége két szakaszra osztható: először koholnak, aztán lapítanak.
Soha senki nem tudott épeszű magyarázatot találni arra, hogy bármiféle cég, alapítvány, hivatal vagy magánszemély
1. mégis miféle eszközökkel volna képes megállapítani, hogy egy lánclevelet hány példányban küldtek tovább;
2. mégis miféle hasznot látna abban, hogy a lánclevelet továbbküldik.
Mert, tetszik tudni, olyan van, hogy „gyűjts össze műanyag kupakokat, vidd el N. N. vállalkozónak, és ő kilónként x forintot ad nekünk”. Ez működik, mert a vállalkozó mérlegre teszi a kupakokat és máris tudja, hogy mennyit nyomnak, és érdekében áll minél több kupakot összegyűjteni: újrahasznosítja őket, amivel anyagi haszonra tesz szert. Ebből a haszonból tud adni jótékony célra.
De olyat még a világ nem látott, hogy „dobj minél több kavicsot a tengerbe, mert a Jótékony Adakozó minden kavics után ad nekünk egy forintot”. Erről mindenki tudja, hogy marhaság, mert semmiféle adakozó nem fog ott állni a világ összes tengerpartján és bámulni, hogy dobnak-e be kavicsot, és mivel ebből neki nincsen semmi haszna, nem tud miből adakozni. Azazhogy adakozhat a megtakarított pénzéből, de ahhoz minek megmozgatni a kavicsokat és a dobálókat? Akkor egyszerűen kiveszi a pénzt az asztal- vagy bankfiókból és odaadja. Nem ír felhívást, amit meló terjeszteni, s aztán a végén még szégyenszemre kiderül, hogy nem dobnak elég kavicsot és ő csak az erre szánt pénz egy részét adhatja oda. Zsenáns.
Úgyhogy ha az olvasó adakozni akar, akkor adakozzon. Fogja meg a pénzét és küldje vagy vigye el egy jótékony célú intézménynek, dobja a koldus kalapjába, csináljon, amit akar, de úgy, hogy azzal használjon valakinek. Ne küldözgessen tovább láncleveleket, mert azzal semmiféle beteg gyereken nem segít (két okból: az illető beteg gyerek garantáltan nem létezik, és a továbbküldözgetés akkor se segítene rajta, ha létezne), viszont kárt okoz vele: időt, tárhelyet és energiát von el más emberektől, bosszúságot okoz vele és mellesleg hülyeségi bizonyítványt állít ki saját magáról.
Mármint az olvasó persze nem. Akik ezeket a láncleveleket továbbküldözgetik, azok nem olvassák a LAttilaD.orgot, nem olvasnak semmit. Valószínűleg egyáltalán nem tudnak olvasni. Ugyanis tíz-tizenkét évvel ezelőtt én már megírtam ugyanezt, és még mindig jönnek a lánclevelek. Már az iwiwen is.
Ja, és még egypár apróság. Olvastam egy orvosról, aki nem tudja használni a kórházi postafiókját (évekkel ezelőtti adat, hogy azóta mi van, nem tudom), mert elözönlik a segítséget kínáló levelek. Ugyanis az ő osztályán fekszik az a szegény szerencsétlen beteg kisgyerek, aki egyébként soha nem létezett. A kórház és az orvos viszont létezik, és a lánclevélkoholó az orvos létező emailcímét tette a levélbe. (Aki továbbküldi, személyes adattal él vissza, és az orvos bármelyik rajtacsípett továbbküldőt kártérítésre perelheti. Garantáltan megnyerné.)
Egyetlen lánclevélről tudok, amit nem hülye kiskölykök írtak vigyorgó pofával, hogy na lássuk, hány marhát tudunk bepalizni. Ezt egy anya írta, Christine Schmidt, akinek elrabolták a kétéves kislányát. Kétségbeesésében írt egy levelet a barátainak és beleírta, hogy küldjék tovább. Megtették. A levél egy évvel később még mindig cirkulált. Azóta eltelt tizenegy év, és lehet, hogy azóta is cirkulál, ámbár Krystavát két nappal később épen és egészségesen hazavitték.
Egyébként egyetlen adat mindig hiányzik a szívhez szóló történetekből. Az évszám. Jessica Mydek, ez a szerencsétlen hétéves kislány hat hónapon belül meg fog halni, ha nem küldöd tovább ezt a levelet egymillió millió példányban. De hogy a hat hónap honnantól számítandó, azt „elfelejtették” beleírni, akkor ugyanis egy-két év múlva már nem küldenék tovább. Jessica Mydek történetét tizenkét évvel ezelőtt tűzték először gombostűhegyre a lánclevélvadászok, úgyhogy ha netán felgyógyult súlyos betegségéből, akkor mostanra egyetemre járhatna, ha valaha is létezett volna.
Kérlek, küldjétek tovább ennek a blogcikknek a linkjét (Csak a láncleveleinket veszíthetjük) minden barátotoknak és ismerősötöknek. Minden továbbküldött példány után kapok tíz forintot az Uruguayi Tarisznyarákok Szövetségétől. Vagy ha azt mégse, akkor végre talán tanulnak valamit az emberek, és egy kicsit kevesebb lesz a lánclevél.