Emlékeztek még 1976-ra? Kilépett az ember második emeleti lakásából, hívta a liftet, de mire az fölért, már kirohant a szomszéd és az ember nyakába borult, összecsókolta. „Hallottad, testvér? Aranyérem! Aranyérem!” És becsöngetett a harmadik szomszédhoz, hogy annak is a nyakába ugorjon.
Az ember lement a lifttel, kinyitotta a kaput, de már ott is volt a gyerek osztálytársának apja, akivel amúgy ki nem állhattuk egymást, és ölelte-csókolta az embert, aranyérem, aranyérem!
A közértig az embert még hatan ölelték át (aranyérem, aranyérem!), négy ismerős, akikkel máskor alig köszöntünk, és két tősgyökeres vadidegen. Bent a közértben a Himnuszt játszották és mindenkin nemzetiszínű kokárda volt, azt ingyen adták, valaki vett egy üveg szovjet pezsgőt és közprédára bocsátotta, és mindenki azt kiabálta, aranyérem, aranyérem!
Hazafelé még nyolcan öleltek át (aranyérem! el tudod ezt képzelni, édes öcsém, aranyérem!), nagyrészt tősgyökeres vadidegenek. Aztán hazaérkeztünk, lepakoltuk a tejet meg a vajat, a ruhánkra tűzött rengeteg kokárdát beszórtuk a szemétbe, és előbb azon tűnődtünk el, hogy ugyan ki szerezhetett aranyérmet milyen sportágban, mert azt senki sem árulta el, minket meg már akkor sem érdekelt az egész, és csak azután fedeztük fel, hogy a nagy ünneplésben elfelejtettünk kiflit venni.
Emlékeztek, ugye?
Hát nem. Nem emlékezhettek, mert nem így volt. Nemcsak akkor, később sem, a híreket még tíz évvel ezelőtt is a tévéből tudta meg az ember, és ha nem volt rájuk kíváncsi, kikapcsolta. A Facebooknak mint hírközlő médiának általában rengeteg előnye van a tévével szemben, de van egy hátránya. Egyének továbbítják a híreket. Ez módot ad arra is, hogy véleményt fűzzenek hozzájuk, és politikai tárgyú hírnél meg is teszik, de amikor a Hosszú Katinka hetvenkettedik aranyérméről tizenöt különböző hírportálon megjelenő cikkek közül az ember kétszáz magyar ismerőse átlagosan tizennyolcat továbbít, és a végeredmény több ezer tök egyforma cikk egyedül a Hosszú Katinka aranyérmeiről – hát akkor nekem lesz aranyérem.