Child abuse a Facebookon

Stacia, Savannah, Maddy, Brenia és Lorelai. Öt kislány három családból, akik együtt gyerekeskednek és blogot vezetnek. Stacia és Savannah tizenhárom éves, Maddy kilenc, Brenia nyolc, Lorelai pedig öt. Hogy ezek a számok melyik évben voltak érvényesek, nem tudni, valószínűleg 2010-ben, akkorról valók az első bejegyzések, és a következő évből az utolsók. A blogot azóta mintha magára hagyták volna, pedig még webáruházuk is van. Nincsen sok bejegyzés, és nem is igazán érdekesek. A domaint 2010 májusában hozták létre és idén májusban megújították, tehát életben vannak.
  És nem bántalmazzák a gyerekeiket, nem használják ki őket semmilyen szempontból. Arra is ügyelnek, hogy az odatévedő látogatók ne gazdagítsák a honlapot nem gyerekeknek való tartalommal, ellenőrzik a lányaik postáját, s a blogcikkek se jelenhetnek meg, amíg anyu meg nem vizsgálja. Továbbá mélységes titokban tartják, hogy a világ mely táján élnek és mik a családneveik. Az öt kislány közül négyet soha senki nem bántott. Az ötödiket viszont…

Ez Brenia bemutatkozása a honlapjukról. Nyolcéves, szereti a Nintendo DSi-jét, a macskákat, szeret főzni, szereti az állatokat, a pizzát (nyam), és gluténmentes, mármint nyilván az étkezése. Kisbaba korától blogoltak róla, de ő maga most blogol először.
  És most nézzen az olvasó följebb a képernyőn és mondja Brenia szemébe, hogy soha életében nem bántotta őt. Meg meri tenni?
  Akkor kattintson ide.
  Ha az olvasó őszintén azt mondja, hogy még soha nem osztotta meg a Facebookon ezt a képet, én ellenkező értesítésig elhiszem, de csak addig. Mert amikor ezt a képet tavaly meg tavalyelőtt meg azelőtt láttam, akkor nem ennek a Jason Millnek az oldalán, hanem egészen máshol, ő is úgy vette át a sokadik megosztótól, és az a kilencvenegyezer, aki őtőle átvette, már továbbadta másoknak. Rákattintottam a 91 ezres számra, ott van a névsor, hogy kik osztották meg (akik publikusan tették), egy darabig pörgettem, és találtam példányt, amit négyen már szintén továbbadtak. És csak az utolsó hét órában megosztott példányokat láttam, ráadásul éjszaka van.
  Az emberek valamiért nagyon ingerültté tudnak válni, amikor barátságosan elküldöm őket a jó édes anyukájukba, mert már ötszázadszor jön vissza Breina képe. Két-három évet öregedett, amióta az első képpel találkoztam, és ha tényleg beteg lenne, azóta régesrég megvakult volna, de Breina hálistennek makkegészséges. És nem Szentpétervárra jár gyógykezeltetni, részben azért, mert bárhol is él, biztosan nem a nyomorgó Magyarországon, a szülei nem tudnak magyarul, tehát aligha csinálnának szembeteg.a.lanyom​gmail.com nevű postafiókot. Ja, és mert kutya baja!
  De az emberek nem hiszik. Ők most megmentik a világot! Segítenek egy beteg gyereknek! Igazi emberi gesztust hajtanak végre, két kattintással! És büszkén néznek maguk elé, igen, most egy kicsit jobb ember lettem, jöhet a következő beteg kisgyerek.
  Nem olvassák el, hogy Jason Mill példánya 2012 augusztusa óta ott van, ámbár ez a dátum közvetlenül a megosztólink mellett látható, amire rákattintanak. Nem akarnak csalódni. Hinni akarnak. Van Isten! Van Télapó! Ők maguk a Télapó, akik gyógyulást hoznak egy beteg gyereknek! Halleluja!
  Amikor aztán elküldöm nekik ezt a linket, akkor ingerültből ellenségessé válnak, mert most már valaki más is mondja, nemcsak én, egy ilyen seggfej, s így már kezd hihető lenni, hogy őket itt kérem átkúrták.
  De ez kit érdekel? Aki hülye, haljon meg. A mait is töröltem volna az ismerőseim közül, ha meg nem előz vele; a hülye ember fogyóeszköz, az ember fölveszi, beazonosítja, eldobja. Ennél sokkal fontosabb – Breina.
  Bizonyításra nem szoruló alapigazság – jogi nyelven: megdönthetetlen vélelem –, hogy Breinának, mivel emberi lény, személyhez fűződő jogai vannak, amelyeket tőle elvitatni nem lehet. A világ minden országában érvényesek, és nem kell hozzájuk nagykorúság. Éppenséggel a gyermekkor plusz védelmet élvez. Ezeket a jogokat már az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is tárgyalja, bár kétségtelen, hogy valakinek a fényképéhez fűződő jogairól konkrétan nem szól. Elvégre ezt a dokumentumot 1948-ban írták, akkoriban ilyesmi senkinek se jutott eszébe. De azért ha a dolgot egy kicsinyt megvakarjuk, szerintem ez biza sérti a személyi biztonsághoz fűződő jogot (3. cikk), mert beleavatkozik a magánszférájába és annak egy részét (az arcképét) idegenek játékszerévé teszi. Ezen az alapon nyugodtan mondhatjuk, hogy a 4. cikk szerinti rabszolgaság átvitt értelemben megvalósult, mert a kép készítője ha nem is magát Breinát, de az arcképét igenis használja valamilyen ocsmány játék céljára, és akik megosztják a képet, azok ebben segédkeznek neki. Ez pedig bűnrészesség.
  De ha azt tetszenek gondolni, hogy marhaságot beszélek, akkor ide tessenek sütni. Ez a Wikipédia-cikk jelen pillanatban nem tünteti fel forrásait, de ez sovány vigasz lenne, ha Breina szülei beperelnék azt a kilencvenegyezer embert, meg akiket még föl tudnak lelni, megfelelő webes eszközökkel félóra alatt átkutatható a Facebook a kép továbbadói után. Minden jogalapjuk megvan hozzá.
  Hogy úgyse fogják megtenni? Ugye ezt gondolja az olvasó? Én meg azt, hogy a büntetéstől való félelem hiánya súlyosabb bűncselekményekre is ösztönzött már embereket, mint egy kislány lopott fényképének megosztása hazug szöveggel. Kriminológiai alaptétel, hogy a bűncselekmények száma nem akkor csökken, ha súlyosbítják a büntetéseket, hanem amikor megnő a lebukás veszélye, mert például jobb kocsikat kap a rendőrség.
  Persze lehet olyanokkal játszani, hogy Breina fényképét ő maga, illetve a szülei hozták nyilvánosságra, kint van a neten, bárki láthatja, és a hamisító meg a továbbadók nem hozták nagyobb nyilvánosságra. Ezt egy kezdő ügyvédbojtár öt perc alatt visszaveri, dehogynem. Plusz a hamis sztori, az azzal elért népszerűség és többletbevétel (akár lájkokból is, az is bevételnek számít manapság, biz ám), száz szónak is egy a vége, az olvasó jelenleg szökésben levő bűnöző – hacsak nem tartozik azok közé, természetesen, akik tíz perccel ezelőtt őszintén bele merték mondani Breina szemébe, hogy sose bántották.
  És akkor még egy kukkot se szóltunk arról, hogy mekkora kárt okoz a társadalomnak a kép hamisítója és továbbadója azzal, hogy rontja az emberek bizalmát a tisztességben, az őszinteségben, a valódi szülők valódi gyerekeik iránti szeretetében, az orvostudományban, és így tovább. Azt tudjuk, hogy Breina egy makula hasznot nem lát abból, hogy a képet több százezren osztották már meg, merthogy semmi baja – de azt soha nem fogjuk megtudni, hány valódi beteg gyerek, vagy éppen felnőtt, hány valóságos hajléktalan és munkanélküli, hány igazi elveszett vagy megtalált kiskutya fotója nem jutott el ahhoz az emberhez, aki tudott volna segíteni, mert az emberek a töméntelen hamisítványt látva már nem osztják meg az igazit. Az sose tud olyan hihető lenni – tudom, mert próbáltam. Tagja voltam egy csoportnak, ami egy létező beteg gyereknek próbált segíteni, és mit mondjak, kutya kemény munka volt, emberek. Akkor még nem volt Facebook, de voltak levelezőlisták, és azokon keringett a rengeteg szemét, hát nem is volt hozzánk bizalma senkinek. Pedig az a gyerek igazi volt. Beszéltem vele. Beszéltem a családjával. Beszéltem a kezelőorvosával. Bemutatták a tévében. Az a gyerek tényleg beteg volt, de ha ma lenne az és föltenném a képét a netre, ezredannyian sem osztanák meg, mint a Breináról készült hazugságot.
  Ezért pedig az olvasó – hacsak persze nem merte belemondani Breina szemébe, hogy sose bántotta – égjen örökké.

»»»»»»