Régóta volt bennem valami bizonytalan érzés, ami mindig elfogott, amikor új regényalak lépett színre valamelyik művemben. Világos volt, hogy valamit nem értek, de nem értettem, hogy mi az, amit nem értek. Aztán egyszer csak elkezdett valami derengeni. Apránként megvilágosodott egy fölfedezés, amihez sehol nem hallottam hasonlót, pedig logikusnak tűnik, hogy minden jó író ismeri; ami nem jelenti persze, hogy az ismeretétől automatikusan jó íróvá válik, aki amúgy nem az.
Először egy alaptétel jelent meg, amit aztán elkezdhettem vizsgálni. Így szól: A regényalakot nem kitalálják, hanem fölfedezik.
Ez emlékeztet a jogra, amiről tudott, hogy nem csinálják, hanem fölfedezik. Némi vizsgálódással rájöttem, hogy a regényalak születése sok tekintetben hasonlít a valódi emberére, már ha van értelme ennek a különbségtételnek. Nyilvánvaló, hogy egy regényben az alakok ugyanolyan valóságosnak érzékelik magukat és egymást, mint mi; és ismerünk felfogásokat, melyek szerint a mi világunk sem más, mint egy történet.
Sok mindenben hasonlít tehát. Nálunk egy új ember úgy jön létre, hogy egy férfi és egy nő tizennyolc éven felüli elfoglaltságokba kezd. Ők döntenek úgy, hogy ezt fogják tenni – és ezzel föl is használták minden döntési lehetőségüket, amivel sarkalatos befolyást gyakorolhattak az utódra. Nem ők döntik el, hogy milyen legyen a neme, a testalkata, a gondolkodásmódja. Mindaz, amit nevelésnek, oktatásnak hívunk, csak egy adott nyersanyag formálása, ami vagy a tervnek megfelelően sikerül, vagy nem.
Talán a regényalakkal nem így van? Az írónak valamivel nagyobb a döntési szabadsága, de korlátozott. Ő eldöntheti az alak nemét, külső és belső tulajdonságait, elég sok mindent – itt azonban az írói szabadságnak vége szakad. Az alak a továbbiakban maga dönt a sorsáról, az író csak annyit tehet, hogy kutatja az alak lelkivilágát. (Ami azt illeti, az író az alak létrehozásában meglevő szabadságával sem mindig élhet. Erre remek példa Sophie Vaudrois, akinek még neve sem volt, de már eldöntötte, hogy lány lesz, francia, tengerparton fog élni, és nagyjából az életkora is megvolt. Több évvel azelőtt, hogy írni kezdtem volna a regényt, hogy egyáltalán kiderült volna, miről fog szólni. Vannak persze másféle alakok is: Vámos Miklós azt írja az Én és én főszereplőjéről, hogy eredetileg férfi volt, csak később változott nővé. Szerintem viszont ez a változás – főleg olyan alaknál, akinek ennyire fontos a neme – valójában új alakot hozott létre, és az eredeti férfi most egy megíratlan alak valahol Vámos fejében. Az enyémben is hemzsegnek.)
Az alak egy ponton – változó, hogy mikor – komplett egyéniséggé fejlődik, akit ettől kezdve csak megfigyelni lehet, irányítani nem. Maximum terelgetni valamilyen irányba. Persze ennek is vannak fokozatai; Arkady Darell például, noha igazán erős egyéniség, gyakorlatilag soha nem hozhat önálló döntést, hiszen egy fontos terv tengelyében áll, őt muszáj irányítani. De nem Asimov irányítja, hanem az események. A regényalak szemszögéből az író egyfajta természetfölötti lény, aki nem irányíthatja őt. Csak az eseményeket próbálhatjuk úgy formálni, hogy az alak arra menjen, amerre szeretnénk.
A hatalom az írónál van, az alak nem tud védekezni. Így szól második posztulátumunk. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az író leír valamit, azt az alak nem tudja megváltoztatni. Ha azt írom: „Kovács bácsi reggel fölkelt, körberepülte a házat és szült két gyereket”, Kovács bácsinak semmilyen eszköze nem lesz, hogy ellenszegüljön: ő ezt nem csinálja. Én vagyok az író, ő az alakom, engedelmeskednie kell.
Az alakoknak mégis van egy eszközük: el tudnak szürkülni, sőt meg tudnak halni. Adrian Mole például elszürkült a harmadik kötetben, mert Townsend olyan dolgokra akarta rávenni, amikkel ő nem értett egyet. Ezért elszürkült, csak gépiesen végrehajtotta a szerző utasításait, de megszűnt hús-vér, igazi alak lenni. A Barátok közt összes alakja halott, pedig egy színész megformálásában elvileg könnyebb lehet fennmaradni, mint puszta betűkként. Mégis halottak mind, mert a forgatókönyvírók unos-untalan belepréselik őket valamibe, ami teljesen idegen a jellemüktől, ezért jellemet kell változtatniuk; mindegyik szereplő néhány havonta teljes jellemcserén esik át, pozitívból negatívba vált és vissza, a szerzők ugyanis csak ezt a kettőt ismerik. Ezt egy alak nem bírja ki. A Barátok közt szereplői annyira nem alakok, csak papírmasé figurák, hogy súlyosan veszélyeztetik az őket játszó színészek további karrierjét, különös tekintettel arra, hogy sorozatbeli szerepük előtt a legtöbben ismeretlenek voltak. Ennyire halott alakot nem lenne szabad egy színésznek elvállalnia, mert az ilyenek egykettőre fehér elefántokká válnak, ráadásul veszedelmes következtetésekre adnak alapot a színész tehetségével kapcsolatban. (Nagyrészt alaptalanul, mert a Barátok közt-színvonalon Sir Laurence Olivier se tudna jobbat produkálni. Amint egy új figura belép a sorozatba, ugyanolyan halottá válik, hiszen ezt követeli a rendezés, már ha lehet itt rendezésről beszélni.)
Az írott és a színészek által eljátszott mű között „alaktani” szempontból nagy különbség, hogy a jó színész javítani tud az olyan alakon, akit az író elrontott – ugyanakkor viszont, ami sokkal jellemzőbb, az alak sokkal több kézen megy át. Könyv esetén csak az író szól bele az alak sorsába, és egy regénynek ritkán van kettőnél több szerzője. A filmnek már forgatókönyvírója is van, rendezője, a színész is hozzáteszi a maga garasát, s az alak fokozottan ki van téve annak a veszélynek, hogy elvessszen a sok bába között. Ezt a veszélyt kompenzálja, hogy több szem többet lát, a sok ember könnyebben észreveszi, ha hiba történik. Más a helyzet hosszabb sorozatoknál, főleg ha több forgatókönyvíró és rendező osztja meg a munkát, ilyenkor csak maguk az alakok képesek fölismerni a jellemükben eső hibákat – de amire az alak szólni tud, már késő. (Mindmáig nem értem, hogy ilyen esetben a színész miért nem ismeri elég jól az általa játszott egyetlenegy alakot ahhoz, hogy szólni tudjon, ha rossz irányba próbálják fordítani védencét.) Éppen azért csodáljuk az olyan sorozatokat, mint a Váratlan utazás vagy a Vészhelyzet, mert a sok író, sok rendező és a többéves forgatási idő ellenére az alakok plasztikusak maradtak.
Az irodalmi alaktan tudománya ezzel megalapíttatott. A további kutatások ezután következnek.