A gyerekjog világnézet

Ezen a néven fut a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány felvilágosító kampánya, amivel persze alapjában véve feltétel nélkül egyetértek. A gyerekjog csakugyan világnézet. A gyerekek viszik előre a világot. Mindenki gyerekekért csinál mindent. Én is gyerekekért csinálok mindent. Persze hogy fontosak a jogaik. Minden ember jogai fontosak, de vannak, akikéi fontosabbak: akik nem tudnak élni velük. Mert üldözött kisebbség, mert valamiért megtagadják tőlük, hogy kiállhassanak a jogaikért – vagy mert nem tudnak bíróságra menni, hacsak nem viszik őket, de akkor se tudnak mihez kezdeni a bíróság intézményével, legfeljebb a bírónak mondják, hogy oá.
  A gyerekek jogait meg kell védeni. Ez axióma (bizonyításra nem szoruló vélelem).
  Elég régóta foglalkozom gyerekek jogaival. Krisszel létrehoztuk a Jerry Alapítványt, ami ugyan csak könyvlapokon létezik, de a gyerekmolesztáló pedofilok, akik ellen harcol, nagyon is valóságosak. Gyerekjogokról szól majdnem az összes regényem. Szóval igen, képben vagyok.

Az én gondom az alapítvány kampányával nem az, hogy meg kell-e védeni a gyerekek jogait, hanem hogy nem okozunk-e ezzel nagyobb bajt, mint amitől megvédjük őket. Illetve már eleve hogy azok a jogok csakugyan ennyire védendők-e. Ugyanis a kampány témája konkrétan az, hogy ne posztolj a gyerekedről.

(Remélem, szabad volt a képet idetenni.) Igen, ezzel mind egyetértek. Néhány kivétellel, amik a köztünk levő véleménykülönbségből fakadnak. A gondolat, hogy ne posztoljunk a gyerekről, két alapvető meggondolásból fakad.
  
  1. A gyereknek is vannak személyiségi jogai, de ő még nem (vagy korlátozottan) tud élni velük.
  2. A gyerek fotójának közzétételével a pedofilok célpontjává tesszük.

Az első szemponttal nem is nagyon van bajom, csak túlzásnak tartom. A gyerek személyiségi jogait a szülő gyakorolja. A gyerek összes jogát a szülő gyakorolja, ez eleinte nem is lehet másképpen, és még nagyon sokáig ez az egyetlen reális opció. Persze van egy kor, amikortól már a gyerek dönt, oké. De felelősen? Meri azt nekem bárki állítani, hogy egy mondjuk tizennégy éves gyerek felelősen át tudja tekinteni mindazokat a következményeket, amik fakadhatnak abból, hogy engedi föltenni (vagy maga fölteszi) a fényképét a netre, vagy éppen abból, hogy nem engedi föltenni? A kampány célja, hogy a felnőtteket felvilágosítsa a gyerekről posztolás veszélyeiről – de ki mondta, hogy a gyerekek tisztában vannak velük, csak mert ők már egy „digitális generáció”? Az enyém is az. Mi Commodore-on nevelkedtünk és gyerekkorunkban még nem volt net, de azóta húsz-huszonöt évünk volt elsajátítani a net veszélyeit, és mondhatom, megtapasztaltam őket. A gyerekeknek (remélhetőleg) kevesebb a rossz tapasztalatuk, hát bátrabban dönthetnek úgy, hogy persze, fölrakom a fotómat, illetve apa-anya, fölrakhatjátok.
  És akkor ez már jó döntés? Csak azért, mert a gyerek hozta saját magáról, és nem őróla döntöttek? Ha úgy tekintjük, hogy a gyerek bizonyos koron felül (éspedig mikortól?) már maga dönthet, akkor jó, mondjuk ezt, és döntsön. De akkor ne csak fotóról! Akkor elég érett ahhoz, hogy szavazzon, vezessük be a gyerekek szavazójogát. (Trumpot, Putyint, Orbánt, a Brexitet felnőttek szavazták meg, aztán most itt tartunk, tessék megnézni, milyen világban élünk, akkor ezzel az erővel csak a gyerekeknek legyen szavazójoga, hátha az ő emberismeretükre bízva jobb világra szavaznának. Csak megsúgom: nem.) Akkor elég érett ahhoz, hogy döntsön orvosi beavatkozásokról, hát döntse el ő, hogy kivegyék-e a vakbelét. És ha fél a fájdalomtól, akkor belehal.
  A kampánynak azonban része az az elem, hogy amíg a gyerek nem képes dönteni (éspedig mikorig?) arról, hogy a fotóját föltegyék-e a netre, addig a szülő sem dönthet helyette. Bármiről igen, erről nem? Vagy azt ki dönti el, hogy a gyerek a közelben működő három ovi közül melyikbe fog járni? A hároméves gyerek? A Szülőhelyettesítő Főközpont? (Előbb-utóbb igen…) Ki dönti el, hogy ma ebédre spenótot eszik tükörtojással vagy zöldborsós palacsintát sajttal töltve? Igen, egy csecsemőnek is már van kialakult vagy éppen alakuló ízlése, és ki is tudja fejezni nagyon is, de ez csak arra szorítkozhat, hogy amit elé tesznek, az ízlik-e vagy sem, illetve egy idő után már követelheti az anyuval kialakított közös babanyelven, hogy ő Kökény Anita sült lazacát kéri zeller- és répatextúrákkal, csak ha anyu ezek után mégis finomfőzeléket tesz elé, akkor megint annyi lesz a döntési joga, hogy kiköpheti. És akkor anyu didaktikusan igenis megeteti vele, hiszen a gyerek ne válogasson. Vagy mégis mi a fenét csináljon anyu? Ha arról nem dönthet, hogy a gyerek mit kap ebédre, ezt is rá kell bízni a gyerekre, és a gyereknek történetesen pont Anita-lazacot kér, de a faluban nem kapni pankómorzsát, lazacot meg még úgy se, de egy hathónapossal elég bonyolult megértetni a kereslet-kínálat törvényét és a gasztronómiai szokások alapján targetált termékdisztribúciót, de anyától elvettük a döntési jogot, akkor tessék már nekem megmondani, hogy anyu mégis micsináljon, mert szeretné, ha a gyerek majd lenne még héthónapos is.

S most lássuk a másik szempontot, amivel viszont már bajom van. Az már nem túlzás, hanem kollektív öngyilkosság. Tizenhárom éve foglalkozom pedofilokkal, ha regényoldalakon is, aminek része volt, hogy összeolvastam mindent, amit elértem róluk (és az nem volt kevés). Nem becsülöm le a veszélyt, szó nincsen róla. Nekem is volt olyan tévhitem, hogy ez a veszély nem jelentős, de már sok éve nincs meg.
  Csakhogy attól, hogy egy veszély létezik, még nem kell elásnunk magunkat és fát ültetni a sírunkra, hogy majd lepisilhessen a kiskutya. Tessenek visszaemlékezni, mit csináltunk (mi emberiség), amikor tizenkilenc tébolyult fasiszta a föld színével egyenlővé tette a World Trade Centert, megölve háromezer embert és törmelékkel borítva fél New Yorkot. Beszüntettük a légiközlekedést? Ócskavasként szemétre dobtuk a repülőgépeket? Nem. Biztonsági intézkedéseket léptettünk életbe. Baromi kemény, sokszor értelmetlen, életidegen biztonsági intézkedéseket, nem szabad egy palack vizet vagy egy kisollót vinni a repülőgépre, de védekezünk, nem pedig behódolunk.
  Ennek a veszélynek a leg… leg… majd keresek rá jelzőt, hogy legmilyenebb megfogalmazását dr. Gyurkó Szilvia adta egy karácsonyi WMN-cikkben.

„Minél több képet posztolsz, annál nagyobb az esélye annak, hogy azok olyan hálózatokra is átkerülnek, ahol a kisgyerekekre izguló felnőttek fognak maszturbálni miközben a gyereked fotóját nézik (igen, a felöltözött ruhás fotóra is). Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem elég jó ellenérv egy gyerekfotó posztolásával szemben, ha elképzelem, hogy valaki arra önkielégít.”

Azt hiszem, az lesz ide a legjobb jelző, hogy a legundorítóbb megfogalmazását. Persze kétségkívül ez volt a szándéka, el akart rettenteni. Hát sikerült.
  Azaz dehogyis!
  Még mitől rettentsen vissza minket a képzeletünk? Én ne vacsorázzak például? Ugyanis nálunk egy-két hónapja kúva nagy csótányok ütöttek tanyát, éjjel járnak, amikor én ki szoktam menni kajáért, és már többször találkoztam velük a konyhában meg az oda vezető útvonalon is. Irtózom tőlük és gyűlölöm őket, persze kemotoxozunk vadul, legalább húszat vertem agyon, mint bruszli a nindzsákokat, és frankón utálok kimenni éjszaka, fölgyújtok minden villanyt és végigsasolom a padlót mindenütt. Ne menjek ki többet éjszaka, mert a képzeletem arra vezet, hogy ott lesz a Legnagyobb Gigacsótány, akkora, mint egy juhászkutya? Hát hajnalcsillag ubisalival. Esetleg akkor már ne írassam a házat ajándékozási szerződéssel a nevükre?
  Igen, maszturbálhatnak. És akkor mi van? Most nekem komolyan attól kellene függővé tennem az életemet, hogy Pedó Filip merülőforraló, szürpönyeharimpási lakos otthon a szobájában micsinál?
  Kár amúgy is van éppen elég. Hogy mást ne mondjak, pár hete arra a következtetésre jutottunk egy ismerős gyerek anyukájával, hogy a gyerekre erősen ráfér egy angol korrepetálás. Némi tűnődés után felajánlottam – felsőfokon tudok angolul, szót értek a gyerekekkel, ővele személy szerint is, és van fogalmam róla, hogy kell ezt csinálni. Aztán visszaléptem. Ráébresztettek, hogy ebben a világban én ezt nem engedhetem meg magamnak. Jelenleg egyedülálló férfinak számítok, és ráadásul (ha ugyan számít ez bármit) az a gyerek nőnemű.
  Hány ilyen történik? Hogy egy gyerek valamit nem kap meg, valahová nem jut el, bár a történetben sehol semmiféle pedofil nem lépett színre, csak a szülők tartanak attól, hogy az ügyben előkerülhet egy pedofil, vagy az ügyben közreműködni szándékozó felnőtt lép vissza, mert őbenne jön elő a paranoia, hogy majd ezzel gyanúsítják? Még meddig engedjük, hogy a paranoiánk az életünket rongálja?

Szóval mi van azzal, hogy Pedó Filip micsinál? Nézzük ezt sorban.

1. Nem tudom meg. A gyerek se tudja meg. Senki nem tudja meg. Pedó Filip nem fog róla beszámolni, más meg nem tudja.
  2. Ő nem tudja, hogy kinek a képét látja. A képre nincs ráírva, hogy ez itt Angyali Bájos Cilike Devecserből, Erkel Ferenc Gázló Hetvenhét.
  3. Tehát nem fog idejönni Szürpönyeharimpásról és elrabolni Cilikét, hogy megvalósíthassa, amiket elképzelt. Mellesleg ha egyéb módon ki tudja deríteni, ki van a képen, akkor sem.
  4. Ha a Facebookra tettük föl a képet, és történetesen az ismerőseink egyike se pedofil (ami azért remélhető), akkor az életben nem fognak járni azokon a bizonyos hálózatokon, tehát soha nem értesülünk arról, hogy a gyerek képe ott van-e vagy sem.
  5. Dr. Gyurkó Szilvia egy kellemes külsejű fiatal nő, sose találkoztunk, a neten találtam róla fényképeket. Őt ez a veszély nem fenyegeti? Vagy attól, hogy felnőtt és hozhat döntéseket, megszűnik a veszély? Akkor már nem undorító?
  6. Vagy akár engem nem fenyeget ez a veszély? Akár egy meleg férfi részéről? Bennem is megvan a heteró pasiknál gyakori undor a férfiak közötti szexualitással szemben, más kérdés, hogy ebből nem csinálok undort a személyükkel kapcsolatban, és végképp nem minősítem őket alacsonyabb rendű lényeknek – szövetséges vagyok. De tessenek elhinni, hogy átlagos heteró pasi nem szeret arra gondolni, hogy egy másik pasi az ő képét nézi és játszik a játszanivalójával. No de otthon csinálja a kis szobájában! Meg se tudom!
  7. Ez a legnagyobb veszély, ami a gyerekeket felnőttek részéről a szexualitással kapcsolatban fenyegeti?

No, ezen az utolsó kérdésen hintalovazzunk egy kicsit. Mert nagyon nem!
  Csináltam egy táblázatot a gyerekekre leselkedő, negatív hatású szexuális ingerek forrásairól. Persze ezek csak példák.

Belsőnek neveztem el azt a kört, ahol a gyerek ismeri azt, akitől a szexuális ingert kapja – külső az, amikor idegen az illető. Aktívnak neveztem el azt, amikor a szexuális ingert személyesen a gyereknek célozzák, passzívnak pedig, amikor nem.
  A Kissy két okból is (majdnem) kizárólag az aktív külső szexuális támadásokkal foglalkozik. Az egyik ok az, hogy a többi gyakorlatilag felderíthetetlen (valójában ez is, de ez egy ifjúsági regény, némileg idealizálnom kellett a világot, léteznek gonoszok, de elkapják őket), ennek a felderítésére viszont ők kidolgozzák a technológiát, mármint azokra az erőszaktevőkre, akik neten át próbálkoznak. Az erdőszélen leselkedő erőszaktevő ellen nekik sincsen csodaszerük. A másik ok pedig az, hogy amikor a könyvet elkezdtük feleségemmel, még édeskeveset tudtunk a pedofilokról, illetve gyerekmolesztálókról, és frankón azt hittük, hogy ebből a körből kerülnek ki. Leselkednek a játszótér közelében, félreeső utcácskákban, akárhol.
  Hát nagyon nem. Ha van valami, amit az Anoni Mara Társaság által működtetett Beszélj róla! oldal olvasásával meg lehet tudni, az az, hogy a gyerekmolesztálást elsősorban családtagok és a családhoz közel álló emberek („belső kör”) szokták elkövetni, ezt támasztja alá az a kis statisztika is, amit az ő történeteik egy részéről készítettem. Egy tanulmányban pedig azt boncolgattam, hogy erre miképpen teszi alkalmassá a gyereket és környezetét a séf.

És akkor arról folytassunk többéves kampányt, hogy emberek, ne rakjatok föl képet a gyereketekről? Ez az egész problémánk?

Ez az egész történet engem, megvallom, nagyon érzékenyen érint. Én nem szeretnék abban a világban élni, amiről dr. Gyurkó Szilvia talán álmodik, hogy a neten nincsenek képek, mozgóképek gyerekekről.
  Egyrészt eszembe jut a mondat, amit Churchillnek tulajdonítanak, hogy amikor azt mondták, hogy a hadiköltségek miatt meg kellene szüntetni a művészetek támogatását, akkor megkérdezte: de hát akkor miért harcolunk? Ő ezt valószínűleg nem mondta, de e ponton ennek nincs jelentősége. Ez a világ nekem olyan, mint amikor úgy kellett élni, hogy éjszakára elsötétítették a városokat és fehérre meszelték a járdák szélét, mert jöhetett a légitámadás – és bár a veszély nagyobb volt, de akkor lehetett tudni, hogy egyszer vége lesz a háborúnak, és aki megéri, az kivilágított utcákon sétálhat megint.
  Másrészt mert nekem van egy munkám. Regényeket írok – kislányokról. Mert az összes embercsoport közül ők a legérdekesebbek. A nők lelkivilága bonyolultabb a férfiakénál, nagyobb kihívás egy férfinek, és közülük is a serdülő vagy a serdülőkor küszöbén álló lányok lelkivilága a legérdekesebb. De nekem ehhez forrásanyag kell, kezicsókolom. Legújabb regényem, a Ninda forrása két pillantás két kislánytól. Az egyik egy sor fényképről van, amiket magam fotóztam és emlékszem a körülményekre, ahogy készültek – a másik egy videóklipről. És a regény végén levő köszönetnyilvánításban áll egy hosszú névsor, azoké, akik nélkül ez a regény nem lett volna az, ami. A fele gyerek, és azok háromnegyedét csak képekről ismerem. De videóklip ihlette a Míla és Vilit is, gyerekjogokról szól, arról, hogy egy gyereknek joga van ragaszkodni a barátjához és joga van akár kényszeríteni is a szüleit, hogy igenis megoldják a problémáit, hiszen ő nem képes rá. Annak a klipnek is gyerek a főszereplője.
  Harmadrészt mert életem legnagyszerűbb élményét köszönhetem öt kislánynak, akiket szintén rögzítettek képen és hangban. Ez az élmény három éve tart, és már el fog kísérni egész életemben. Mindennap adódik hozzá valami, mindennap új örömmel ajándékoz meg, egy egész világot fedeztem fel általuk – mert senki sem akadt, aki kétségbe esett volna, hogy azt a klipet és a többit látja-e majd egy pedofil.

»»»»»»