Ha az olvasó arra számított, hogy egyszer vége lesz a Barča Hrdinová-cikkek áradatának, akkor még várnia kell. Ha viszont éppen egy vérbeli Barča-tanulmányra vágyott – akkor is. Mert ez nem az.
Elém került egy régebbi kis gyöngyszem, Aliszománia című írásom, és hibásnak bizonyult benne az emléktáblára mutató link, variáltak a Wikipédiánál, nem volt már meg. Kerestem egy másikat, s közben beírtam a gugliba oroszul, hogy аллея имени… és nicsak, a kereső rögtön rávágta, hogy Алисы Селезнёвой. Ezen elgondolkodtam. Nyilván nem Alisza Szeleznyova az egyetlen, akiről sétányt neveztek el nagy Oroszországban, de – őrá keresnek a leggyakrabban?
Alléja imenyi Barcsi Grugyinovoj. Rögtön ez jutott eszembe. (Kis nyelvi trükkel, mivelhogy a cseh h-ból az oroszban g lesz, és mivel az orosz nem tolerálja a szillabikus r-et, betettem egy u-t közbül, hiszen a hrdina a mellkast jelentő hruď szóból ered, aminek orosz megfelelője ma is grugy. De le is lehet fordítani, hrdina – герой, nőnemű családnévként Героева, ebből Gerójevoj.) Vajon miért nincsen – no nem Moszkvában: Prágában vagy akár még inkább Liberecben – Barča Hrdinová sétány? Illetve, hogy még pontosabban tegyem föl a kérdést, miért lehetek én minden utánanézés nélkül is biztos benne, hogy nincs?
Aki gondolkodás nélkül rámondja, hogy azért, mert Barčának nincsenek rajongói, akik ezt megszervezték volna, az már tudja a választ, csak még nem érti a kérdést. Hát éppen az a kérdés, hogy miért nincsenek – azaz valójában az, hogy Alisza Szeleznyovának miért vannak. Mi tette Aliszát akkora jelentőségű regény- és filmalakká, hogy sétányt (vagy bármit) neveznek el róla? Mi tesz ilyen jelentőségű alakká egy hétköznapi kislányt, akinek nincs más különlegessége, mint hogy a jövőben él? Annyi sokan éltek már a jövőben. Egyedül Asimov vagy Clarke jövőbeli alakjaival meg lehetne tölteni egy kisvárost, és például Gloria Weston egy éppolyan hétköznapi kislány, mint Alisza. Másrészt viszont ha a jövőben élés nem feltétel, mondjuk éppen Gertie is egy hétköznapi kislány, ő se tett rendkívülibb dolgokat, mint Alisza – a helyében bárki ugyanezt tette volna, ha van kéznél egy cserép muskátli és egy tízmillió éves botanikus.
Szeretjük valamennyiüket, kétségtelenül. Fiktív alakok sokasága népesíti be világunkat már az ősidőktől fogva, régen mitológiai lények voltak, aztán vallási szereplők, majd regényhősök, filmalakok, s az utóbbi évtizedekben már játékprogramokbeli alakok is. Mindenkinek van valamekkora ismertsége, mindenki gyakorol valamekkora hatást azokra, akik ismerik. Ha ez a hatás elég intenzív, akkor rajongókról beszélünk. Nem a számuk az érdekes; persze hogy több a rajongója Aliszának, mint Veszprémi Lindának, amikor csak Moszkvában több ember él, mint Magyarországon. A minőségük az érdekes. Mivel tud némelyik regényalak olyan hatást kifejteni, amitől az olvasói rajongók lesznek, sőt még többek? Mert az aliszománia több annál a rajongásnál, amit akár a legnagyobbak közül is kivívtak sokan, ilyen szintű rajongás csak egy maroknyinak adatott meg. Tessék perspektívába helyezni. Alisza csak egy tudományos-fantasztikus regénysorozat főhőse (героиня) volt a hatvanas években, nem volt hozzá csillogó-villogó szuper mozifilm, nem lehetett kapni százféle baba képében, egyedül csak olvasni lehetett róla – és az aliszománia már kialakult, mielőtt Natasa Guszeva megszületett volna. Neki is jut az imádatból, de az egy másik, külön imádat. Az űrbeli hőstettekért Aliszát dicsőítették, de Natasáé a szempár, amelyben a varázslatot meglátták.
Hasonló szintű imádat jutott például Sziporkának, orosz nyelvterületen éppen még nagyobb is, mert egyenesen istennővé léptették elő, egy szekta legalábbis ezt tette. Vagy talán még mindig teszi. Egyébként az orosz neve Gajka. De ettől a nyilván kissé lökött társaságtól eltekintve Sziporka nemzetközi tisztelet tárgya, miközben határainkon túl senki sem tudja, hogy Somlai Edina szinkronja éppoly sziporkázó, mint a neve – ami zseniális, Karinthyhoz és Romhányihoz méltó fordítás, az eredeti Gadget Hackwrench nem fejez ki többet, mint műszaki tehetségét (Csavarkulcs Kütyü), de a Sziporkában benne van, hogy mindenben sziporkázik, nemcsak feltalálóként, hanem általában vág az esze, miközben női vonzereje is rendkívüli. Az egyik legszebb és legintelligensebb lány az amerikai filmiparban, nem is értem, miért nem lett belőle feminista jelkép.
Hasonló szintre emelkedett Montgomery két hősnője is, Anne Shirley és Sara Stanley, s még vannak páran, de ez egy elég exkluzív társaság, ide nem lehet bekerülni pusztán azzal, hogy rajongói vannak az embernek. Akárhányan. Kétségkívül több milliárd ember szereti Leia hercegnőt, Kirk kapitányt, Micimackót és Sherlock Holmest, s megvan a kisebb, de szilárd tábora Láng Vincének, Toomas Linnupoegnek, Jane Carsonnak és Lumpenstiklinek is, de az egész világirodalomból csak egy maroknyian vannak, akik ilyen hatással vannak tisztelőikre. Natasa Guszeva mindmáig lehajtott fejjel jár az utcán, pedig a múlt héten betöltötte a negyvennégyet, Isten éltesse, mert nagy Oroszországban sok millió embernek hevesen kezd verni a szíve, bepárásodik a szeme és üdvözült mosolyra húzódik az ajka, ha meglátja Alisza Szeleznyovát. Pedig nem ő az. Őt Guszevának hívják, húszas évei alatt Muraskevicsnek, de aztán elváltak a férjével és most megint Guszeva. Ezt a rajongók is nagyon jól tudják, de Alisza iránti lelkesedésük átmegy megszemélyesítőjére is.
Ez pontosan az ellentéte annak a rajongásnak, amit népszerű színészek általában kiváltanak az emberekből. Azok a tinik, akik Emma Watson vagy Leonardo DiCaprio posztereivel tapétázzák ki a szobájukat, a színészhez vonzódnak, akit persze csak szerepeiből ismernek, de a szerepben is a színészt látják fontosnak, nem azt, akit eljátszik. Nem Jack Dawsonért és ifj. Frank Abagnale-ért epednek, hanem DiCaprióért, amiért és ahogyan eljátszotta ezt a kettőt meg a többieket. Vonzalmuk jelentős mennyiségű szexuális töltetet is tartalmaz, ezért az így kitapétázott falakon legtöbbször fiatal felnőttek láthatók a szoba lakója által preferált nemből, és lehetnek zenészek vagy sportolók is.
Alisza Szeleznyovába heteroszexuális lányok és meleg fiúk is lehetnek szerelmesek, nemkülönben felnőttek, holott a filmen csak tizenkét éves – mert ez a fajta szerelem viszont nem szexuális jellegű. Tárgya nem Natasa Guszeva, aki a filmkockákon örökre megmarad tizenkét évesnek, és nemi vonzalmat csak tíz-tizennégy év közötti fiúkban tud kelteni (mármint onnan a képkockákról, hiszen az életben már érett nő) – hanem Alisza Szeleznyova, aki kislány ugyan, de elsősorban jelenség, jelkép, egy hangulat, szín, illat, íz a végtelen gyerekkorból, hiszen 1965-ben ismerték meg és egy évszázad múlva fog csak megszületni. Alisza Szeleznyova át tudja adni a benne rejlő érzelemkincset bárkinek, aki kellően autentikusan játssza el, ámbár mostanra annyira összekapcsolódott Natasa arcával, igéző pillantásával és hamiskás mosolyával, hogy kutya kemény dolga lenne annak a rendezőnek, aki egy új film számára keresne egy Aliszát – de nem lehetetlen találni egyet, és ha annak játéka is megüti a mércét, akkor el tudják fogadni Alisza Szeleznyova újabb megtestesüléseként.
Mint korábban írtam, egyetlenegy embert találtam nagy Oroszországban, aki Zuzana Pravňanskába szerelmesebb volt még Natasa Guszevánál is. A kettő vegyesen van jelen, lehetünk szerelmesek a színészbe és az alakba egyszerre is. Ez ideálisan akkor alakul ki, ha egy Alisza szintű alakot olyan színész és úgy formál meg, és leginkább is egyszerre ismerjük meg mindkettejüket, vagyis sem Alisza Szeleznyova-történeteket nem olvastunk korábban, sem Natasa Guszevát nem láttuk abban a filmben, amiben két évvel korábban már játszott, vagy legalábbis nem jegyeztük meg. Ekkor a szerep és a színész tökéletesen azonosulhat bennünk, egyszerre és elválaszthatatlanul vagyunk szerelmesek mindkettejükbe – ennek legjobb példája Sara Stanley, akit regényalakként alig ismert valaki az angol nyelvterületen kívül, amíg tévésorozat nem lett belőle, és egyébként is mindegy, mert az eredeti, könyvbeli Sara annyira más, hogy egy új alakot kaptunk Sullivanéktől. És nem ismertük előtte Sarah Polleyt sem, tízéves volt mindössze, amikor megérkezett Avonlea-ba, ugyan ki ismerte tucatnyi korábbi szerepét itt, a világ túlsó csücskében. De utólag felkutattunk mindent, mert ha valaki szerelmes egy alakba, akkor utánanéz mindennek, amit tudni lehet róla, egy színésznél hasonlóképpen, s ha a kettőbe egyszerre szerelmes, hát igazán bőségesen akad kutatnivalója. Vérbeli Avonlea-rajongót hidegen hagy, hogy mekkora monstre filmet rendezett Terry Gilliam a Münchhausen báróból, micsoda játékot művelnek benne világhírű színészek – ő csak azt a kislányt nézi, ott a báró mellett, és próbálja benne fölfedezni Sara Stanleyt, akivé csak egy egész évvel később változott, de vérbeli Avonlea-rajongó számára ő már az egyéves szülinapi fotóján is Sara Stanley.
Ezért óriási felelősség filmet forgatni gyerekekkel: mert még bármi lehet belőlük, új időszámítás, új történelem, új világegyetem – és akkor majd előkeresik, amit korábban alkotott, nem mi alkottuk, a rendező, hanem ő, a névtelen kis epizodista, és úgy fogják csodálni, mint a mester korai zsengéjét. Viktor Volkov egy tízperces közlekedésbiztonsági oktatófilmet forgatott 1983-ban, gyerekek az osztályban beszélgetnek a fiatal rendőr zászlóssal, és közben előadnak balesetveszélyes helyzeteket, az egyik kislány kétszer átszalad ugyanazon az úton, elsőre nem okoz bajt, másodjára kiveri egy szembejövő táskájából a gyümölcsöket és leáll a forgalom. Másfél perces, névtelen szerep, a színlapon csak egy az „iskolások” szót követő sok név között. És a többi névhez ma se tartozik arc, ki tudja, melyikük melyik, de ez az egy két évvel később a Szovjetunió szeme fénye lett és harminc évvel később is lehajtott fejjel megy az utcán, hát a rajongók előásták Alisza Szeleznyova első filmjét és föltették a netre, képkockákat vágtak ki belőle, beszélgetnek róla. Egy tízperces közlekedésbiztonsági oktatófilmről. Még a címe is felejthető, Opasznije pusztyáki, veszélyes apróságok. És van néhány negyvenéves orosz férfi és nő, aki soha semmi másban nem szerepelt, de most viszontlátja gyerekkori önmagát, mert akkor, ott, pont abban az osztályteremben ült ővele együtt, és elmondta a maga néhány mondatos szerepét, akárcsak ő, aki egy volt közülük, és lehet, hogy tizenegy évesen egyikük se olvasott még Alisza Szeleznyova-történeteket.
Óriási felelősség filmet forgatni gyerekekkel, veszélyesen közel juthat az ember a világhírhez még utólag, ki nem érdemelten is, pusztán azért, mert együtt volt azzal a gyerekkel, aki körül akkor még nem ragyogott a dicsfény, de amikor megjelenik, már visszahat a múltba és radioaktív, mindenkit besugároz a közelben. Amerikában milliószámra készítenek reklámfilmeket, amiknek juthat némi immanens dicsőség is, de megesik, hogy egy reklámfilmészetileg tökéletesen nulla értékű filmet, amiben egy két-három éves kislány kukoricapelyhet vagy mit eszik, a rajongók évekkel később felkutatnak és döbbent párával a szemükön nézik, mert a kislány közben tizenegy éves lett, és rengeteg kisebb-nagyobb szerep után úgy játszotta el Ramona Quimbyt, hogy belerengett a föld. Sőt kettéhasadt.
Ramona Quimby harminchárom éve volt már az angol nyelvterület irodalmának üdvöskéje, amikor Sarah Polley eljátszotta tévésorozatban, kilenc-tíz évesen. Az Avonlea-rajongók természetesen számon tartják mint Sara Stanley korai szerepét, akárcsak a Ramona Quimby-rajongók. De az igazi áttörés, Ramona alakjának teljes újraformálása csak hat évvel ezelőtt következett be, amikor Joey King bújt a hihetetlen képzelőerejű, szeleburdi kislány bőrébe.
Igazi szerelmes rajongó természetesen ismeri mindhármat, Ramona Kinget, Ramona Polleyt és Ramona Regényalakot is, számon tartja a köztük levő különbségeket, de egyaránt imádja őket, hiszen mindegyik Ramona. Annál nagyobb a baj, ha nem ez a helyzet. Jómagam például könyvből ismerem Anne Shirleyt, elég részletesen, mert őbelőle tanultam meg angolul, s amikor a filmváltozatot láttam – az nem fogott meg annyira. Nem mintha Megan Follows játékával bármi gond lenne, ellenkezőleg, tüneményesen csinálta, őt azóta is imádom, de többek között nem érzem jó ötletnek, hogy az eredetileg tizenegy éves alakot kinevezték tizenháromnak, és egy tizenhét éves színésznő játssza. Túl nagy a különbség, már a tizenhárom is sok lett volna, két év alatt óriásit változnak a gyerekek ebben a korban. Alighanem az a baj, hogy nem vagyok szerelmes Anne Shirleybe.
De ideje visszakanyarodni a tulajdonképpeni kérdéshez, miután felvázoltam e tömegeket szerelmesítő alakok néhány tulajdonságát és elhatároltam őket azoktól, akiknek láttán nem dobban meg a szív és nem párásodik a szem, akiket csak szeretünk és szívesen nézünk meg bármikor, de ilyen érzelmeket nem váltanak ki belőlünk – tehát miután megbeszéltük, hogy milyen alakok ők, térjünk vissza az eredeti kérdésre. Mi tette ilyenné Alisza Szeleznyovát? Hogyan talált az emberek szívében olyan helyet magának Anne Shirley, Sara Stanley, Ramona Quimby, Sziporka meg még néhányan, amihez hasonló zugba mesterien megformált alakok sokasága sem tudta befészkelni magát?
Ezt lehetne hosszan elemezni. Vigyázni kellene csapdákkal, például hogy könnyen rá lehetne mondani, hogy a gyerekkorunkat hozzák vissza – igen, kétségtelenül, csakhogy Alisza Szeleznyova 1985 tavaszi szünetében, a sorozat bemutatójakor azonnal robbant, a szovjet iskolások már akkor beleszerettek, pedig nem éreztek nosztalgiát a gyerekkoruk iránt, gyerekek voltak. A többiekkel is hasonló a helyzet, ez tehát tévút. Lehetne a történetükben keresni valamit, valami olyan adalékot, ami ezt okozhatja – de ez is mellékvágány, mert a legkülönbözőbb kalandokba keveredhetnek és keverednek is, az érzelmeken ez nem változtat, és különben is, a történeteknek több szereplőjük is van, Sziporka még csak nem is első számú főszereplő. Lehetne a színészi játékban keresni a magyarázatot, de Alisza, Ramona és Anne Shirley is már irodalmi alakként elérte ezt a hatást. Bár kétségtelen, hogy kamera előtti megformálóik tudták még fokozni. Lehetne még sokfelé tapogatózni, de máshol lesz a dolog nyitja.
Az egyéniség.
Kár hajuknál fogva előrángatott ideológiákat teremteni, dramaturgiáról, atmoszféráról, interperszonális kapcsolatokról, mert ha az olvasó már beleszeretett egy alakba, azzal bármi történhet, bármilyen szituációba keveredhet, az érzelmi töltés változatlan marad – csak az egyénisége ne változzon. A titok Alisza, Sziporka, Anne, Sara, Ramona és Barča egyéniségében rejlik, ott van az a rejtett valami, ami ilyenné teszi őket. Egyénisége minden élő embernek és minden valamirevaló fiktív alaknak van. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy éppen azon a hullámhosszon rezegjenek, mint akik olvassák, nézik őket, de ha a kettő így összetalálkozik, abból kultúrtörténelem lesz. Mármint ha sok nézővel történik meg. Ha csak eggyel, abból nem lesz kultúrtörténelem, legfeljebb olvasóim csóválják a fejüket, hogy mennyire bele vagyok én szeretve Barča Hrdinovába.