"SÜLLYEDÜNK! EMBER AZ ÁGYON!"

Elfelejtettem, pedig rémlett, mintha valami lenne, de nagyon nem elõször van ilyen, úgyhogy elhessegettem a dolgot, majd Magda hívott, hogy na, akkor holnap mikor hol találkozunk?
Én meg, naná, marhára nem értettem és eltartott jó ideig, mire elõkotorásztuk nemlétezõ agyállományomból a két hete megbeszélt elõadást.
Kikerestem a honlapot, majd kotorásztam az emilek között, s felgöngyölítettem a történteket.

Valahol szembe jött velem egy elõadás promója, s én azonmód meg is tudakoltam barátnémtól, hogy vállalja-e a pesztraságot, amennyiben sikerül elrendeznem a jegyet, s mikor ez az elméleti beleegyezés megvolt -mert egyedül képtelen vagyok akár eljutni is bárhová-, írtam is emilt a SZÍNHÁZNAK, s ezzel én meg is nyugodtam. Aztán arra csak ebben a pillanatban, mármint a kereséskor eszméltem rá, hogy választ nem kaptam, de valahogy agyam helyén én mégis úgy raktároztam ezt el, hogy nincs teendõm, de ráadásul a napot is elfelejtettem.
Szerencsére nem úgy Magda, tehát, mikor hívott én másnap megkerestem amit írtam a színháznak s rájöttem, nem elég, hogy elfelejtettem a dolgot, de még el sem intéztem. Tehát teflon, elõbb honlapon szám keresése és miután kapcsolták a szervezést,elmondtam, hogymi a helyzet és tudom, az utolsó pillanat van -mert aznap este volt az elõadás-, de ha lenne bármi lehetõség azt nagyon értékelném.
És lám! Centrál Színház riszpekt!
Fogyatékossággal élõnek, kerekesszékkel érkezõnek ingyenjegy s a kísérõjének félárú, és ezzel engem levettek a lábamról! Persze nem ez a hely az egyetlen ilyen, mégis különlegesen értékelem ezt a gesztust, mely nekem óriási anyagi könnyebbség.
Reggel kicsiny hányingerrel ébredtem, de sûrû volt a nap, így elhessegettem, mert ahogy elintéztem az estét, már meg is érkezett értem a Támogató Szolgálat, hiszen jelenésem volt mammográfián Érden. (Mert minek is lenne ez Battán... tehát nekem ehhez szállítás kell, de pláne meg az idõpontot is át kellett íratnom, mert csak márc. 31-re szólt az eredeti, ám akkor én kórházban leszek...) Átmentünk, sose jártam még ott, így kis tébláb után megtaláltam a rendelõt, a megbeszéltek szerint bekopogtam s be is hívott a hölgy. Kikérdezett, elmondta a vizsgálat menetét s az eredményhez való hozzájutás módját,valamint azt, ha most találnak valamit, azt legkésõbb egy héten belül megtudom, ha minden oké, akkor nekem kell bemennem -vagy meghatalmazottamnak- a papírkáért... Majd kinn vártam a másik ajtó elõtt, s hamar be is hívtak. Hát, nem egy nyugis láblógatás ez, de kibírható, egy dolog volt macera, hogy van ugyan kapaszkodó azon a cuccon, de nem minden pozitúrában lehet használni, így lehet, legközelebb kerekesszékkel megyek, mert meglehetõsen billegális vagyok...
Mikor végeztem, ittam egy kávét a büfében és vártam. Gyönyörûen sütött a nap, így kiültem a bejárat elé, ott rádióztam.
Aztán már hazamenni nem tudtam, így egyenesen tornára mentem, majd utána már irány Pest, a színház.

Magda a kerekesszékemmel a Deákon várt, kicsiny földalattizás és séta után meg is érkeztünk.
Többen is elnézést kértek, hogy nem válaszoltak az emilre, én meg azért mert az utolsó pillanatban kaptam észbe -ami nem is rajtam múlt-, szóval kimagaslóan készségesek voltak. Ráadásul aztán nem is a helyünkön ültünk, mert ahová a jegy szólt, ott én épp egy oszlop mögött lettem volna, így elõbb önhatalmúlag -aztán engedélyt kérve rá-,áttettük székhelyünket egy remek rálátást biztosítópontra, ahonnan mindketten jól láttunk s egymás mellett is ülhettünk. Magda szegény így pótszéken ült.
........................
Tudtam, hogy nehéz lesz.
Nem véletlenül akartam látni.




A FILM -én '78-at dédelgettem magamban valamiért,  pedig '81-, örök kérdéseket vet fel, amikre nem kell válaszolni, illetve amik fel sem merülnek igazán egy "normális"(-nak hitt) élet során. De az biztos, hogy felmerül rögtön, ha a mezsgyére kerül az ember. Nem egyforma válaszokkal, de abban biztos vagyok, hogy a kérdés maga felmerül.
Az EUTANÁZIA sosem hagyott hidegen engem és mindig az önrendelkezés mellett tettem voksot, néhányszor le is írtam ezeket. Amit a filmrõl gondolok, azt most sem tudom jobban megfogalmazni, tehát csak másolom: 
"

Még "rendes" leírást sem találtam a filmrõl, hisz a '81 oly régnek tûnhet, hogy ki tartja számon már az akkoriban készült dolgokat. (Pedig akkor én már 11 éves voltam!!:) Tehát, képet nem tudok mellékelni, pedig annyira elõttem van Richard Dreyfuss, amint fekszik az ágyban, csak a szeme... a tekintete...

Én tudom, milyen úgy feküdni hónapokat, hogy tudom, az élet létezik... Tudom, hogy van, tudom, hogy nekem is volt valamikor... De most, ebben a pillanatban csak egy elmosódni látszó emlékkép, mely elbújik a mindent betöltõ KÍN mögött... Csak néha egy varjú ül nyugodtan a kórterem ablakából látszó hatalmas fa ágai között, és néz... Tudom, milyen várni, hogy megmosdassanak, hogy megetessenek, hogy megitassanak... tudom, milyen mikor ezeket megteszik, tudom, hogy rettenetes lesz, iszonyúan fog fájni (az ivás is, bár szívószállal itattak, de a fejem annyira fel kellett emelni, hogy legalább az ne hulljon ki a számból), a mosdatás, az etetés pedig olyan megpróbáltatás, amit még érintõlegesen sem vagyok képes megemlíteni...

Van olyan, mikor dönteni kell.

De soha, senki ne dönthessen az élet végérõl, illetve a nem kért meghosszabbításról, csak az, akit érint a kérdés.

Én nem voltam olyan állapotban 3 hónapon át, hogy bármirõl dönthettem volna... Vagy elõre megteszem ezt, vagy várom, hogy jobbra fordul...nem is, nem fordul magától: vagy én teszek arról (a rengeteg, elmondhatatlanul sok segítséggel), hogy megtaláljam magam.

Minden a döntésen múlik. Élek. Köszönöm!

"
Más volt, persze, hogy más volt így, ennyire "testközelbõl" látni... .épp olyan ágyon én is feküdtem.. látni, ahogy lecsúszik az ágyról... látni, ahogy a dekubitusz párnákat helyezgetik a sarkai, a karjai a nyaka alatt... ahogy a katétert igazgatják... ahogy akarata ellenére belenyomja a nyugtatót az orvos... vagy ahogy az az eszement szociális munkás ossza az észt, abszolút, láthatóan pusztán egy verklit tekerve s monoton -megtévesztésig ostobán vihogó-  hangon darálva a full optimista sablonszöveget... 
A tökéletes kiszolgáltatottság és a tökéletes megaláztatás.
"SÜLLYEDÜNK! EMBER AZ ÁGYON!"

A végén, ahogy kihunytak a fények -melynek dramaturgiája szintén tökéletesen megoldott- engem letaglózott. Pedig nem lepett meg, hiszen ismertem a történetet, nem errõl volt szó, pusztán a katarzis miatt levegõt venni sem tudtam. Sokszor visszajöttek, méltán, aztán hosszú vastaps után elengedtük a színészeket.

A mostani szereposztással nem találtam képet, de tessen behelyettesíteni a személyeket:



/KÉP EHUNNAN E/

Éjjel egyre értem haza, de ez maga volt a tökély, hiszen épp ahogy beértem a buszvégre, indult is a járat, tehát nem kellett kókadnom az Etelén. Ma pedig nagyon kivoltam, de nagyon megérte.
Annyira, hogy már be is céloztam a következõt: A LEPKEGYÛJTÕ.
Szervezés alatt, épp kapóra jön szombaton Egomban AZ UTOLSÓ EMBER
Hiszen arra is Magda kísér el -ahová nyertem a jegyeket... hehe... mert ügyes vagyok, ugye... - s majd akkor jól megbeszéljük a soros kulturális jelenésünket is! 

Két cikk a darabról: K&K, és Cultura.hu.

............................................

És még egy nagyon fontos dolog.A darabot Puskás Tamás rendezte -ahogy a filmrészlet után a pódiumbeszélgetésbõl is kiderül-, s mikor mondtam Magdának, hogy "Szegény Dzsoni és Árnika", nem teljesen értette, hogy mit akarok. De nem is kell, az én agymaradékom így mûködik: értelmetlen gondolatcafatokat megtart úgy, hogy erre nekem nincs ráhatásom. :)

Szóval, íme:

sullyedunk_ember_az_agyon