Megint elkövettem ugyanazt a hülyeséget, amit már számtalanszor. Kijavítottam egy ismerősöm nyelvi hibáját, amit azért követett el, mert az ő anyanyelvében az másképpen van. Gyönyörű szépen ír magyarul, de hát nem tökéletesen, én meg még hiszek abban, hogy ha az emberek figyelmét fölhívják a hibáikra, akkor eldönthetik, hogy kijavítják vagy nem javítják, de ha nem szólnak nekik, akkor nem tudnak róluk.
A kijavítatlan hiba – életveszélyes. Ha hibás formát ismételgetünk, az gyökerezik belénk, azt fogjuk hitelesnek elfogadni. Az írásbeli fordítás könyörtelenül gombostűre tűzi tévedéseinket, ami mellett a hallgató fül könnyen továbbsuhan.
Éveken át kísérgettem kínai vendégeinket Budapesten. A Hősök tere sohasem maradt ki a programból. Legalább ötvenszer mondtam el, hogy a tér közepén egymáshoz simuló koszorúk az Ismeretlen Katona sírját borítják. Szóról szóra lefordítottam a kifejezést. Soha, senki se javított ki: a vendég nem nyelvtanár. Évek múltán, amikor egy idegenforgalmi prospektusfordításomat lektorálva kaptam vissza Pekingből, kiderült, hogy tökéletesen másképpen mondják.
Nem vág szorosan a témába, de ide szeretném iktatni azt a kérdést, hogy kitől remélhetjük – az erre hivatott pedagóguson kívül – tévedéseink kijavítását. Tapasztalatom szerint a kis nyelvek képviselőitől. Nekik még újdonság, hogy anyanyelvüket „kinnszülöttek” is beszélik, magyarán mondva, hogy rosszul beszélik. Misszionáriusi hévvel figyelmeztetnek minden elkövetett hibára.
Néhány évvel ezelőtt Angliában szívélyes, művelt pedagóguskollégákkal dolgoztam együtt. Már a bemutatkozásnál megkértem őket: javítsák ki hibáimat. Három hét múlva mégis szemrehányással kellett búcsúznom tőlük – soha, semmilyen tévedésemre sem figyelmeztettek. Talán egyetlen hibát se csináltam? – „Ó, dehogynem! – legyintettek. – Csak tudja, mi annyira hozzászoktunk az ilyesmihez, hogy a fülünkben automatikus hibahelyrebillentő készülék alakult ki. Ami az agyunkhoz ér, az már a helyesbített forma.”
(Lomb Kató: Így tanulok nyelveket. Gondolat, 1970.)
Idegen nyelven kommunikálva örökké nyelvtanulók maradunk és mindig rászorulunk az anyanyelvi beszélők segítségére. Rászorulnánk, ha segítenének. De nem segítenek, illetve csak esetenként akad köztük egy-egy bolond, aki mintha abban lelné élvezetét, hogy leharaptatja a fejét az anyanyelve védelmében.
Mármint nem a kijavított külföldi harapja le. Ő örül neki és megköszöni a segítséget. De a többiek ilyenkor megmagyarázzák, hogy most másról van szó, mintha nyelvi hibákat kizárólag nyelvészeti tárgyú beszélgetésekben lenne szabad kijavítani. (A legtöbb ember soha nem folytat nyelvészeti tárgyú beszélgetéseket.) A nyelv ugyebár arra való, hogy használjuk, tehát ezt tesszük, és a nyelvi hibák eközben fognak előkerülni.
Az egyik hozzászóló mondott valamit, amin elgondolkodtam. Ő korábban ismerősöm volt a Facebookon (biztos úgy van, én nem emlékszem rá), de már nem az, mert „ő olyan polihisztor, szeret mindenbe beleszólni, de nem szeretem az ilyen megnyilvánulásokat”. Hm, gondoltam. Én ilyen polihisztor vagyok? A nyavalya gondolta volna. Azt meg pláne, hogy ez rossz; Leonardót, Arisztotelészt éppen ezért dicsérték. Szeretek mindenbe beleszólni? Ezt tényleg tudtam magamról. De ez baj?
Oké. Hát ha ez neki baj, akkor csak menjen, senki nem tartja vissza. Más dolgokba meg, fogadok, ő szól bele, és természetesnek veszi. Mi beleszólós nemzet vagyunk, feleselünk a tévével és kibeszéljük a szomszédaink nemi életét, nálunk szenzáció, ha egy ismert emberről azt suttogják, hogy homoszexuális vagy bliccelt a buszon, de ha a közértes néniről, az is. Mindenkinek van véleménye az összes fölmerülő politikai kérdésről, és rajtam kívül mindenkinek van a fociról és a legújabb tehetségkutató vetélkedőről is. És el is mondja.
Egyetlen dologról viszont nem szabad beszélni. Ez a nyelvi hiba. Nemcsak a külföldi nyelvi hibája, a magyaroké is, illetve az még inkább, mert ők többet beszélnek magyarul, hát több nyelvi hibát is csinálnak. Igazából még senkinek se sikerült megmagyaráznia, hogy miért idegesíti, ha felhívják a figyelmét arra, hogy rosszul mondott valamit, és miért nem idegesíti, ha mondjuk azért szólnak, mert kioldódott a cipőfűzője. Az is idegesíti, ha a jelenlétében másvalakit figyelmeztetnek a nyelvi hibájára. Ilyenkor rúg, harap, sivalkodik, mindent, csak ezt ne, iszonyodik attól, hogy nyelvi hibákról halljon, ámbár a terrortámadásokról szóló híreket megnézi a tévében és továbbadja a beteg gyerekekről szóló szívszaggató felhívásokat. Nem mimózalélek, csak nem akar nyelvi hibákról hallani. Senkiéről. Hogy miért, azt nem tudja, vagy legalábbis megmondani nem hajlandó. Retteg a témától, mint keresztény a szextől, de annak legalább van rá egy magyarázata. Hamis, de van.
A franciák annyira kényesek az ő szépséges anyanyelvükre, hogy idegen nyelven nem hajlandók megtanulni, és ha valaki nem beszél vagy ír szépen franciául, akkor kijavítják. Az angolok nem izgatják magukat miatta, de ha valaki szól, akkor bólogatnak, igen, tényleg másképp kell mondani, de hát szegény külföldi ezt honnan tudhatná. A magyarok idegrohamot kapnak, ha valaki a jelenlétükben kijavítja másvalaki hibáját, még ha külföldi is az.
Hogy ez miért van, azt nem tudom, de azt már igen, hogy mit kell tennem ezzel. A volt ismerős adta a tippet. Mert ő már nem ismerősöm, de az anyanyelvem igen. Neki semmit sem jelent az anyanyelve, nekem igen. Ez a munkaeszközöm és a lételemem. Nem azért nem írok novellát angolul vagy eszperantóul, mert nem tudnék, bizonyára meg tudnám csinálni, hanem mert nem akarok. Más nyelven nem lenne tökéletes. Nem azért, mert a szavaim annyira különlegesen lefordíthatatlanok, egyáltalán nem azok, irodalmi műveimben nem használok szójátékokat, mert azt akarom, hogy lefordíthatóak legyenek. Csak én nem akarom lefordítani őket. Az egy másik művészet. Én a magyar nyelvhez értek azon a szinten, ami az irodalomhoz kell, más nyelvhez nem is próbálok. Megértetem magamat és számítástechnikai tárgyú művecskéket írtam is már angolul elég sokat, de szépirodalomra az én angoltudásom nem való, és nem azért, mert lusta vagyok rendesen megtanulni angolul. Persze hogy lusta vagyok, de nem azért. Hanem mert nem az az anyanyelvem.
Mindebből az következik, hogy a volt ismerős jó tippet adott, én általában igyekszem megfogadni az ilyen hasznos tanácsoknak pontosan az ellenkezőjét. Ha baj, hogy beleszólok, akkor igenis bele fogok szólni. Sok éve tevékenykedem nyelvművelőként és mindig (nem mindig, tíz esetből legfeljebb kilencszer) beverik az orromat érte. Akkor továbbra is ezt fogom tenni. És ha én maradok az utolsó ebben az országban, aki még össze tud rakni egy tisztességes magyar mondatot, akkor az emberek megkérdezik majd, hogy mikor jöttem át, Ceauşescu-e alatt még, mert ahhoz vannak szokva, hogy már csak Erdélyben beszélnek szépen magyarul. Ott ezentúl is szépen fognak beszélni magyarul, mert nekik még érték.
Igaza volt a derék öreg Brinkmann professzornak. A főnővér egyszer bement hozzá egy panaszáradattal, aminek az elején elhangzott az a szó, hogy spanyolviaszk, és csak mondta, mondta, mondta percekig, hogy ki mindenki követett el mindenféle rosszaságokat. A professzor szótlanul végighallgatta, aztán csak annyit mondott kedvesen:
– Nem kell a K.
– Miféle K? – nézett rá Hildegard megütközve.
– Spanyolviasz. Nem kell a K. Köszönöm, elmehet.