TEPrev - 55. haza

Reggel, én biztos ami biztos –hisz MÉG állományban vagyok, gondoltam- játszóruhát vettem fel, de igazán csak mert itt_rend_van, s a fõnõvér sokszori kirohanását megjegyezve s ennek eleget téve, tudomásul vettem, hogy hazamenõ lévén, már nem megyek el a kezelésre –tornára-, csak elbúcsúzom Cilitõl.
Negyed 8 körül megkaptam a reggelim, megettem s félkor elindultam, így tán két percet késtem, a kiíráshoz képest, de ugye, mivel utolsó nap van, hát már le vagyok zárva, valszeg kész is a záróm, csak elköszönök majd.
Aha.
Odamentem, már az ajtóban egy másik gyógytornász fogad: „Végre itt van! Már Cili azt hitte, elveszett!”
Van ezen csodálkozni való? Ugyan….
Bementem, nyújtom a kezem Cilinek, hogy búcsúzom, s mondom a köszönetem, de közbevág: „Mi? Mikor megy haza?” Kiderült, nemhogy záró nincs még, de állományban is vagyok mára teljesen sõt, semmi jele sincs sehol annak, hogy hazamennék. De mondjuk ez manuálisan –ceruza-papír- vezetett rendszerben, nem összefésült szanafüzetekben, nem is furcsa. Ahogy itt nekem már semmi sem.
Tehát tisztáztuk, hogy nem késtem, hanem nincs tornám, mert megyek haza, össze vagyok pakolva csak elköszöni jöttem, s valamikor délelõtt jön értem az alapítvány Támogató Szolgálata, s bármi is lesz én húzok innen.
Ennek örömére akkor mégis tornáztam, hiszen nem volt lezárva az anyagom, s az egy négyoldalas A4-es nyomtatvány kitöltését jelenti, melyet így meg kellett csinálni, s addig volt idõ.
Ezután visszamentem a szobába, átvettem a játszóruhám ruhára, s a pakkjaim mellett vártam a papírjaim.
A nõvértõl -mármegintágyatakarcserélni- kérdeztem, hogy betegelégedettségi ívet és zárójelentést mikor kapok, s kiderült, ott sem vagyok lezárva.
A másik nõvértõl egy félóra múlva kérdeztem megint, s megkaptam az ívet, s az infót, mindenki futkos, mint pók a falon, mert valahogy elfelejtették, hogy én ma megyek haza, így semmi nincs kész.
Kitöltöttem az ívet, beleírtam mindent, s a javaslatot is –nem, nem azt, hogy robbantsák fel a helyet ahogy van, mert a környék gyönyörû-, hogy a személyzetre nagyon-nagyon ráférne egy érzékenyítõ tréning, hogy legalább lövésük legyen az általuk munkadarabnak tartott, s így is kezelt betegekrõl.
10 körül megkaptam a záróm, fõnõvér hozta be –a rtg-t is-, és mikor megnéztem, mit írok alá –mert ahogy elém tette, azon az oldalon csak nevem helye volt-, rákérdezett, hogy nem bízom benne? Kérdeztem, hogy miért, nem kellene? Csak tudni akarom, mit írok alá. Megnéztem, hogy a záróm az, az adataimat átnéztem, aztán a rtg-átvételt is szignóztam. S elváltunk.
Jah.
Elolvastam az egész zárót. (Tudom, minek.)
Volt benne egy mondat: „… (2003) TEP vápacseréje miatt került osztályunkra…”, mely ugye nem igaz. Így mentem elõbb a nõvérhez. Mutatom, s mondom neki, hogy nekem van 2003-as TEP-em is, de ahhoz nem kellett nyúlni, most a 2013-as TEP-em vápacseréje miatt vagyok itt, át kellene ezt javítani.
Válasz erre: „Fontos ez? Megy valahova felülvizsgálatra?”
Aszittem, nem jól hallok. Mosoly elõ…
„Igen, megyek felülvizsgára, de emiatt nem fontos, ám ez hazugság. Ezért fontos a javítás.”
Mellesleg nem mindegy, hogy egy tíz- vagy egy féléves csp cserélõdik-e vagy sem, de kedves szakszemélyzet neked ezt qrvára nem kell tudnod…
Elvitte, én pedig vártam a folyosón.
Jött egy néni, akivel szoktunk beszélgetni, kávézni, miegymás, és már elbúcsúztunk igazán, de hogy most újra összefutottunk, megint beszélgettünk. Azt kérdezte, én hogyan adom oda a pénzt a fõorvosnak, mikor azt például õ a három hete alatt egyszer sem látta.
????? –néztem.
Ezeknek??? Pénzt?????? –s kérdeztem is.
-Hát, azt szokták, nem? –mondja a néni.
-Szokták??? Amikor nem is találkozott vele, és amikor ilyen ez a hely? De különben nem könyöradomány, amit itt kap a beteg, hanem ez_a_munkájuk az itt dolgozóknak, ezért fizetést kapnak, s esetleg, ha valaki a munkáján felül tesz valami olyat, ami nem munkaköri kötelessége, na, az esetleg honorálandõ. De itt olyan nincs.
-Én, mikor bejöttem, megkerestem a fõorvost és adtam neki egy ötezrest, de azóta sem láttam, s most itt a zsebemben a másik, mert mennék haza, de a három hét alatt nem is láttam. Maga nem ad pénzt? –és mintha isteni csodát látna nézett rám.
-Nem. –s elismételtem- EZEKNEK??? Amúgy meg nincs pénzem, de ha lenne se adnék ezeknek.
-Akkor én nem futkosok, nem fogom a fõorvost kergetni, köszönöm szépen, én azt hittem ez kötelezõ.

Jajnekem, szegény néni. És komolyan azt hitte. És komolyan milyen emberek ezek???????

Szóval, negyed 11 körül elvitte a doktornõ a záróm –gondoltam, tollal javítja, pöcsételi, szignózza-, de soká tartott, mert újat „írt”, tehát ahhoz megint meg kellett keresni a fõorvost. Hmmm…
Háromnegyed 11 után meg is lett, fõnõvér hozta megint, én elolvastam, aláírtam, s vártam.
Egészre oda is értek értem, ezer pakkom, kerekesszék, laptoptáska, miegymás, de elõbb még kávéztunk az automatánál. Megint én akartam, de megint Gábor fizetett. Köszönöm.
Mindenki fülén is szatyrok lógtak, ahogy kicuccoltunk és elindultunk. (A szobatársaim kezelésen voltak, tõlük már korábban elbúcsúztam, most csak egy néni volt benn, vele még kicsit beszélgettünk, s indultunk.)
Már valahol nem tudom hol jártunk, mikor bakker, eszembe ötlött, hogy az ívet, amit kitöltöttem gondosan –a szélekre is írtam, kényszerbõl- el is hoztam magammal, tehát, bocs, de forduljunk vissza. Olyan tízes körül lehetett a távolság, de megértõek velem és megtették ezt a kanyart nekem, tehát papír a helyén.
Fel Pestre, ott még összeszedtünk egy utast, s haza Battára. Itt a pékségnél megálltunk, s bementem, hogy legyen zsemle legalább otthon -Rózsa, a bótos- örömmel üdvözölt, s végre hazaértem.

Úgy jöttem ide, hogy elõre személyesen elrendeztem, hogy megnézhessem a helyet, körbevittek csak éppen a lényeget nem mutatták és mondtál meg.
Most tehát Visegrád, jobb voltál, míg csak illúzió voltál, de köszönöm, hogy saját szememmel megtapasztalhattam a_rendet itt.

teprev_55_haza