Sok-sok éve már, hogy dühösen nézem a tévét, de most már el is óhajtom mondani. Szeretnék lefektetni egypár alapelvet, amik, úgy látszik, csak az én számomra ilyen alapvetőek – de én hiszek bennük. Alapelveimből pedig egy reform óhajtása bontakozik ki.
Úgy gondolom, hogy a televíziózás énértem, a nézőért van. Lehet, hogy ez tévhit, de akkor tessenek észérvekkel megcáfolni. Tudom, hogy a tévétársaság, mondjuk a TV2 nem abból a pár ezer forintból él, amit én a kábeltévés cégnek fizetek, az amúgy is megoszlik a kábelcég, a sok-sok tévétársaság meg ki tudja, ki mindenki között. A TV2 a reklámozókból él. (Nem fogok kitalált cégnevekkel szemérmeskedni.) Csakhogy kinek reklámozna a reklámozó, ha nem lennének nézők?
Úgy gondolom, hogy a reklámozók nem véletlenül kíváncsiak mindig a nézettségre, nem pedig a reklámozottságra. Azt akarják tudni, hogy én, a néző, melyik csatorna melyik műsorát mennyire kedvelem. Minél jobban tetszik a műsor nekem, annál többet kérhet a TV2 a műsor előtt, után és közben vetített reklámokért a Coca-Colától – hogy reklámozóból is egy konkrétat mondjak.
Én úgy látom, hogy itt én, a néző vagyok a központ, énkörülöttem fordul meg minden. Akkor pedig részt kívánok venni a döntéshozatalban. Diktálni akarok – ugyanúgy, ahogy diktálok mindenütt, ahol az én pénzemből élnek.
A tévézés nevű játéknak öt résztvevője van. Ábécérendben:
– a filmes,
– a hatóság,
– a néző,
– a reklámozó,
– a tévétársaság.
Úgy néz ki, hogy rangsor alakult ki közöttük. Ez a következő:
– a reklámozó,
– a hatóság,
– a filmes,
– a tévétársaság,
– a néző.
A hatóság a tévétársaság – legyen most másik: az RTL Klub – fölött áll. Ha az ORTT megbünteti a klubot, akkor a klub kénytelen szót fogadni. A klub szemében azonban a Persil nagyobb hatalom, mint az ORTT. Az ORTT csak azt kívánhatja, hogy a klub ekkor és ekkor, ennyi és ennyi időre némuljon el. A Persil bármit kívánhat. Akar kétórás vetélkedőt Ki mit tud a fékezett habzásról címen? Tessék az árajánlat. Akar minden este nyolctól tízig saját logót a képernyő sarkába? Íme a látványterv és a kalkuláció.
A klub a filmesnek is szót fogad, néha, bizonyos esetekben. Amikor először vetítették a Schindler listáját, eleget tettek Spielberg óhajának, hogy ezt a filmet megszakítás nélkül kell vetíteni. Persze szétkürtölték, hogy a reklámhiány az RTL Klub különleges ajándéka.
A hierarchia alján a néző szerénykedik. Ő nem kívánhat semmit, legfeljebb a kívánságműsorban, ha van. (De ma már a kívánságműsorok is olyanok, hogy előre meg van mondva, mit lehet kívánni. Például szilveszterkor az M1-en volt egy lista, tessék választani és telefonálni.) Ha az ORTT megbünteti az RTL Klubot, a levét a néző issza meg. Ha a Persil reklámidőt vásárol, a klub készségesen eltüntet minden zavaró elemet a képernyőről, hogy a Mosópor Evangélium csorbítatlanul áradhasson. Amikor folytatódik a film, a klub visszateszi az emblémáját, a korhatárjelző karikát, a hétvégi gigaműsor emblémáját meg amit még kigondol.
Mint mondtam, a tévézés középpontjában a néző áll. Akkor tessék az óhaját tiszteletben tartani. Tessék Tisztelt Vásárlónknak tekinteni, mert az, akkor is, ha nem tőle kapjuk a pénzünket. Ha a néző valamilyen műsort nem néz vagy valamilyen reklámozó áruját nem kedveli, akkor megette a fene az éves prémiumunkat.
Az óhajtásom szerinti rangsor így néz ki:
– a hatóság,
– a filmes,
– a néző,
– a reklámozó,
– a tévétársaság.
Legfölül van a hatóság, mert jogállamban élünk, ahol mindenki fölött van valamilyen hatóság. A filmes fölött nem ugyanaz a hatóság, mint a néző fölött, de van.
Következik a filmes. Ő a néző fölött kell hogy legyen, hiszen a néző olyan filmet tud megnézni, amilyet a filmes jónak látott elkészíteni. A néző persze utólag jutalmazza vagy bünteti a filmest, de ez már más lapra tartozik, mostani tárgyunk szempontjából nincs jelentősége.
A néző reformom nyertese. Nem zavarja, hogy még mindig nem ő áll a lista élén, mert nem a hatósággal és nem is a filmessel volt ellentéte, hanem a reklámozóval és a tévétársasággal, akiket viszont megelőzött.
Tudom, hogy ez a sorrend nem tetszik a reklámozóknak, akik így a mindenható csúcsragadozó helyzetéből utolsó előttivé fokozódnak le, de sajnos be kell tartani a játékszabályokat. Piacgazdaságot akartak – ha van valaki, aki biztosan nyertese a rendszerváltásnak, az az üzleti szféra, amelynek azelőtt még léteznie se nagyon volt szabad, ma viszont kedvére működhet. Ha élvezik a piacgazdaság előnyeit, akkor tessék a hátrányait is elfogadni. A fogyasztó fizet, tehát ő diktál. Ha nem tetszik az árum, akkor drága pénzért reklámoznom kell. Ha akkor se tetszik, nem tehetek semmit, az eladatlan készletek nem változnak zöldhasúakká, ha a fogyasztó nem akarja.
A tévétársaság nem sokat veszít a reformmal, annál többet nyer. Eddig folyton hazudoznia kellett, hogy őneki a néző a fontos, de mivel nem ez volt az igazság, senki sem hitt neki. Most ez lesz az igazság.
Amint elfoglalhatom az engem jogosan megillető helyet a hierarchiában, változásokat akarok bevezetni. Legelsősorban vissza kívánom kapni a képernyőmet. Az az enyém, drága pénzt fizettem érte a szaküzletben. A rendszerváltás óta a tévétársaságok előszeretettel kezelik a saját tulajdonukként, bérleti díjat azonban nem fizetnek nekem.
Mint néző – hatalom – közölni kívánom, hogy a boltban a képernyő teljes felületét kifizettem, és a törvény is tiltja, hogy a tulajdonomra az engedélyem nélkül reklámot tegyenek. Mint a piacgazdaság szereplője belátom, hogy reklámokra szükség van, ezért nem kérek olyat, hogy ezek tűnjenek el. De a filmes alkotásáról igenis tűnjenek el!
Ha az RTL Klub designere készít egy plakátot a Barátok közt számára, és én arra ráteszem a LAttilaD.org emblémáját, akkor a designer morcos lesz – teljes joggal, úgy hiszem. Az az ő alkotása, és hogy képzelem. Hát a Vissza a jövőbe pedig Zemeckis meg az irányítása alatt dolgozó sok-sok művész alkotása. Én, a néző, súlyos pénzt fizetek Zemeckisnek és munkatársainak azért, hogy megnézhessem a filmet. Mint megbeszéltük, én adom azt a pénzt, amiből a klub jogdíjat fizet Zemeckisnek. Ha engem a film nem érdekel, akkor a klubnak nem lesz miből jogdíjat fizetnie; ha pedig Zemeckis nem csinál filmet, akkor a klubnak nem lesz miből műsort csinálnia, amivel a képernyő elé csalhat engem és a pénztárcámat.
Amikor megnézem a filmet, akkor a klub biztosítja a technikai és jogi hátteret ahhoz, hogy Zemeckis közlendője eljusson hozzám. Ezzel a klub feladata véget is ér, és az lenne a helyes, ha úgy tekintené, hogy véget ért. De rosszul felfogott önérdekből minden tévécsatorna úgy gondolja, hogy engem unos-untalan emlékeztetni kell arra, kinek a jóvoltából tekinthetem meg a filmet.
1. Emblémát rak a képernyő sarkába, nehogy egy pillanatig is megfeledkezhessem arról, ki gyakorolta azt a kegyet, hogy levetíti nekem a filmet. Az embléma már a rendszerváltás előtti években megjelent; én teljesen elképedtem a láttán. Olyannyira, hogy mérges levelet írtam a TV2-nek, azaz a Magyar Televízió 2. csatornájának – akkor azt hívták így –, amiben követeltem, hogy tüntessék el az emblémát. Kicsit meglepett választ kaptam Érdi Sándortól, a csatorna akkori (első számú, második, már nem emlékszem) vezetőjétől, aki közölte, hogy nem nagyon érti a felháborodásomat, de intézkedett az embléma eltüntetése felől. Annak idején még a rádióújság is említést tett a levélíróról, akit stílusa alapján intelligens férfinak tartottak, de. Aztán persze visszakerült az embléma, de néhány hétig vagy hónapig nem volt képernyőn, mert én írtam egy levelet.
Miért meséltem el ezt? Csak bemutatandó, hogy valamikor elég volt egy indulatos levél egy tizennyolc éves sráctól, és az ország tévécsatornáinak ötven százalékáról eltűnt az embléma. A gyerekek már persze meglepődnek rajta, de 1989-ben csak két csatorna volt, az egyes meg a kettes. És még inkább azért mondom el, mert föl szeretném hívni a figyelmet egy körülményre. Mindmáig senki nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza nekünk, földi halandóknak, mire is kell, miért olyan fontos az az embléma. Van, mert Jenőke úgy rendelte, és kész.
Hát ne legyen! Eltekintve attól az aránylag ritka esettől, amikor az ember be akarja hangolni a csatornákat, semmiféle hasznát nem veszi annak az infónak, hogy melyik adót nézi. Viszont zavarja. S videó is van a világon. Miféle haszna van annak az információnak, hogy tíz évvel azelőtt a TV2-ről vettem föl a filmet?
Nekem semmilyen. Ha mégis, akkor majd fölírom. A cégek magamutogatósdija pedig nem érdekel.
2. Visszaélve a ténnyel, hogy a képernyőnek több sarka van, a tévétársaságok igyekeznek hasznosítani azokat. A napokban fölvett Maléna című film minden egyes képkockájáról meg lehet tudni, hogy REAL–BAYERN KEDD 20:30, tíz év múlva is, pontosan úgy, ahogy a tavalyi választások idején még találtak olyan plakátot kiragasztva, amely az 1990-es választásokon való szavazásra buzdított. Csak ott egy kerítést vagy lámpaoszlopot csúfítottak el, itt pedig egy művészeti alkotást, ami ki tudja, hány száz vagy hány tízezer ember rögzít videóra és néz meg évek múlva. Én nem láttam még a filmet, amikor a reklámozott focimeccs bekövetkezett, számomra tehát a reklámértéke nulla. Ha láttam volna, akkor sem nézek focit, a reklámérték tehát így is nulla. Ha néznék focit, akkor pedig tudnám, hogy mikor esik egymásnak az a két csapat, tehát a reklámérték úgyszintén nulla. Ha néznék focit és valamiért mégsem tudnám, akkor pedig nem egy film nézése közben óhajtanék tudomást szerezni róla. Amikor leülök filmet nézni, akkor filmet óhajtok nézni, nem pedig a következő napok tévéműsorát olvasgatni. Majd amikor nem nézek filmet, akkor tájékoztatni lehet, hogy mikor lesz focimeccs, dominónap, megasztár, megatánc, meg a többi. Ha viszont 2010-ben én megnézem ezt a Maléna című filmet, akkor elvárom, hogy a legközelebbi kedden 20:30-kor legyen REAL–BAYERN, mert ki volt írva a képernyőmön, hogy lesz, elég sokáig bámultam. Hát akkor legyen is!
3. A hatóság is rátesz egy lapáttal a tulajdonomban levő képernyő bitorlására: elrendelte, hogy sárgával és pirossal bekarikázott számokkal csúfítsák tele a filmeket. Pár éve kék háromszög és piros kör járta, és esélyt látok rá, hogy újabb néhány év múlva megint másfajta szimbólumokkal hazudják nekünk, hogy vigyáznak gyermekeink egészséges fejlődésére. Hazudják, hiszen ezek a módszerek nem érnek semmit. Amikor megjelenik a tizenkettes vagy akár a tizennyolcas embléma, a kiskorúak nem állnak föl és mennek ki a szobából, hacsak a szüleik nem küldik őket – ahhoz viszont nincs szükség emblémára. A szülők nem az emblémából tudják, hogy a film nem való gyerekeknek.
Ugyanakkor viszont ez az embléma csak tovább zavarja azokat, akiknek semmi szükségük a korhatárjelzésre. Nálunk például nincsen gyerek. Miért kell örökké bámulnunk a jelet, hogy a film nem való olyanoknak, akik nálunk nem élnek?
4. Vannak a világnak eseményei, amikről nekem halllllladéktalanul értesülnöm kell, akkor is, ha filmet nézek. Van olyan filmem, amelynek egyharmadát elcsúfítja egy átúszó felirat: bombázni kezdték Szerbiát (Irakot), részletek a film után a híradóban. Ez lemegy kétszer, aztán három perc múlva ismétlődik. (Miért? Hát vak vagy szenilis vagyok én? Ha ott ülök és nézem a filmet, miből gondolják, hoagy elsőre nem fogtam föl? Ha meg nem nézem, csak néha odakapcsolok, akkor miért remélik, hogy éppen akkor teszem, amikor ott megy a felirat? És miért várnám meg ez esetben a film utáni híradót, amikor valamelyik rivális csatorna valószínűleg már most tudósít?)
És vannak események, amikről már tudok, de folyamatosan emlékeztetni kell rájuk. Nemrég fölvettem A dunai hajóst, aminek egyik részében a sarokban díszelgő fekete csík szünet nélkül jelzi: „ezt akkor vetted föl, amikor meghalt egy híres ember”. Hogy kicsoda, azt a videófelvételről nem lehet tudni, tehát nyilván nem is fontos. Mert nálunk ez a demokrácia: mindenki azt gondol, amit akar, de vannak gondolatok, amiket kötelező gondolni. Például kötelező volt gyászolni Puskás Öcsit, annak is, aki életében meg nem nézett egy focimeccset és nem tudja megkülönböztetni a kapufát a kopjafától. Viszont szabad megnézni A dunai hajóst, csak közben gyászolni kell Puskás Öcsit. Akkor is, amikor évek múlva videóról nézzük meg a filmet.
5. Mára már az MTV is eltanulta a kereskedelmi csatornáktól, hogy levágja a film végét, és egy előregyártott inzertet rak oda, ami néhány másodperc alatt elmondja, amit a reklámfőnök szükségesnek látott a filmről elmondani, a tévénéző dühében azt se olvassa el, főleg hogy a kereskedelmi csatornákon a három-négy sornyi felirat fölött már ott bőg a cég üvöltőembere, hogy feltétlenül maradjunk velük (mintha eddig „velük” lettünk volna), mert pillllllanatokon belül kezdődik valami, ami műfajilag olyan szöges ellentétben áll az éppen véget ért filmmel, hogy annak nézőjét föltehetőleg nem érdekli, de ha mégis, akkor se unatkozza végig a „pillanatokat”, hanem negyedóra múlva visszaül a tévé elé, annyi időt jelentenek a pillanatok.
A gyerekek mentálhigiénéjét karikával óvó tévéket egyébként nem zavarja, amikor a kedves, vidám gyerekfilm utolsó levetített kockája után egytized másodperccel méteres ízeltlábúak vágódnak a képernyőre, a gyerek ehhez már hozzáedződött, de erről később. Utolsó levetített kockát mondtam, hiszen a filmet nem szabad teljes terjedelmében végignéznünk. A feliratok alatt a nézők egy része kikapcsolja a tévét, és nem látja a film után következő reklámot. Mivel a reklámozó ezt nem szeretné, a film végét le kell vágni. Gyakori, hogy a filmben elhangzó utolsó szó után azonnal vágnak, tekintet nélkül arra, hogy a feliratokig esetleg még percek vannak magából a filmből. A néző persze ilyenkor, ahelyett hogy kötelességtudóan végignézné a reklámokat és rohanna vásárolni, dühöng és kifejezi reményét, hogy aki megvagdossa a filmeket, egyszer műtőasztalra kerül, és az orvos is ilyen nagyvonalúan vagdos majd.
A film levágott feliratai helyébe illesztett protézis a tévétársaságok állatorvosi lova. Az ember nem is hinné, hogy ebben a nyúlfarknyi terjedelemben mennyi hibát lehet elkövetni. Természetesen szabott mezőszélességű adatbázissal dolgoznak, így a hosszú című filmek pórul járnak, valahol három pontot tesznek és nyissz. A helyesírási hibák a címekben viszonylag nem gyakoriak, a melléütések a rendező és a főszereplők nevében annál inkább. Rengeteg a tévedés, például az E. T. végére tett műfarok Erika Eleniakot főszereplővé teszi, mert akkoriban vetítették, amikor a világ fölfedezte, hogy a sztár gyerekkorában játszott ebben a filmben tíz másodpercet, és valaki úgy látta eladhatónak a filmet, ha a színlap elejére odaírja a nevét. De van olyan is, amikor a film végén az utána következő film adatai állnak, mert Mancika mellényúlt az adatbázisban. Hja, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Hogy a munka célja a károkozás és egyáltalán nem lenne szabad elvégezni, az más lapra tartozik.
6. És persze van a filmek, filmesek és nézők elleni leglátványosabb merénylet, a másfél órás érdekes filmet félóra unalommal fűszerező megszakítások. Az ember elgondolkodik, miféle lények azok, akik megkövetelik tőlünk, hogy Zeffirelli Rómeó és Júliájának közepén, este kilenckor ugorjunk föl és rohanjunk el tampont meg vécétisztítót vásárolni. Mert másnap reggel már nem fogunk attól, hogy este reklámozták. Vagy csak az a cél, hogy folyamatosan újraprogramozzák a készülékek előtt ülő pénzköltőgépeket?
Természetesen a reklámozó óhajainak teljesítése után a tévétársaság magára is gondol, a közeljövőben látható erőszakfilmek összes blikkfangos jelenetét levetíti, mielőtt folytatná a filmet. Mire a mai kisgyerek végignézi Mary Poppins vagy Micimackó kalandjait, két tucat fölrobbanó házat és autót, gyilkosságot és hídról lezuhanó motorost szemlélhet meg a szünetekben, a tampon- és sörreklámok után.
De akkor miért nincsen piros karika minden egyes istenverte filmen?
Mint mondtam, vissza kívánom kapni a képernyőmet. Amikor egy filmet megnézek, akkor a filmet lássam, elejétől végéig, megszakítás nélkül, mert ez az óhajom és fizetek érte. Ilyenkor a képernyő teljes felülete a filmé, emblémák, reklámok, akármik nélkül, mert zavarnak. Aki odateszi ezeket, bizonyára ki lenne kelve magából, ha a taxija hátsó ülésén egy krokodilt fedezne föl; nem kifogásolhatja, ha én is protestálok hasonló dolgokért.
A tévétársaságok továbbra is maguk döntik el, hogy mikor és mennyi filmet vetítenek; a fennmaradó idővel pedig azt csinálnak, amit akarnak. Egy szóval se kifogásolom, ha négyórás show-műsort csinálnak a fékezett habzásról, ha Fábry kétpercenként bemondja, hogy aznap melyik sör a legjobb a világtörténelemben, esetleg ha a kérdések arról szólnak, hogy milyen kedvező ajánlattal várja kedves vásárlóit a tecsó (A: 10%-os árengedménnyel, B: 15%-os árengedménnyel stb.). Ezeket a műsorokat ők csinálják, legyenek olyanok, amilyennek ők óhajtják. Ha nem tetszenek, majd azzal szankcionálok, hogy nem nézem ezeket.
A kívánságaimat nem teljesítő tévétársaság, az ellenszegülő reklámozó megleckéztetésére eddig is volt eszközöm: nem néztem a műsort, nem vásároltam a reklámozó áruját. Az eszköztár azonban bővül. Videón úgy is meg lehet nézni egy filmet, hogy áttekerjük vagy eleve már föl se vesszük a reklámokat; sovány vigasz a cégeknek, hogy a sarkokat így is látom, hiszen az ott reklámozott gigaműsor rég megvolt, anélkül hogy megnéztem és profitot termeltem volna. Megfelelő szoftverrel még a sarkokat is el lehet homályosítani, hogy az emblémák kevésbé legyenek zavaróak.
Azonkívül pedig rohamléptekkel jön az internetes, digitális televíziózás, és a mostani reklámparadicsomnak vége szakad. Nyilván kitalálnak majd új stratégiákat, de ami nem tetszik nekem, azt nagyon gyorsan és hatékonyan büntethetem.
És vigyázat: több millió tévénéző van ebben az országban, és egyre több lesz közülünk dühös.