Diane Lane, Sophie Marceau, Macaulay Culkin és Lindsay Lohan – melyik a kakukktojás?
Egyik se. Lehetne több is, de róluk állapítottam meg az elmúlt hetekben, hogy kölyökkorukban csináltak valami fantasztikusan jót, amit soha többé nem tudtak utolérni. Éppen a Lohan-film megy, Kästner mesterművének eddigi legjobb adaptációja, és azt látom, hogy Lohan soha többé nem volt ilyen frenetikusan jó, mint a legelső filmjében. Olyan, mint a nyári vihar, egy pillanat alatt kitör, elönt mindent, aztán megnyugszik és szelíden néz az emberre, de ezeket egyszerre tudja csinálni, hiszen kettő van belőle. Valahogy mégis emlékeztet Lane-re, akiből nem volt kettő, de ő is olyan volt, mint a nyári vihar, nyugodtan üldögélt a fiú mellett, aztán hirtelen fölrobbant és futásnak eredt, Dustin Hoffman nem rohant ennyit Sir Laurence Olivier pribékjei elől, mint az a két gyerek Delerue Oscar-díjának ütemére.
Marceau-t legutóbb egy későbbi filmjében láttam, Diane Kurys Maradok!-jában, és megállapítottam, hogy igazán klassz, jó színjátszást művel, de hát sehol nincsen ahhoz képest, hogy valaha nem tudtuk róla levenni a szemünket. Egyszer ő is rohant eszét vesztve, ő is Párizsban, de szerencsére elérte a vonatot. Sőt Culkin is rengeteget rohangált, bár neki nem az első filmje volt, amikor megreszkettette a betörőket, előtte csinált vagy hatot. Amúgy Lohan is eljátszott egypár sorozatszerepet, amikor még csak egy volt belőle, bár ezek után az se biztos.
Nem tudom, miért van, hogy némelyik színészcsemetének olyanra sikerül az első filmje – akkor legyen Culkin mégis kakukktojás –, hogy évtizedek múlva is csak döbbenten nézzük, hogy lehetett ez ilyen jó az életmű többi részéhez képest. Vagy az udvariatlanabb változat szerint hogy lehetett az életmű többi része ennyivel gyengébb. A logika azt mondaná, hogy először sikerül gyengén, az ember még tapasztalatlan, iskolázatlan, azt nem mondom, hogy gyerek, mert a felsoroltak még gyerekfejjel is eljátszottak további szerepeket. (Tizennyolcadik életéve előtt Lohan négy, Lane nyolc, Culkin tizenkét további szerepet játszott el, az itt tárgyalt nagy szerepet követően. Marceau egyet se, mert a két házibulit egynek számítom, és a következő filmje már tizennyolc éves korában volt.) Gyerekkori filmet felnőttkorival nem illik összehasonlítani, a kettő ég és föld, a gyerekeknek megbocsátunk sok mindent, amit felnőttnek nem néznénk el.
Ez a négy emberke tökéleteset alkotott abban a bizonyos legjobb filmben, azazhogy Marceau és Culkin két-két folytatásban, Lohannek pedig két példánya zsebelheti be az elismerést. Szó sincs gyermeki tapasztalatlanságról, úgy játszanak, mint akik erre születtek, mint ahogy nyilván tényleg erre születtek – éppen ezért feltűnő, hogy később mennyire megszürkül a csillogás. Igen, később is játszottak nagyszerű, emlékezetes filmekben, de zavarba jövünk, ha megkérdezik, hogy melyikek voltak azok, mert nem ők voltak középpontban, nem ők mozgatták a filmet. (Lane-ről nemrég írtam egy cikkben.)
Félreértés ne essék, ez nem az a tiszteletre kevéssé méltó, következetes leromlás, amit az Olsen ikrek produkáltak; időközben véget ért a Lohan-film és az ő egyik kölyökkori filmjük megy, amiben még isteni jók voltak, a Két tojás száz bajt csinál (Double, Double, Toil and Trouble). Az Olsenek tehetsége nagykamasz korukra gyakorlatilag elfogyott, bár nehéz megítélni, mert producerei, rendezői, istennői lettek a filmjeiknek, és a súlyos forgatókönyv- és rendezéshiány mellett a legnagyobb színész se tudna jól játszani. Lohan, Marceau és Lane tehetsége mindmáig megvan… hát igen, Culkin tehetsége nincs meg. Akkor ebben inkább kakukktojás. Játszik, játszik, csak hát már sehol nem van. Szóval a három hölgy tehetsége mindmáig megvan, de egyetlen nagy filmet csináltak, kölyökkorukban, és ezt többé nem tudták megismételni.
Pedig Lohannek dupla esélye lett volna rá, ha később is ketten lett volna.