Tartalom
Talema blogja
RememberSammyJankis!
Reggel felkelni. Este lefeküdni. … A fizikai kín, a rokiság elfogadása… piskóta volt a mindennapokhoz képest.
„Ó, s ha ketrec nélkül morgok kicsit, ne izgasd magad;
tudod, itt senki nem harap.” (LGT: Miénk ez a cirkusz)
(QUIMBY: Androidő)
Felülvizsga -"Nem érdekes!";19/1
Cirka egy hónapja megkaptam a riogatást, miszerint várhatóan még júniusban tekintetességek meg kívánnak ellenőrizni megváltozott munkaképességi és özvegyi állapotom vonatkozásában.
Papírokat igyekeztem beszerezni, elrendeztem a szállításom, mert oda eljutni egyedül amúgy sem tudok, most meg aztán pláne, mert még egy hétig gipszben van a lábam. (Pl: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/2nm )
Ma vitt a Támogató szolgálat. 13:30-ra szólt a behívóm, a forgalom miatt már délben indultunk s be is értünk félórával hamarabb. Beadtam a papírokat amikor kijöttek és elkérték, de időre hívtak csak be.
Szokás szerint kicsi iroda, egy műbőr borítású irodai szék, egy vizsgáló ágy és három íróasztal. Két orvos és egy adminisztrátor.
Ez utóbbi kekec volt, de ötven fok lévén, nem is csodálom. Az orvosok közül egyik kérdezgetett csak, én válaszolgattam, de minduntalan beleszólt a válaszaimba így rendre a végén már nem arról beszéltünk, amit kérdezett...
Megvizsgálni sem tudott igazán, a gipsz miatt, s mikor kérdezte mit mondanék még el, én az inszomniát és az inkontinenciát mondtam.
Erre ő:
-Az nem érdekes! S ha nem tud aludni, ne csodálkozzon, hát nem csinál semmit, minek aludna?!
Hja, oké.
Azért megvizsgált, de a jobb lábam rövidebbsége nem jutott eszembe, pedig a fakockát, mely most a leérhetetlenségen segít -ugye az orticipőt nem tudom most hordani-, meg akartam mutatni, de nincsagyam van, na...
Ráadásul, amikor kijöttem a vizsgálóból, s a szűk -tényleg szűk, van benne egy pad, ha arra leülök, nincs a falig szabad hely, mert alacsonysága miatt a kinyújtott lábam a szembe falig elér- folyosón álltam a pad előtt amíg a papírjaimat pakoltam. Mögöttem jön kifelé a doktornő, aki megvizsgált s csak hallom:
-Így halt meg az unokabátyám! Ne hagyja kinn a mankóját!
Hmmm... Összenéztünk Jutival -a SzemélyiSegítő-, és egyikünk sem értette a dolgot... nem kinn felejtettem, bocsánatot kívánok, ennyi a hely és az álláshoz nekem kell a mankó! Mellesleg részvétem a rokonyér', de hö???
Azóta is töprengek rajta, hogy mi lehetett az eset szegény áldozat vs ádáz roki között???
Na, majd megérkezik az eredmény és meglátjuk.
Kaland az élet!
2019.06.24., 15:01
~~DISCUSSION~~
| ← 001 | Meglepi! → |
2nm
Egy tartósan beteg számára ennyi a világ. Ekkora terület az, ami felett rendelkezhet.
S innentől beszélek 1sz1sz-ben.
Tehát, még akkor is, amikor rögzített lábakkal -gipszben, aztán fixateurben, majd "csak" mozgásképtelenül, de ágyhoz kötötten, s karomba vér- ill infúzióscsövek által rögzítve, akkor is -már mikortól tudtam, hogy én én vagyok... soso-, már akkor is úgy gondoltam, ez a világom.
Az enyém, ebben rendelkezhetem arról, hogy a nekem legjobb helyzetben legyen a térdem alatt az emelőként szolgáló párna -a kiegyenesíteni képtelen helyzete miatt-, az ágy felső részének dőlése -a jobb oldali csípőcsont "felrobbanása" majd combnyak magába ékelt fixálása miatti rögzülés okán-... és egyáltalán.
Nem tudatosan -hiszen akkor még erről nem nagyon lehetett szó, mert a memóriám akkor még nem nagyon szuperált, tehát ez beépült dolog lehetett-, de ez tanult viselkedés. Anyu évekig volt kórházban. Mikor én cirka 10, Zsolti pedig ennek megfelelően 5 éves sem volt. Akkor még heti egyszer volt látogatás, de nekünk valami mufti -jóindulattal hangsúlyozva e titulust- engedéllyel korlátlan bejárásunk volt Anyuhoz, az egomi kórház nőgyógyászatára. Általában suli után mentem, de volt, hogy reggel is... szóval, Anyu egyetlen szabálya az volt, hogy az ágya az övé.
Nem ülünk rá, nem teszünk rá semmit és egyáltalán.
Nem gondoltunk bele, csak így volt.
Aztán 20011118 után rájöttem, mennyire jogos és igaz és engesztelhetetlen tény ez: az a 2nm én vagyok. (Persze ahol nincs szék, vagy stoki... ott én kérem, hoyg a látogató üljön az ágyamra, de ehhez az én engedélyem kell... szerintem.
Csatolás a mához: április 15-én összecsiszolta Tanár úr a jobb oldalon nőtt okoserős lábam bokájában a boka- és lábszárcsontot, melyek azóta is nőnek összefele... s ezt segítendő térdig gipszben van az a lábam. (BOKAMACERA)
Nos, ehhez képest most 8 hete és még 3 hétig így van/lesz, tehát az előrevetített 6 hét nem teljesen volt reális várakozás... Szóval, azóta ismét ÚjÉletem első két évének korlátaihoz hasonló szintűekkel élek. Persze annyi könnyítéssel, hogy pl legalább ülni tudok, amire anno képtelen voltam, de akkor sem egyszerű ez.
Visszatérve, már a műtét előtt le akartam cserélni a saját 2nm-em lepedőjét, de mivel nincs segítségem, s billegális voltom miatt kevés ehhez a bátorságom, ez tolódott... Mostanra viszont már elengedhetetlennek tűnt, pusztán praktikus okból: piros lepedő lévén, vagy egyedül, vagy hasonlóakkal moshatom, s moat volt éppen egy piros nadrág és egy sötétrózsaszín ing a várakozók között, tehát vagy most, vagy ki tudja mikor... Napok óta ezen rugóztak agyam helyén a tágas térben a megmaradt szinapszisok... És tegnap reggelre megérett a megoldás gondolata!
(Persze ez önmagában nem érdemelne egy posztot, hiszen ezzel telik az életem, még gipszetlenül is, hogy a mások számára teljesen hétköznapi feladatokat mégis miképp tudom megoldani a számomra legveszélytelenebb mégis sikerrel kecsegtető módon..., de most gipsszel ez mégis nagy fegyvertény, ráadásul a folyománya kényszeres -és kétségbeesett- vihogásra késztet...)
Az ágyam cirka 2nm. Megemelt magasságú, hogy nekem kényelmes -illetve egyáltalán használható- legyen. Most még annyira sem tudok stabilan állni, mint amúgy, fejem felett kalamolni meg pláne nem -ezért nem tudom a fregolit sem használni most-, így a törpölés eredménye az lett, hogy analógiát fejlesztek ki az első 4 és fél hónap János Kórház Ortopéd- Traumatológia Osztály 4. Szeptikus kórtermében töltött idők ágyhúzási tapasztalataiból. (Nos, ebből csak az utolsó hónapra terjed ki az emlékezetem, addig a jégmezőmön bolyongtam, a teljes amnézia felszereltségével...)
Tehát, minden reggel a KÍN maga ami eljött ágyhúzás formájában. Pedig a lehető legóvatosabban végezték a nővérek, de sok száz töréssel, belső sérülésekkel, csont- és lágyrészhiánnyal nem lehet hozzányúlni sem az emberhez úgy, hoyg ne okozna fájdalmat. Hát még ágyat húzni űgy, hogy a beteg benne fekszik abban... Két oldalról egy-egy nővér, egyik oldalra elfordít engem -jobb oldalon nőtt lábam fixateur-ben felfüggesztve az ágy fölé, tehát erre is figyelve-, kitámaszt, másik az ágy felé eső részén megteszi amit lehet: régi lepedő alám gyűr -vigyázva a szétrobbant csípőmre amennyire lehet, hátamon lekezelve a felfekvéseket közben...-, új lepedő feltesz. Majd átfordítanak és a másik is megteszi ezt a procedúrát.
Iszonyú volt. Majdnem olyan iszonyú, mint a naponta megtett kötözés... de mindkettőről tudtam -amikor már TUDTAM... -, hogy vagy ez, vagy én nem vagyok.... Vagyis ennek analógiáját igyekeztem most alkalmazni. Beültem az ágyam közepére, megemeltem a matrac egyik végét, kiakasztottam a szép, piros, gumislepedő sarkait -vissza pedig az ettől leugrott alátétlepedő vagy mi sarkait a matracra-, majd a másik oldal.
Így megszereztem a lepedőt.
Annyira elégedett voltam magammal, hogy ihaj!
Kimostam, örültem, ihaj.
Ám újat felhúzni nem tudtam és azóta sem megy. Egyszerűen ezt nem tudom megoldani. Ájvé! Persze így az alátét lepedő -vagy miaretek ez a cucc- most ronggyá gyűrődik, tehát záros határidőn belül muszáj felkerülnie gumis lepedőnek, de ezt egyedül nem tudom megoldani.
Ám ennél sokkal nagyobb gebasz, hogy ezen attrakció alatt elkevertem valahová a szobámban lévő tv távirányítóját.
Ki nem mostam -most, hogy ez ismét felmerült, kimentem és megnéztem még egyszer a mosógépet, tudtam, hogy esélytelen, mert ez koppant volna, de akkor is, láttam én már karón varjút...-, és kiráztam a plédem ilyesmim, de nincs meg.
Szóval, sliders, vagy miatökömvan?
Most meg kell rendelnem egyet?
Valaki jöjjön már ide és emelje fel a matracom, pls, mert tuti, hogy beesett mellé és így valahol az ágyam alatt leledzik, de egyedül ahhoz én nem férek hozzá... bakker....
(Innen, e: https://www.emag.hu/samsung-taviranyito-aa59-00786a-pil6660/pd/DC55SVBBM/)
2019.06.10., 12:40
~~DISCUSSION~~
| ← Bokamacera - gipszcsere II. | Ganges Ragas → |
Bokamacera - gipszcsere II.
Április 30-án, tehát éppen két hete **//MEGKAPTAM//** a teljes gipszet -szép, szabadság avagy HELP-kék színben, baromi drágán, mert ugye a TB nem állja e luxust, akkor sem, ha orvosilag tilos nekem cipelni a normigipszet- s azóta itthon vagyok.
Most kedd van, az első héten nem volt semmi különös, néha fájt, de egyáltalán nem vészes, voltam HELP-majálison -ami remekül sikerült-, és néha lemerészkedtem az emeletről mondjuk boltba is, és lementem a Gátőrházba is. (Most tényleg csak villámlátogatás volt, tán két órát sem töltöttem lenn, mert még annyira sem vagyok képes, mint rokierőm teljében, de nagyon hiányoznak... Peti írja nekem a jegyzeteit, Zsoltika mesélt azonnal, Kittyék mellém ültek rögtön és egyáltalán...)
Aztán olyan csütörtökre (05.09) elkezdett úgy dagadni a lábam, hogy az már ijesztő volt. Reggelre azért helyre állt, így nem vettem túl komolyan.
Szombaton elmentem egy körre a városba, leküzdtem magam a lépcsőn, ami már annyira jól megy, hogy ihaj, és elmociztam a piacra, ahol is fülbevaló-ügyi randim volt ErikÁron nagyon-nagynéni és nagyon-nagybácsiékkal. Eközben összeakadtam a helyi DK kitelepüléssel, ahol ugyan nem írtam alá sokadszorra az ívet, hiszen már jóval korábban megtettem, csak beszélgettünk egy kicsit.
Eközben lettem rosszul. Nem szóltam senkinek, mert "csak" előbb olyan jellegzetes fényes pontok jelentek meg előttem, aztán azok kvázi karikákká álltak össze, majd csőlátásom lett... de közben az járt agyam helyén, hogy amíg ezt Péter és Tibi -akikkel beszélgettem- észre nem veszi, tehát nem leszek láthatóan dezorientált- nem lehet olyan folytatása, mint egyszer volt már: https://talema.blog.hu/2015/11/15/az_en_pentek_13-am_209. (Ez nagyon fontos történet, sok tekintetben, de most ismét és hangsúlyosan, a jelen -igen, akkor is és azóta is jelen: narancsegészségügy állapotok felől nézve.)
Aztán szombattól már, tehát vasárnap reggelre sem lappadt le, majd hétfőre sem, a lábujjaim -melyek kilógnak, de a gipszből alájuk is képeztek talpat, hiszen "Mártának a lábujjai is nagyon sérültek, vigyázni kell azokra is!"- volt Tanár úr intelme efelől a gipszmester felé-, tehát a lábujjaim guszta pici virslicskékként lapultak egymáshoz és váltak egységesen fényesen bíbor lila színűvé... na, ez nekem nem tetszett, és a lábfejem akkor már folyamatosan fájt -két oldalt éreztem a spanyolcsizmát- tehát hétfőn reggel elmentem a házidokimhoz. Ő elolvasta a zárómat, ambuláns lapomat -ezeket most adtam le- és mutattam neki a vislicskéimet... felhívta az éppen rendelő sebészt, hogy nézze meg, majd át is küldött hozzá.
Egy fiatal, kedves doki volt, megnézte, meghallgatott és azt mondta, ő nem meri megbontani ezt, mert hasi sebész, és különben is, Tanár úr, neki látnia kell ezt, tehát menjek fel a Jánosba. Vissza a házodokimhoz. Ott doktornő kért nekem másnapra betegszállítót, előttem beszélt a diszpécserrel, elmondott mindent, majd ráírta a papíromra is, hogy 9:00-re kérte az indulást, hazaszállítással, de a tapasztalat az, hogy reggel 6 és 10 között bármikor lehet rájuk számítani.
Fekvőmentőt kért, hiszen kényelmes vagyok...
Én másnap 5kor fölkeltem, felöltöztem, elkészültem, aludtam még 20 percig, aztán vártam a betegszállítót. Rázott a hideg, de nem voltam lázas, csakazidegvagymi...
10:06-kor értek oda értem, egy nagyon segítőkész fiatalember volt a sofőr s egyben a személyi segítő is, mikor felcsengetett, kértem, hogy jöjjön fel, mert kicsit segíteni kell nekem a lejutásban. Így is történt, most nem kellett leülnöm az alsó három lépcsőfoknál, melyek mellett csak baloldalon van -lefelé- korlát, és a táskámnak sem kellett a nyakamban lógnia.
Lenn kiemelte félig az ágyat, így könnyebben tudtam felfeküdni rá, majd visszatolta és rögzítette azt.
Papírkákat odaadtam neki, s indultunk.
11:02-kor vettük fel az ötödik beteget s 12:35-kor értünk az Ortopédiára.
Áttettek egy ottani toligaágyra s azzal azonnal a gipszelőbe vittek.
Ott ismét a két ismerős betegtoliember volt, kedvesek és segítőkészek mindig... Azonnal flexet ragadott egyikük, másik tartotta a lábam eközben... én meg odanézni sem mertem... egy darabig, aztán muszáj voltam...
Nagyon akkurátusan szedték le, úgy, hoyg majd vissza is lehessen tenni, ha nem kell annyit tágítani rajta, mi miatt már új gipszre lenne szükség, tehát talán ezt is vissza lehet rakni...
Kikérdeztek hasiszuri, lábfelrakás ügyben, s megnyugodva konstatálták, hogy betartom a betartandót.
Kibugyoláltak, de a lábam nem emelték ki, hívták Tanár urat.
Jött is, majd megnézte, Ő kiemelte, a sebem nyugodt -és én csak most láttam, hogy a lábfejemen lévő cipzár mellett van a belbokámon is egy 1cm sugárméretű negyedkör alakú varratsor is, én azt éreztem sikoltozni valamelyik ébren töltött éjszakámon...
De rendben van, marad a július 2. levételi dátum, Tanár úr szaladt is tovább, két gipszelőember pedig kooperációban kijavítgatta a gipszemben található egyenetlenségeket, átpólyálta a lábam, majd visszahelyezte rá a javított gipszet, úgy, hogy mindkét oldalon lett cirka 1,5-1,5mm rés a felek között, tehát a körfogata megnőtt így mindenhol, de így is azonnal kitöltöttem s ez azóta is így van, viszont a spanyolcsizma érzés nem tért vissza.
Mikor elkészült a mutatvány -megjegyzem, nem volt az osztályon selyemragasztó -mellyel a gipszet kívülről lehet rögzíteni-, ezért is el kellett szaladnia valakinek a gyógyszertárba(!!!!), majd vártam a talpra, hiszen most már terhelhető, igaz, alakítani kell kicsit, mert nekem a sarkam alá kell tenni majd valamit, de ez megoldható, s azt is ki kellett fizetnem... de elkészültem. Kitoltak a váróba. 13:15-től vártam a szállítót.
Elővettem a könyvem és olvastam. Közben találkoztam egy csomó ismerőssel, pl Juhász dokitól is kérdeztem ugyanazt, mint a gipszelőktől vagy Tanár úrtól: "Hiányoztam?" és mindannyian mosolyogva konstatálták a tényt, hogy nem bírnak megszabadulni tőlem....
15:34-kor indultunk haza -s én kérdeztem az osztályírnokot is Tanár urat is és mindenki mást is a szállításról, nem kaptam papírt, de mint kiderült, kellett volna-, az osztályírnok leüvöltötte a mentősök -mert akkor már ketten voltak- fejét, de kiállította-, és 17:05-re értem haza. Én annyira elfáradtam, hogy nem is tudom elmondani. Aznap este semmire sem voltam képes, és ma, másnap, gyakorlatilag végigaludtam a napot, fél 3 után keltem csak fel.
(Az időpontokat jegyeztem mindeközben a teflonba, illetve Dittének a teflonon által, msn-en, mert a agyam nem alkalmas ennyi dologra, na.)
Úgy döntöttem újranézem a Kívülállók-at.
Azzal sok időt tudok hasznosan eltölteni nyugiban.... :)
Ja, és nem hagyhatom ki, mire hazaértem itt volt Gyuri az ebédemmel a Gátőrházból és egy sütivel, amit a szomszédnénim küldött nekem.
Elmondhatatlanul finom vacsim volt. :)
2019.05.15., 16:13
~~DISCUSSION~~
| ← Bokamacera - gipszcsere | 2nm → |
Bokamacera - gipszcsere
Ma egy HETE raktak ki a Jánosból fekvőgipsszel.
Akkor másztam fel -nem túlzok- vért izzadva az emeletre s azóta sem mentem le... Ma viszont muszáj voltam lemenni, hiszen végre elérkezett a gipszcsere napja.
Izmoztam már az elméleten is, hogy mégis miképp fogjak hozzá... de nem jutottam dűlőre.
A TámogatóSzolgálattal mentem, így Juti feljött a cuccomért -járókeret, táskám-, és, hogy segítsen amit tud... Leugráltam három fokot, majd jött a forduló... nos, leültem... és így araszoltam le az előszobába.
Siker!!
(Tudom, egy egésznek sokkal inkább frusztrálóan kínos egy ilyen jelenet... de nekem maga a biztonságosan tökéletes megoldása egy kilátástalannak tűnő helyzetnek!)
Ott felálltam -korlát és Juti segítségével-, és nekiiramodtam a járókerettel. (Igen, a sikerek és a prioritások változásának természetrajza...)
Haj- és palástlobogtató tempóval kievickéltem az autóig, ott felmásztam -egy kisbusz- és indultunk.
Beérve Juti megkért egy beteghordót, hogy kerekesszékkel jöjjön ki értem, de tolóággyal érkezett, így még kényelmesebb volt. (Bár átmászni az ágyra nem volt egyszerű, és nem az én érdemem, mégis sikerült.)
Kontrollnap lévén ezren voltak, engem félretoltak, s bevitték a papírom Tanár úr adminisztrátorához.
Néhány perc múlva jött is értem az a beteghordó, aki korábban is és betolt a gipszelőbe, ahol előkészítette a cuccokat is és engem is. /Rettegtem... hiszen a műtét másnapján már megéltem egy gipszcserét, és az maga volt az iszonyat -5. -04.16. kedd-,a tolóágyon fekve tényleg rettegtem..., ott, a gipszelőben, amíg a mesterre és Tanár úrra vártunk, mondtam is, hogy na, nekem most sürgősen moziba kell mennem, tehát bocs, nem lehetek most itt, ezt oldják meg nélkülem... de ki lettem nevetve... cö/
Előbb a mester érkezett, megbeszéltük, hogy könnyűgipsz lesz -mert "Hát, erre a lábra nem is lehet mást!"- abból is kék, és még benn vannak a varratok is, tehát előbb azoktól kell megszabadulnom.
Levágta a fáslit, szétterpesztette a gipszet, levette a sebről a mull-lapokat és vártunk. Mire megérkezett Tanár úr, jókat vigyorogtunk, pedig tényleg be voltam sz...
Személyesen Ő vette ki a varratokat és most megnézhettem: nyolc centinél is hosszabb bemetszés, melyet összesen kilenc öltés fogott össze. Majd visszacsomagolta s némi eszmecsere után -melyben megtárgyalták a gipszmester ötletének kivitelezhetetlen voltát, miszerint helyre kellene állítani a bokám... mint ez az elmebeteg nemgyógytornász itt, hogy majd ő helyrehozza amit elrontottak nekem!!! ahányszor eszembe jut ez, felrobbanok!!!..., de Tanár úr elmondta neki, hogy ez jóval túl van azon amit valaha is remélni lehetett ettől a lábtól és egyáltalán, a csoda maga az, hogy "..és Márta jár ezen!!"- jócskán alátámasztva a sarkamnál, megtörtént a begipszelés. (A cirka 15°-os equinovarius állás nem teszi lehetővé, hogy a könnyűgipszhez való "papucsot" is viseljem -https://www.bukkosmed.hu/jarotalp-gipszre-nagy-1096-, így a gipsz alatti vattaréteg megnövelésével és a lábujjaimnál a gipsz megvastagításával igyekeztek kompenzálni ezt.
Gyorsan vége lett és egyáltalán nem fájt, így amolyan nyuszi kontra létra állapotban leledzettem...
Megkaptam a számlát -a tb, mely már nem jár... basszamegazelmebeteg.. nem állja akkor sem, ha nem lehet mást... és 22.000HUF így- és az ambuláns lapot, indulhattunk is haza. Ám a gipsznek még száradnia kellett, így kitoltak ágyastul és a kocsiba is inverz kiszállási bemászással jutottam...
Itthon járókerettel beugráltam a kocsitól és üdvözült könnyedséggel pár elhanyagolható és légies mozdulatokkal teli perc alatt felszökelltem a lépcsőn. Ez nem kis részét képezte a rettegésem okának...
Ami még szintén és nagyon meglepett, az az, hogy a levétel július 2-án lesz. Holnaputánhoz két hónapra!
Tehát ez nem röpke közjáték, hanem életmód-váltás.
Bakker.
Mellesleg a műtét -arthrodesis talocruralis- betegtájékoztatója:
Most két hónap izévan.
S nem mellesleg tegnap délután, 2019.04.29-én, 18:30-kor 3270 grammal és 53cm-rel, megszületett II.Énonokám: Árvai Áron Csaba.
(Nem tudom levenni a szemem a névről.)
2019.04.30., 14:35
~~DISCUSSION~~
| ← Bokamacera - itthon | Bokamacera - gipszcsere II. → |
Bokamacera - itthon
EDDIG E.
Ezt a fészen írtam, de ide is beteszem, mert nekem ez kell.
Április 23., 23:20 · ·
Itthon vagyok.
Ma nem is jegyzeteltem, de most megteszem, mert holnap szeretném letenni a padomon a kórházi napokat és azok szerves része a mai. Akkor is, ha már itthon vagyok.
Tegnap ugye Húsvét hétfő volt, utoljára vasárnap kötötték át a sebem és fáslizták az ismét kilazított fekvőgipszem, Tanár úrral pedig még egy nappal azelőtt -tehát szombaton- találkoztam utoljára, s abban maradtunk, hogy kedden délelőtt varratszedés, majd körgipszelés és utána haza...
Na, ehhez képest, ma, kedden reggel 7 előtt valamikor bejött Tanár úr, rátette a kezét a lábamra -a műtöttre, nem, nem kellemetlenül, valóban megnyugtatóan-, kérdezte, hogy fáj-e. Mondtam, hogy időnként, de nem vészes. Majd azzal folytatta, hogy akkor ma haza lehet menni és jövő kedden kell csak visszamennem. Mondtam, hogy rendben, de nem biztos, hogy tudok szállítást rendezni ilyen gyorsan, de megpróbálom... kezet fogtunk, elköszöntünk... és már az ajtóban volt, mikor leesett nekem... s utána is szóltam:
-Akkor most én a fekvőgipsszel megyek haza?
-Igen, de nagyon ügyesen boldogul, jövő kedden délelőtt pedig kap járógipszet.
Nos, végre megértettem. Tényleg nem tartott az egész két percnél tovább... és én sokkot kaptam... bakker... elkezdtem -illetve megvártam a 7 órát, gondoltam, az már kis jóindulattal munkaidőnek számít- telefonálni. Tudtam, hogy Dorkáék dolgoznak, őket nem is zargattam, illetve csak sms-t írtam, hogy a megbeszéltekkel ellentétben, ̷ez az új helyzet, s hívtam a Támogató Szolgálatot. Sikerült elrendeznem, persze a napi menetrendet felrúgtam, de beiktattak.
Két mankóval kiszenvedtem magam a nővérszobáig és szóltam, hogy nem kérek betegszállítást, mert jönnek értem. Visszaevickéltem. (Tényleg macera, le sem érhet, hiszen sima gipsz és retek ̶ ̶k̶̶̶i̶̶̶b̶̶̶a̶ nehéz, a kiugráló térdemnek, a csípőprotézisnek s főleg a bal oldalon nőtt, hős, szintén, ráadásul kétszer TEP-elt csípőmnek eszméletlen munka ez, hiszen gyakorlatilag ugrálok rajta... s persze hab a tortán a jobb vállam, ami kurvára unja az egészet már vagy egy évtizede...)
Ahogy tudtam összepakoltam. Közben hozták a reggelit, a bögrémet már elpakoltam, így mondtam, hogy teát nem kérek... s ebből azt a következtetést vonta le kedves -'Egyszerrecsakegyrefigyelekmondtammár' második nevű- nővérke, hogy akkor reggelit sem kérek... tehát nem ettem, de nem vész, hiszen gyógyszert sem kaptam, tehát legalább a gyomromat nem lyukasztottam ki...
Benézett a gyógytornász -nem hozzám jött, de tőle kérdeztem meg- és elmondta, hogy az ambulancián kell beteghordótól kérni kerekesszéket hazamenetelnél, hiszen a liftet csak személyzet használhatja... Jöttek is értem nem sokkal ezután, s elmondtam ezt, ennek megfelelően próbálták intézni is a dolgot... na ez nem ment ilyen egyszerűen, ahogy az sem, hogy a közben megrendelt betegszállítót a közben kiderült hazaszállítás miatt lemondják...
Megkaptam a záróm, elbúcsúztam a szobatársaktól, megérkezett a nagyon kedves beteghordó -sajnos nem az az ember, aki az átgipszeléskor olyannyira emlékezetesen kedves/készséges volt, de ez egy másik történetszál...- és segítségével kievickéltem a kocsihoz.
Nem volt egyszerű beszállnom, de sikerült.
Itthon, már Battán próbáltuk meg kiváltani a trombózis elleni injekciómat, amit naponta kell beadnom magamnak, ám kiderült, a receptet nem jól töltötték ki, így pedig legfeljebb csak teljes áron juthatok hozzá -vagyis az első patikában nem is volt ilyen készítmény, ott még ki sem derült ez az anomália, a másikban már lett volna, csak nem adhatták ki-, ám nekem kell ez a cucc. Egy nap sem maradhat ki, mert az amúgy is súlyosan roncsolt lábszáram a műtét után a gipszben fokozott veszélynek van kitéve. (https://www.hazipatika.com/…/fraxiparine_3800_ne_04_ml…/6568)
Óriási köszönet Jutinak a szervezkedésért, de sikerült, legalább részben megoldani ezt, folytatás csütörtökön...
Aztán haza.
Felvitték a csomagjaimat, kérdezték, hogy tudnak-e segíteni a lépcsőn, de mondtam, hogy annak örülnék, de lehetetlen vagy egyedül jutok fel, vagy felvisznek kézben... köztes megoldás nincs... szóval elbúcsúztunk.
11:26 volt, mikor nekiveselkedtem a 17 lépcsőfoknak -illetve azt hiszem annyi, most nem számoltam meg és egy hétig tutifúrókukker, hogy nem is fogom...-, félidőben sírva röhögtem és úgy éreztem, ott halok meg..., 11:42-re értem fel... beugráltam ordítva szűkölő bal csípőmön és lehanyatlottam az ágyamra... Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig pihegtem ott, de az biztos, hogy kínomban a tévét kezdtem kapcsolgatni és ráakadtam a Pi élete -http://est.hu/cikk/102159/pi_elete- című filmre. Én még ezt nem láttam és most szinte áhítattal néztem végig...
Hogy látom a világot? Én döntöm el.
Talema élete.
Aztán délután jött Gyuri, és életmentő volt a segítsége. Nem túlzok, volt egy konkrét helyzet, amikor ha nincs ott, nem bír el a végsőkig túlterhelt bal oldalon teljesítő okosügyes csípőm... (Álltam a konyhapultnak támaszkodva, de akkor is a bal lábamra terhelve majdnem teljesen, s egy pillanatban azt éreztem, hogy nem tudok mozdulni, ám éles, szaggató, sürgető villámlás zajlik éppen a balcsípőmben... túlterhelés... csakhoyg lépni -ugrani- egyáltalán nem tudtam, s ekkor volt életmentő szerencse, hogy Gyuri itt volt, mert vonyítva szóltam neki s ő hozta a széket előbb, majd leszaladt a kerekesszékemért a sufniba... Fél 10 után ment haza innen, addig itt keccsölt és rendezte el a dolgokat úgy, hogy használható legyen számomra e helyzetben is a lakásom. Nem tudom eléggé megköszönni neki.
Holnap folytatás, és már lesz ebédem is, sőt, kapok kölcsön járókeretet, hogy ha éjszaka kell nekiindulnom ne a mankókkal kelljen, mert bátor vagyok, mint a vakló, de legalább annyira bizonytalan is... szóval, maradt a jelszóm:
KALAND AZ ÉLET!
2019.04.28., 09:26
~~DISCUSSION~~
| ← Bokamacera -folytatás pluszplusz | Bokamacera - gipszcsere → |