Upload failed. Maybe wrong permissions?
Most -ezzel a hosszúra nyúlt hétvégével- sikerült úgy szervezni a dolgaimat, hogy eljutottam hozzájuk, csak éppen ehhez az kellett, hogy engem oda egyen a fene Esztergomba, Apuhoz. Nos, sem Apunak, sem nekem nincs autónk, gyerekem meg éppen érettségire készülõdvén valahol az ország másik végén élte középiskolás napjainak utolsóit, hát kénytelen voltam buszozásra adni a fejem.
Innen, tõlünk a busz mondjuk bõ háromszoros idõ alatt ért csak be a Népligethez -dugó, ugye, de ki érti ezt?! mindenki Pest felé ment!!! ugyan minek???-, de ezt a maratoni idõt szerencsére (vagy nem, mert ugye nincs véletlen) jó társaságban töltöttem.
Nem létezõ agyam az oka annak, hogy nem jegyeztem meg utitársam nevét, de az megmaradt, hogy nagyon is szimpatikus ifjú hölgy õ, így nem volt unalmas az a több, mint két óra, amit leporelló gyanánt összehajtogatva, térdemeimen a nagy csomagom, mellettem a táskám, sarokba döntve (s néha önállóan útat törve magának) a mankóm által súlyosbítva tölthettem a buszon.
Idõnk volt. Úgyhogy sok témát érintettünk -szajkóm elemében volt-, majd tetézve a dolgot, mikor végre beértünk az állomásra még megadtam ezt a címet neki, ha végképp nincs más dolga, és a küszöböt rágja unalmában, hát itt, a padomon szívesen látom (mi több, kifejezetten örülök neki, ha errejár!), s remélem megbocsátja nekem, hogy nem emléxem a nevére. Én nem tudok angolul (sem), és õ már nem az elsõ, aki "utamba kerül" ilyen kapoccsal, tehát ezzel is valami dolgom van karmailag.... hmmmm... hmmm....
Hívtam taxit (érdekes mód a társaságnál Mackó Mónika néven szerepel a számom... mikor ez a tény eszembe ötlött -talán már szombat volt- annyira röhögtem rajta, hogy fel kellett hívnom Mót, és elújságoltam neki ezt...), s mire egymásra találtunk, már-már kezdett kiengedni megmacskásodott lábam, de szerencsére a kocsiban elég hely lévén kinyújtóztathattam ügyes-okos-szép lábam, tehát majdhogynem újult erõvel érkeztem meg az Árpád híd buszvéghez. Be is vitt a taxis, ki is csomagolta a rengeteg -már az én mércémen sok, na- batyumat a kocsiból, letáboroztatott egy padra, s ment a dolgára. Én meg nyugodtan, ki jól végezte dolgát, ültem babérjaimon, mondván maj'csak gyön a busz, ami végre elszállít Apuhoz.
Egy idõ után feltûnt, hogy az egyre gyarapodó utazóközönség tagjainak mindegyikének kezében van valamilyen papírka, ami nem pénz... Nocsak, gondoltam... Éles eszemmel belémállt a gyanú, hogy netántalán csak nem jegyet kell venni valahol kívül még a buszon???!!! Ojha, gondoltam, most akkor mi lesz?! Vesztére mellettem a padon ült egy szimpatikus fiatal nõ, akirõl egy telefonbeszélgetés alatt (amit esküszöm nem hallgattam ki, de a köztünk lévõ köbö 60 centi miatta elkerülhetetlen volt, hogy minden szót halljak) megtudhattam, hogy tanár és éppen a javításra váró dolgozatokkal igyexik hazafelé, s bátorságot gyûjtve megkértem, hogy ugyan szerezzen már nekem jegyet! Nem kellett nagyon könyörögnöm, úgy látszik épp olyan öregnek is nézek ki, mint ahogy soxor érzem magam, tehát alig néhány percbe telt és volt jegyem.
Különösebb gond, humoros jelenet nélkül (é.: elhagyom a pakkom, fölborul a botom, elejtem a jegyem... satöbbi) felküzdöttem magam a buszra, s végre irány a Dunakanyar!
Alig múlt fél 11 mire odaértem. Kata -uncsitesóm, mint már az ismert- ott várt engem, s levitt végre a célállomásra. Így majd éjfél volt, mire odaértem, de ez mind semmi! Apu, a kései óra miatt már nem is várt aznapra, úgyhogy álmából kellett feltelefonálnom, hogy bizony jó lesz, ha beenged... Hogy mik vannak!!
A csütörtököt gyakorlatilag átaludtam. Pénteken már fel kellett kelnem, hisz Hármaska jött utánam, majd ennek örömére én el is húztam Katával egy közös ismerõsünk szülinapját ünnepelni. Én csak az elsõ állomásig bírtam a fiatalos tempót, aztán visszamenekültem a negyedik emelet biztonságába, majd hajnali fél 5-kor arra ébredtem, hogy Kata hazatért és véget nem érõ élménybeszámolóba kezdett az éjszakát taglalva, amibõl ugye én kimaradtam. Mindig, mikor szemeim lecsukódni készültek, ellenkezést nem tûrve szólított fel, hogy ne aludjak, volt rá idõm bõven, míg nem volt otthon, úgyhogy most végig kell hallgatnom, mibõl is maradtam ki. Tehát, nem volt mit tenni, mégiscsak az õ ágyát bitoroltam...
Aztán kávéztunk, aztán még kávéztunk... s még egy kávét megittunk valahol a városban... (talán a Trafóban? asszem), majd lefuvarozott Apuhoz.
Estefelé sétáltunk egy kicsinkét Hármaskával, majd néztük a Louie életét a Jetix-en (Apu legnagyobb örömére), aztán megengedtük G-nek (lánykori nevén Gombóc Papa, csak ez a megszólítás mégsem hagyhatja el egy kamaszlány ajkait, ugye?!), hogy nézze A kiválasztott-at, s addig én -a változatosság kedvéért aludtam egyet.
Kicsit nem figyeltünk oda, s máris vasárnap volt. Lementünk Anyuhoz (alig találtam meg, annyira "beépült" a temetõ), majd lassan jönnünk kellett hazafelé.
Pesten ismét egy órácskát vártunk a taxira, hisz én nem tudom az utcaneveket (pláne ha nincs is kiírva), a diszpécsernek elmondtam, hogy hol vagyok (Árpád híd, sárgabusz végállomás, érkezési oldal, Váci út felõl, a József Attila színházzal szemközt), oda kérem a kocsit. Na, ez nem volt elég, úgyhogy négy-öt telefonálgatás után aztán egy utcával arrébb végre sikerült "összefutnunk" a minket keresgélõ autóval, kivitt minket a buszhoz, s végre mehettünk haza.
Zuhogó esõben, hulla fáradtan, éhesen, kékre fagyva, de végre megérkeztünk.
Mi ebbõl a tanulság?
Nemcsak reg vagyok, de ügyes is, hiszen:
2008-05-05
~~DISCUSSION~~
Szerdától vasárnapig
Az hány nap?
Attól függ hogy számolom, igaz?! Hiszen szerdán jóformán este volt mikor elindultam, s éjszaka mikor odaértem Esztergomba, úgyhogy az tán nem is egész nap, ugye?!
Unalmas talán, de megint azt van, hogy elfáradtam.
Most -ezzel a hosszúra nyúlt hétvégével- sikerült úgy szervezni a dolgaimat, hogy eljutottam hozzájuk, csak éppen ehhez az kellett, hogy engem oda egyen a fene Esztergomba, Apuhoz. Nos, sem Apunak, sem nekem nincs autónk, gyerekem meg éppen érettségire készülõdvén valahol az ország másik végén élte középiskolás napjainak utolsóit, hát kénytelen voltam buszozásra adni a fejem.
Innen, tõlünk a busz mondjuk bõ háromszoros idõ alatt ért csak be a Népligethez -dugó, ugye, de ki érti ezt?! mindenki Pest felé ment!!! ugyan minek???-, de ezt a maratoni idõt szerencsére (vagy nem, mert ugye nincs véletlen) jó társaságban töltöttem.
Nem létezõ agyam az oka annak, hogy nem jegyeztem meg utitársam nevét, de az megmaradt, hogy nagyon is szimpatikus ifjú hölgy õ, így nem volt unalmas az a több, mint két óra, amit leporelló gyanánt összehajtogatva, térdemeimen a nagy csomagom, mellettem a táskám, sarokba döntve (s néha önállóan útat törve magának) a mankóm által súlyosbítva tölthettem a buszon.
Idõnk volt. Úgyhogy sok témát érintettünk -szajkóm elemében volt-, majd tetézve a dolgot, mikor végre beértünk az állomásra még megadtam ezt a címet neki, ha végképp nincs más dolga, és a küszöböt rágja unalmában, hát itt, a padomon szívesen látom (mi több, kifejezetten örülök neki, ha errejár!), s remélem megbocsátja nekem, hogy nem emléxem a nevére. Én nem tudok angolul (sem), és õ már nem az elsõ, aki "utamba kerül" ilyen kapoccsal, tehát ezzel is valami dolgom van karmailag.... hmmmm... hmmm....
Hívtam taxit (érdekes mód a társaságnál Mackó Mónika néven szerepel a számom... mikor ez a tény eszembe ötlött -talán már szombat volt- annyira röhögtem rajta, hogy fel kellett hívnom Mót, és elújságoltam neki ezt...), s mire egymásra találtunk, már-már kezdett kiengedni megmacskásodott lábam, de szerencsére a kocsiban elég hely lévén kinyújtóztathattam ügyes-okos-szép lábam, tehát majdhogynem újult erõvel érkeztem meg az Árpád híd buszvéghez. Be is vitt a taxis, ki is csomagolta a rengeteg -már az én mércémen sok, na- batyumat a kocsiból, letáboroztatott egy padra, s ment a dolgára. Én meg nyugodtan, ki jól végezte dolgát, ültem babérjaimon, mondván maj'csak gyön a busz, ami végre elszállít Apuhoz.
Egy idõ után feltûnt, hogy az egyre gyarapodó utazóközönség tagjainak mindegyikének kezében van valamilyen papírka, ami nem pénz... Nocsak, gondoltam... Éles eszemmel belémállt a gyanú, hogy netántalán csak nem jegyet kell venni valahol kívül még a buszon???!!! Ojha, gondoltam, most akkor mi lesz?! Vesztére mellettem a padon ült egy szimpatikus fiatal nõ, akirõl egy telefonbeszélgetés alatt (amit esküszöm nem hallgattam ki, de a köztünk lévõ köbö 60 centi miatta elkerülhetetlen volt, hogy minden szót halljak) megtudhattam, hogy tanár és éppen a javításra váró dolgozatokkal igyexik hazafelé, s bátorságot gyûjtve megkértem, hogy ugyan szerezzen már nekem jegyet! Nem kellett nagyon könyörögnöm, úgy látszik épp olyan öregnek is nézek ki, mint ahogy soxor érzem magam, tehát alig néhány percbe telt és volt jegyem.
Különösebb gond, humoros jelenet nélkül (é.: elhagyom a pakkom, fölborul a botom, elejtem a jegyem... satöbbi) felküzdöttem magam a buszra, s végre irány a Dunakanyar!
Alig múlt fél 11 mire odaértem. Kata -uncsitesóm, mint már az ismert- ott várt engem, s levitt végre a célállomásra. Így majd éjfél volt, mire odaértem, de ez mind semmi! Apu, a kései óra miatt már nem is várt aznapra, úgyhogy álmából kellett feltelefonálnom, hogy bizony jó lesz, ha beenged... Hogy mik vannak!!
A csütörtököt gyakorlatilag átaludtam. Pénteken már fel kellett kelnem, hisz Hármaska jött utánam, majd ennek örömére én el is húztam Katával egy közös ismerõsünk szülinapját ünnepelni. Én csak az elsõ állomásig bírtam a fiatalos tempót, aztán visszamenekültem a negyedik emelet biztonságába, majd hajnali fél 5-kor arra ébredtem, hogy Kata hazatért és véget nem érõ élménybeszámolóba kezdett az éjszakát taglalva, amibõl ugye én kimaradtam. Mindig, mikor szemeim lecsukódni készültek, ellenkezést nem tûrve szólított fel, hogy ne aludjak, volt rá idõm bõven, míg nem volt otthon, úgyhogy most végig kell hallgatnom, mibõl is maradtam ki. Tehát, nem volt mit tenni, mégiscsak az õ ágyát bitoroltam...
Aztán kávéztunk, aztán még kávéztunk... s még egy kávét megittunk valahol a városban... (talán a Trafóban? asszem), majd lefuvarozott Apuhoz.
Estefelé sétáltunk egy kicsinkét Hármaskával, majd néztük a Louie életét a Jetix-en (Apu legnagyobb örömére), aztán megengedtük G-nek (lánykori nevén Gombóc Papa, csak ez a megszólítás mégsem hagyhatja el egy kamaszlány ajkait, ugye?!), hogy nézze A kiválasztott-at, s addig én -a változatosság kedvéért aludtam egyet.
Kicsit nem figyeltünk oda, s máris vasárnap volt. Lementünk Anyuhoz (alig találtam meg, annyira "beépült" a temetõ), majd lassan jönnünk kellett hazafelé.
Pesten ismét egy órácskát vártunk a taxira, hisz én nem tudom az utcaneveket (pláne ha nincs is kiírva), a diszpécsernek elmondtam, hogy hol vagyok (Árpád híd, sárgabusz végállomás, érkezési oldal, Váci út felõl, a József Attila színházzal szemközt), oda kérem a kocsit. Na, ez nem volt elég, úgyhogy négy-öt telefonálgatás után aztán egy utcával arrébb végre sikerült "összefutnunk" a minket keresgélõ autóval, kivitt minket a buszhoz, s végre mehettünk haza.
Zuhogó esõben, hulla fáradtan, éhesen, kékre fagyva, de végre megérkeztünk.
Mi ebbõl a tanulság?
Nemcsak reg vagyok, de ügyes is, hiszen:
Egedül is tudok buszozni!!
2008-05-05
~~DISCUSSION~~
| ← Hóhér vigyázz! Film Wittner Máriáról | Anyu és az óceán → |