@t[Ha már túl nagy a tárhely]~~META:date created = 2016.02.08., 04:23~~

Éppen egy ötéves backupot törlök, mert szükségem van arra a negyven gigára, és elgondolkodom. Ugye régen akinek egyáltalán iratai voltak, az már valami úrféle volt, leginkább tekintetes, annak többnyire volt egy almárioma vagy némi ládái, amikben őrizte őket; ha ezek már telőfélben voltak, nem volt nagy mesterség asztalossal még egyet összeüttetni, hely meg csak kerülközött neki a háznál, akkoriban nem lakótelepi lakásokban laktak. Aztán később, amikor az adatok fokozatosan átkerültek digitális tárhelyekre, elkezdett bonyolódni a helyzet, de másképpen, mint ma. Akkor az volt a gond, hogy túl kevés a tárolókapacitás. Ma az, hogy túl sok, de nem korlátlan. Ha korlátlan lenne, az egy egészen más helyzet lenne.
Húsz évvel ezelőtt, ha a wincsi telni kezdett, kétségbeesetten igyekeztünk helyet csinálni, mert a CD-íratás hosszadalmas volt és drága, eleinte még ki is kellett szerelni a gépből az egyetlen wincsit és elvinni íratni, hiszen a CD-író nagyon drága dolog volt. Aztán lett saját, majd lett DVD, de az elv nem változott: a wincsin csak a tényleg fontos dolgokat szabad tartani, mert nagyon hamar betelik.
Ma már nem telik be olyan hamar, és amire annak idején remény se volt, az ember megvehet még egy wincsit és beteheti a gépébe, már nem csak kettő lehet benne, mint régebben. És éppen ez okoz gondot – máshogyan.
Ez az ötéves backup gyakorlatilag mindent tartalmazott, ami munkásságom-gunk legtöbb részterületén összegyűlt, öt évvel ezelőttig. Az ember nem áll neki ezeket rendszeresen update-elni, és nem vacakol azzal, hogy dedikált backupprogramokra bízza a dolgot, hogy azután azokkal is nyűglődhessen, van éppen elég háklis szoftver a gépén. Megnyomja az F5-öt és kész. És ha legközelebb egy év múlva jut eszébe megnyomni, akkor akkor nyomja meg. De nem a korábbi backupot update-eli, hanem csinál egy újat, nem gondolva rá, hogy a korábbi már elavult. Egy év alatt? Ugyan. Aztán az egy évből sok lesz, és tényleg elavul.
No meg egy ilyen backup nem egy izolált, homogén adattömb. Vannak backupok máshol is, részleges, időleges és mindenféle egyéb másolatok, verziók és előzmények. Jómagam nem szenvedek abban a betegségben, hogy minden változtatás előtt elrakjam a korábbi változatot, hátha rosszul üt ki, amit csinálok, ezért egy-egy munka aktív, éles változatából általában csak egy van. (Kivéve ha Sweetie-n dolgozom, az Android rendszerekben ugyanis már nem bízom ennyire, így ez a cikk automatikusan [[folmaszik_magatol|megy föl]] a felhőbe, valahányszor kilépek a Jotából.) Viszont ha valamit en masse lecserélek, az más ügy. Például ez a blog. A harmadik szoftvernél tartunk, az elsőt magam írtam, aztán jött a Flatpress, most meg a Vicky. De persze az előző két változat teljes terjedelmében megvan, nemcsak a szöveg, a program is. Nem nagy, itt sosincs szó igazán terjedelmes dolgokról. Azokat az ember egy idő után csak ki kell hogy selejtezze. Pár megás kis holmik. De voltaképpen mire jók? Nyilván sose fogom visszaállítani a saját blogmotort az Autorral, négy éve került le a szerverről, már rég nem emlékszem a fölépítésére és a használatára – viszont hét évig dolgoztam rajta, tehát kidobni csak nem fogom. Persze ez elfér a wincsin. Jobb példa, amit nem én csináltam. Vannak programok, amiknek időről időre letöltöm az aktuális változatát, amit ugye nem úgy hívnak, mint a korábbit, benne van a nevében a verziószám, hogy megkülönböztethető legyen – vagyis ha berakom ugyanabba a könyvtárba, amiben az előző van, mindkettő ott lesz. De persze nem is ugyanabba rakom, hiszen közben sok idő telik el, már máshol vannak a dolgok. Persze lehet mondani, hogy dobjam ki a régit, és egy-két programnál az ember meg is teszi ezt, de hát folyton töltögetek, nincs arra érkezésem, hogy mindenből megkeressem a régi verziót, vagy egyáltalán emlékezzek, hogy megvolt-e.
Még jobb megoldás, nyilván, ha az ember nem rak el mindent. De olyan világban élünk, ahol bármikor bármi eltűnhet a netről, a tulajdonos nem fizet tovább a domain fenntartásáért, vagy éppen átszervezést csinál a honlapján és kidobál dolgokat, nekem meg pont az kellene, ami neki már nem – illetve neki odahaza hiába van meg, ha én nem férek hozzá. Külön hobbivá vált olyan programok felkutatása és közzététele, amik már nem kellenek az egykori szerzőjüknek: ha ez régi PC-s szoftver, akkor //abandonware// a neve, ha pedig házigépes, akkor részét képezi a retró-számítástechnikai mozgalomnak. Úgyhogy én is töltögetek, gyűjtögetek, néha csakugyan nagyszerű dolgokra lehet rábukkanni. Sokszor éppen a saját wincsimen, rég eltett és elfelejtett holmikra.
Ilyen körülmények között csoda lenne, ha az ember nem akadna lépten-nyomon idejét múlt, használhatatlan holmikra is. Programokra, amik olyan szoftver- vagy hardverkörnyezetben működnek, amiknek már a nevére is csak halványan emlékszünk. Írásművekre, amik rég túlhaladott problémákkal foglalkoznak. Jópofa képekre, amiket az ember megtalált valahol a neten és elrakott, másodszor, harmadszor, ötödször. Persze vannak programok arra, hogy az egyező képeket fölkutassák, de az embernek csak nagy ritkán jut eszébe ilyesmit futtatni. Egyforma tartalmú, de különböző formátumú dokumentumokra, vagy éppen olyanokra, amiknek a formátumát ma már képtelenség dekódolni – anélkül pedig esetleg azt se tudjuk, mi van bennük. Dokumentumokra, amik valamikor valamilyen konkrét munkához kellettek, de már nincs rájuk szükség, amióta a munkát befejeztük vagy éppen elvetettük.
Régen, az analóg világban cédulák vettek minket körül, amikre például egy telefonszámot írtunk föl. Ha elfelejtettük melléírni azt is, hogy kinek a száma, akkor az egy döglött telefonszám. Ha tudjuk, hogy kié, de az illetővel már nem akarunk kapcsolatba lépni, eldobhatjuk. De honnan tudjuk biztosan, hogy nem akarunk többé kapcsolatba lépni vele? Mert nem kerestük egymást öt évig? Tízig? Ettől még lehet, hogy később mégis akarjuk. Viszont az is lehet, hogy a szám közben megváltozott, és akkor mégiscsak döglött szám, mi meg őrizgetjük fölöslegesen.
Így van a számítógépen tárolt adatokkal is, csak azok sokkal terjedelmesebbek. A tárolásuk a szó szoros értelmében pénzbe kerül. De a kiválogatásuk, a sok-sok morfondírozás, hogy ez meg amaz biztosan kell-e, és ha igen, nem lehetne-e mégis törölni abban a tudatban, hogy megvan a neten – ez alighanem még több pénzbe kerülne. Mert az idő is pénz. Ha a tárhely korlátlan lenne, az ember nem sokat törődne az egésszel. Ha kevés lenne, akkor a tárhely annyira értékes lenne, hogy a szelektálás kevesebbe kerül, mégiscsak megcsinálnánk. De ma már a tárhely nem ilyen drága. Csak az igazán nagyméretű dolgokat szelektáljuk. A többiek – elüldögélnek a wincsik rejtett zugaiban, és egyre avíttabbak lesznek. Ma már viszonylag kicsi az esélye, hogy egy rendszerösszeomlás megöli őket, no meg ezek a többi adatunk között vannak, tehát a különféle archiválásokkal őket is lementjük.
„Túlélsz, pöcök.”

@blogf[számtech Android Vicky Flatpress Autor]