Ha 2007 előtt kerül elém ez a honlap, akkor átolvasok rajta egy-két történetet, talán belepillantok a fórumba, s közben a fejemet csóválom: hogy micsoda emberek vannak, te jó ég. Vagy valami ilyesmi. De nem is igaz, alighanem még 2008 elején is ezt tettem volna, talán még 2009-ben is… nem tudom én azt már megmondani, hogy mikor kezdett a dolog átformálódni, amúgy is bajban vagyok a dátumokkal, de hisz még azt se tudom, hogy mivé formálódott.
Én ugye könyvet írok. Nekem ez eredetileg egy sztori volt. De hát hol van már az… Amikor a Nickyt írtam, az életemet éveken át a robotika, a Lane család és a christiesiek töltötték ki, és hol van az a mostani helyzethez képest – hét éve másról se szól az életünk, csak az egerek vadászatairól és egyéb kalandjairól. Jaj, jut eszömbe, tegnap láttunk egeret! Nem mondom meg, hol, mert mi van, ha macska is olvassa a cikket, szóval mentünk Péterrel az X és az Y utca sarkán, és a járdán rohant egy kisegér. Mire észrevettük, már jó pár méterre volt, azt se lehetett megállapítani, tényleg nagy-e a füle, egykettőre eltűnt, nem is üzent Kissyéknek. Talán majd legközelebb.
Szóval eredetileg ez egy sztori volt, illetve annak egy vonala, hiszen kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a shindys cselekményszál nem töltheti ki az egész regényt. Aztán fokozatosan alakult át valami mássá, persze hogy nem köthető konkrét dátummá, hogy mikortól. Még bőven ketten voltunk. Az utóbbi években pedig pláne.
Tegnap lépett színre az Anoni Mara Társaság, amely a gyermekkori szexuális abúzus elszenvedőit fogja össze, és ad felületet nekik, hogy az életüket romba döntő problémákról beszéljenek. Kicsit hasonlít a Project Unbreakable-re, amit már korábban is ismertem, de ott a fő technika az, hogy az elkövető által akkor és ott mondott szavakat kiírják egy rajzlapra és felmutatják egy fotón – ki számonkérőn nézve a kamera helyére képzelt elkövetőre, ki eltakarva arcát a rajzlappal. Olyan is van, aki az eset után a rendőrtől hallott együtt nem érző szavakat írta ki.
Az Anoni Mara Társaság is használ efféle táblákat, de nemcsak fotón, be is lehet írni őket, és megjelennek kis dobozokban.
„Ezt szeretik a kislányok. Az én kislányommal is ilyet szoktunk játszani. Látod, milyen jó?” (6 éves voltam). Innen nem derül ki, hogy pontosan mit szoktak játszani, de vannak az oldalon történetek is, ahol talán leírja. E pillanatban huszonnyolc számozott történetet látok, tegnap este még a fele volt. Elég hajmeresztőek, nekem szerencsém, hogy hét éve olvasok ilyen történeteket, tanulmányokat, a jó ég tudja, mi mindenféle szakirodalmat.
És van fórum. Az életben össze nem lehetne számolni, hányféle témájú webes fórumot láttam életemben, de ilyen kérdésekkel még nem találkoztam. Ki hogyan „coming-out”-olt a családjában? – hasonló bizonyára előfordul meleg fórumokon is, csak ott a coming out nincs idézőjelben. Kinek milyen a kapcsolata az elkövetővel? Hát ilyet aztán végképp nem láttam sehol. Van még egypár, bár a fórum egyelőre kicsike, április nyolcadikán indult, de gyorsan növekszik.
Most persze valami bölcset kéne mondanom, hogy mennyi jót tehet ez a weboldal és a mögötte levő társaság azokkal, akik gyerekkori szexuális bántalmazást szenvedtek el, de minek, ezt úgyis tudja mindenki anélkül, hogy én is elmondanám. Számomra amúgy is nagyobb kérdés, hogy jómagam mihez kezdjek ezzel az oldallal. A linkgyűjteményemben vagy két tucat hír van, amik feldolgozásra várnak, némelyiken már túlléptünk, de nem nyúltam hozzájuk; talán bekerülnek, talán nem. Ami az itteni történeteket illeti… nehéz kérdés. Van valós eseményen alapuló történetünk, a Jerry első facebookos ügye, azt nekem egy valódi lány mesélte el, én pedig megírtam, jó alaposan átalakítva. De ezek a történetek így, ebben a formában teljességgel inkompatibilisek, vagy legalábbis nemigen látom a módját, hogy kompatibilissé tehetők lennének. Valahol meg kell húznunk egy határt.
Hogy akkor mit akarok mégis az Anoni Mara Társaságtól, ha a történeteiket nemigen használhatom fel? Szélesíthetik a látókörömet. Megmutathatják, hogy milyen mélységei vannak egy olyan problémának, aminek hét évvel ezelőttig legfeljebb a létezéséről tudtam, de az elefánt is kicsi, amíg messze van. Rengeteget olvastam erről az elmúlt években, de valódi áldozatok hangját nemigen hallani, inkább a bajaikkal foglalkozó szakemberek írják le, amit tőlük hallottak. Az azért nem ugyanaz.
A társaságot az élet különféle területeiről jött emberek alapították, van köztük író, ügyvéd, pszichológus és több túlélő, mármint akiket bántalmaztak gyerekkorukban. Az alapító, Anoni Mara gyerekkorával indul a történetek sora. Azóta is jött még kettő, amióta legutóbb megnéztem. És lesz még bizonyára rengeteg.