A Gévai

A Gévai nem szerepel az ismert, sőt a kevésbé ismert televíziós személyiségek névsorán sem. Nem hívják meg gálaműsort vezetni az Operába, nem közvetít sporteseményt. Nem csinál egyebet, mint hogy hetente egy délutánra beballag a tévé I. stúdiójába, s másfél óra hosszat fogalommá válik.
  Nem ismerik meg az utcán. Nem tudják, kicsoda. Nem kap rajongó leveleket. Nem írnak róla kritikákat – alighanem ez az első. Nem is igényli a sztárolást, hisz nem tesz mást, mint eggyé válik a stúdió díszleteivel, s imádnivaló ügyefogyottsággal adja önmagát.
  Filigrán termete van, kis mozgékony orra és piros haja. Vidám és lendületes, tele van gondolatokkal, de nem igyekszik mindenáron kifejezni azokat. Nem jó műsorvezető, de nem is rossz. Kialakulóban van, keresi önmagát. Nem szép és nem csúnya. Egyéniség.
  A Gévai szót ért nála háromszor idősebb emberekkel és kisgyerekekkel. Híres emberekkel is közvetlen és fesztelen, folyamatosan ontja a diáknyelvi szófordulatokat és vicceket, s ezeket mindenki olyan béketűréssel fogadja, amire nem magyarázat műsorvezetői rangja. Lényéből fakad. Adásonként legalább hússzor bakizik, de csak jóindulatú mosolyokat kap mindenünnen. Néha egy-egy fintor erejéig kivillan belőle valami ismeretlen tehetség, aminek sem formája, sem mértéke nem látható.
  Most még nem. Most volt a huszadik születésnapja. A huszonötödiket már nem fogja a Tanodúban tölteni, nem jelenik meg keddenként az M2-esen, nem bűvöli el a 10-15 év közötti korosztályt. Kap majd egy telefont valamilyen szerkesztőségtől – vesz egy nagy levegőt – s mi megismerhetünk egy újfajta Gévai Julit.

Nen szokásom alig negyedév elteltével megint kritikát írni ugyanarról, de okom van rá. Amikor Spielberg valamelyik filmjéről írtam kritikát, ő nem írt vissza és nem köszönte meg. Volt is eszibe. Gévai Juli megtette, és ez azért csak rendkívüli eseménynek számít, mert ő ugyan nem híres ember úgy általában véve, megelőzik sok ezren, de hozzám képest mégiscsak, engem tízmillióan előznek meg. De éppen ezért jó dolog kritikát írni róla, mert hálás feladat. Nem attól, hogy megköszöni. Azért jó a Gévairól kritikát írni, mert ilyet még nem csinált senki. Repülőgépet építeni is a Wright fivéreknek volt a legjobb buli, mert őelőttük még senki nem tett ilyet; hát a Gévai-kritikák majdani hosszú sorában is én lehetek az első.
  Azért jó a Gévairól kritikát írni, mert középszerű műsorvezető. Nem én mondom, ő mondja. Ebben az a jó dolog, hogy csakugyan így van: ha pedig az ember tudja magáról, hogy milyen műsorvezető, az nagyon hasznos dolog. Bár én tudnám magamról, milyen író vagyok. A Gévai nem rossz műsorvezető, mert a rossz műsorvezetőtől elmenekül az ember, meglátja a műsorát és iszkol másik csatornára – de nem is jó, mert a jó műsorvezető képességeinek egy részével nem rendelkezik. Egyelőre. Majd meg fogja tanulni, mert jó műsorvezető akar lenni, én pedig szomorú leszek, mert elvesztek valami érdekeset. A jó műsorvezető nem mindig érdekes műsorvezető.
  Azért jó a Gévairól kritikát írni, mert érdekes műsorvezető. Ez nem azonos se a jóval, se a rosszal. Tulajdonképpen ha jól meggondolom, van abban valami, hogy középszerűnek mondja magát, de nem egészen fedi az igazságot. Minőségileg igen, dimenzionálisan nem. A középszerű műsorvezető bemegy a stúdióba, levezeti a műsort és öt perc múlva nem emlékszünk rá – a műsorra igen, a vezetőre nem. Ez a Gévaira nem áll. Érdekes műsorvezető. A műsor is érdekes, de ha nem lenne az, a műsorvezető mindenképpen érdekes. Nem is tudom, mióta, hónapok óta elsősorban a Gévai kedvéért nézem a Tanodút, s a hét többi napján az Iskola utca többi adása nem érdekel, mert azokban nincs benne.
  Azért jó a Gévairól kritikát írni, mert az ember látja, hogy formálódik. Nem az én kritikám hatására, csodákat, közöm nincs nekem ahhoz – annak hatására, hogy hetente bebandukol a tévébe és fogékony gyereklelke reagál arra, ami történik vele. Júniusban, amikor első kritikámat megírtam, egy egészen másmilyen Gévai Juli mászkált a Tanodúban „imádnivaló ügyefogyottsággal”, mint most szeptemberben, holott közben látszólag csak annyi történt, hogy elment nyaralni és a pirosat visszacserélte eredeti hajszínére. Amikor mondta egy adásban, hogy ő eredetileg szőke, nem tudtam elképzelni, az milyen lehet. Hát most látom, egész helyes, de pirosan se volt rossz.
  Azt mondja, nincs igazam, megismerik az utcán. Ennek örülök, megérdemli. Nem azért érdemli meg, mert benne van a tévében, hanem mert színes egyéniség, de hát a világ ilyen, nem arról ismerik meg az embert, amiért érdemelné.
  Nem emlékeztem rá, hogy benne volt a Kölyökidőben, bár jó a névmemóriám, de hát rég volt és elég kevés adást láttam. Kár érte, őszintén szólva, sok jó tévés került ki onnan, akik aztán többségben eltűntek – vagy csak én nem látom őket –, jó színészeket nevelt az a műsor. Kovács Robi, Aczél Réka jut hirtelen eszembe. Ja: meg a Gévai.
  Igazából tippelhettem volna a Kölyökidőre, az volt még ilyenféle műsor, mint a Tanodú, csak más műfajban: egyszerre kellett műsorvezetőnek, színésznek, az ég adta világon mindenfélének lenni, és ment. Onnan van Juliban az a mennyiségében és minőségében is behatárolhatatlan tehetség, ami időnként kivillan, túl rövid időre ahhoz, hogy fogalmat lehessen alkotni róla. A Kölyökidőben bankra kellett venni, ami manapság ritka a magyar televíziózásban, de a Tanodúban még megvan. Juli bankra veszi. Nincs más választása, a műsor élőben megy, tele kockázati tényezőkkel, mint például a stúdióba hozott kutya, aki nem végzett tévés tanfolyamot és netán bekakil, avagy a fizikai kísérletek, amik a maguk feje után mennek és vagy sikerülnek, vagy nem. S a legnagyobb kockázati tényező az ember saját maga: fogom-e bírni, nem fogom-e összekeverni Gryllus Dánielt Gryllus Vilmossal, eszembe fog-e jutni a jó kérdés, jó helyen fogok-e állni, nem esem-e kétségbe, amikor ki tudja, milyen híres emberekkel ülök szemközt.
  Azt írtam, gyereklelke van. Nagykorú már pedig, de az ilyesmi nem az évek pontos számán múlik, nem is bizonyos élettapasztalatok meglétén vagy meg nem létén – ez többé-kevésbé azon múlik, hogy az ember ebben leli örömét. Onnan tudom, hogy nekem is gyereklelkem van. Juli nem gyerekes és nem éretlen. (De nem is érett. Most érik, mint mindenki más az ő korában.) Ha gyerekes volna, akkor kész felnőtt volna, aki azt játssza, hogy gyerek. Ha éretlen volna, akkor gyerek volna, aki azt játssza, hogy felnőtt. Egyik borzalmasabb a másiknál, szerencsére őnála egyik se áll fenn.
  Képes félvállról venni nagyon komoly dolgokat, mint a rengeteg bakit, amiken néha már csodálkozik az ember. Nem azon, hogy bakizik. Persze hogy bakizik, mindenki bakizik, ha nincs kamera jelen, akkor is. Hanem hogy ilyen nyugodtan bírja, hogy fapofával javít és továbbmegy, öt perc múlva megint bakizik és megint továbbmegy. Ez egyrészt attól van, hogy a vérében van a televíziózás, aminek nagy hasznát fogja látni a következő hatvan évben; másrészt attól, hogy gyereklelke van, ami sajnos nem fog kitartani hatvan évig. (Bár ki tudja?) Egy gyereket nem zavarnak ilyen dolgok, ha elrontja, hát elrontja, Vilmos vagy Dániel, egyre megy. Egy felnőtt ettől kétségbeesne. Őbenne is jelen van egy „huh, mit csináltam”, mert hát felnőtt már úgy-ahogy, de gyorsan felülkerekedik benne a gyerek és rálegyint. Hála az égnek. (Most azon rettentem meg hirtelen: mi lesz, ha ezektől a soraimtól most majd megijed? Hisz még fel lehet fedezni rajta egy-két tojáshéjdarabkát. Soha meg nem bocsátanám magamnak.)
  Az, hogy izgul, annak tudható be, hogy egypár tárgy jelen van a stúdióban. A kamerák. Kamera nélkül sokkal nyugisabb lenne, csak hát mink itt unnánk magunkat a sötét képernyő előtt. Ha ez segít valamit, elmondhatom, bár szerintem eddig is tudta, hogy világhírű, sokéves gyakorlattal rendelkező színészek is izgulnak a kamera előtt, még ha nem megy élőben, akkor is. Mert ez egy emberi tulajdonság. A kutyák, akiket behoznak a stúdióba, semmit nem tudnak a kameráról, sose lehetne nekik elmagyarázni, mi az, és mégis izgulnak. Ők azért izgulnak, mert idegen helyen vannak idegen emberek között, nem értik, hogy mit keresnek ott, róluk beszélnek és mégsem hozzájuk, nem engedik őket szabadon kószálni és egy csomó gyerek simogatja végig őket. Ez úgy nagyjából mind megtörténik Julival is, csak ő érti, hogy mit keres ott és nem simogatják.
  Dekoncentrált? Igen. Persze hogy dekoncentrált, amikor van egy beszélgetőpartnere, van körülötte féltucat gyerek, akik akkor szólalnak meg, amikor nekik tetszik és azt kérdeznek, amit akarnak, van továbbá, sose számoltam, legalább három kamera, amikről mindig tudni kell, melyik veszi éppen az embert. És hát közben magával a beszélgetés témájával is illik foglalkozni egy cseppet. Amikor az ember egyszerre figyel erre a néhány tucat dologra, egyáltalán nem csoda, hogy egyszer-egyszer valamelyikre nem jut a kellő mennyiségű figyelem. Ekkor jön a dekoncentráltság, aminek mondjuk minden tizedik esetéből lesz valamilyen baki, a többit észre se veszi senki. Csak ő maga persze, amitől aztán skrupulusai vannak, pedig nincs oka rá. Egyrészt, mint írtam, gyereklelke van, és ez megakadályozza a túlzott összpontosítást. Másrészt pedig három fokozat létezik: a csodalény, aki gond nélkül figyel egyszerre tízfelé, ilyen volt Varga János a Ki mit tudon; aki sehova se tud figyelni, ez a szórakozott professzor vígjátéki esete; és a normális középút, akinek nemrég még piros volt a haja.
  Erre a gyereklélekre éreztem rá, amikor azt választottam előző kritikám címének: A Gévai. Nem illik pedig, először is személyneveket nem írunk névelővel, másodszor a keresztnévtől megfosztott vezetéknév ridegnek és hivatalosnak számít, főleg fiatal hölgyek esetén. De okom volt rá, hogy ezt válasszam. Ha azt írom címnek: Gévai Juli, az sztárolás, ez pedig egyikünkhöz se illik. Juli nem sztár, nem azért, mert nem elégge ismert, hanem mert nem olyan műfajt csinál és nem olyan egyéniség. Nem sztár, csak szeretik, mert „a tíz és tizenöt év közötti korosztály” a magáénak érzi, hiába nőtt ki már ebből a korosztályból, úgy beszél, úgy gondolkodik, olyan. Még az arca is csakolyan, mint egy tizenéves kis csibészé. (Legalábbis piros hajjal olyan volt, én nagyon szerettem ezt a változatot; szőkén nőiesebb, ez is nagyon tetszik.) Ezt jelenti az, hogy „a Gévai”. Pár éve még így emlegethették óra alatt suttogva, „a Gévait is hívjuk meg a buliba”. Srácok között így szokás, Juli pedig húszéves fejjel is srác maradt. (A srácság nemtől független dolog, vannak fiúsrácok és vannak lánysrácok.)
  Azon gondolkodom, sikerült-e megmaradnom ebben a hosszúra nyúlt elemezgetésben annál a középútnál, amit tartani szándékoztam. Nem szeretném se túlságosan megfeddeni, se túldicsérni, mert valahol van bennem egy kis félsz, hogy hátha megijed vagy hátha elbízza magát. Pedig hülyeség, mert elég régen csinálja ezt a műsort és elég véleményt kapott már a nézőktől is, a főnökségtől is ahhoz, hogy az én véleményem az égvilágon semmit ne számítson, bár egyébként se számítana, senki-semmi nem vagyok, még valami újság státuszban levő kritikusa sem vagyok. (Hálistennek! Akkor azt kellene írnom, amit elvárnak tőlem. Így a saját véleményemet írhatom és semmilyen felelősségem nincsen.) Csak hát nem vagyok hozzászokva, hogy akiről írok, az is elolvassa a recenziót, egy kezemen meg tudom számolni, hogy ez hányszor fordult elő. (Eddig még soha.)¹ Meg valahogy van az embernek egy olyan érzése, hogy kicsit sebezhető. Talán a gyereklelke miatt.
  Pedig belevaló kislány, megállja a helyét tűzön-vízen keresztül. Nem kell félteni.

»»»»»»