Talán ez igazán a tegnap délután-este magyarázata, illetve annak analógiája.

"

Nos, az van, hogy nem van.
Ez van.

De kezdem az elején. Tegnapelõtt -tanulva a korábbiakból- igen ráérõsen intéztem a dolgokat, hisz mikor idõre kellett volna érnem a kórházba, s ennek megfelelõen kértem a mentõt, akkor is bõ két és fél órával késõbb értem be, tehát most, hogy csak azt mondtam, valamikor délelõtt oda kéne jutnom, nem téptem magam, hogy készen álljak. Hát, ehhez képest hajnali fél 9-kor ott zörgött a mentõ a ház elõtt. Igen zörgött, mert csak egy-egy rövid, de annál intenzívebb -nem tudom máshogy mondani- zörgést eresztettek meg, s álltak türelmesen a kapu elõtt. Másodikra, de lehet, hogy már többedik volt, rájöttem, hogy ez a természettõl elrugaszkodott zaj valószínûleg nekem szólhat, így kinéztem, s indultam. Nyakig -na jó, csak térdig- ért a hó, így egyedül kimenni sem tudtam -annyira okos vagyok, hogy kértem szállítást-, bejött kedves piros mellényes hölgy, s besegített a kocsiba, ahol már két ember ült. Vagyis csak egyikük ült, másik a tolóágyon feküdt. Elindultunk.
Nem mentünk lassan, nem is száguldoztunk, de le kellett adni fekvõbetegünk a nem tudom milyen kórházban s a mellettem ülõ -begipszelt lábú- bácsit a János kórház ortopédiáján.
(Oda húz a szívem. Na. Hülye vagyok? ÉS?? Az egy jó hely, ha ilyen kell, akkor az bizony egy jó hely.)
Bekísértek az osztályra, leadtak a egy doktornõnek, s azzal a meghagyással, ha haza kell szállítani, kérjek a szamaritánusoktól kocsit, s azok õk lesznek, hisz battaiak, visznek. Egyszerûbb õket kérni, mint mást.
Igazuk van.
Cipzáram lefotózták, allergiámat lejegyezték, bevonalaztam, hogy mennyire érdekesnek látom -sõt, Bulyovszki doktor most egy tükröt tartott a cipzáram elé, hogy lássam így is; érdekes volt-, majd Lévai doktornõtõl megkaptam a beutalómat az érsebészetre, másnapra.
Elõtte nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is kell ez pontosan, valami hibádzik a lábászati rekontrukcióm kapcsán? Azt a választ kaptam, hogy az ANGIOGRÁFIA EREDMÉNYE szerint egy ér hiányzik, így ellenõrizni kell még jobban a területet, nehogy megbontják, s kiderüljön, hogy csak rosszabb lesz, mint amilyen most. Valahol hátul az agyam légüres terében elkezdett dobolni egy hatalmas, mély hangú bõrdobon egy fekete bennszülött, s úgy tûnt õ már tudja, amit én is, csak nem akarok megfogalmazni. Nem figyeltem rá. Mit nekem egy ostoba jelzés onnan, ahol nincs is agyszövet!! Ugyan kérem!
Lementem a büfébe s elkezdtem keresgélni. Egyrészt alvóhelyet, ezt néhány kör alatt sikerült találnom, de legkorábban csak 4 órával késõbb mehettem oda, másrészt pedig ezen idõre társaságot, hogy ne lézengjek céltalanul magányosan ezen idõ alatt, hanem mondjuk kávézzunk valahol, valakivel, mintha csinálnék valamit. De senki sem volt elérhetõ, vagy kedve nem volt hozzám, úgyhogy maradt a magányos séta. Elmetróztam a West End-ig, s ott lébecoltam. Vettem egy leárazott nadrágot, elintéztem az internet elõfizetésem szerzõdésének módosítását -ha már ott csináltam a semmit és szembe jött velem egy T-PONT, hát bementem és a ficak elé raktam a telefonom, azzal, hogy na most másodperceken belül írja ki az MT azonosítóm, mert azon nyomban lemerül a teflon, vigyorgott, mint egy vadalma, de tette a dolgát-, aztán egy McDonald's-ben kihasználtam a személyzet segítõkészségét, majd vettem egy töltõt a teflonomnak. Juli -az unokatesóm- sms-ben jelezte, hogy menjek a Hilton bejáratához, mert ott tud a legkönnyebben megállni, még teflonom utolsó leheletét kihasználva elnavigált a pontos helyig, és vártam.
Esett a hó, tömve volt autókkal az út (tán Váci út?) én meg ott támasztottam a Hilton oldalát; de nem kellett sokat várnom, alig néhány perc után megérkezett értem a fuvarosom. (Köszönöm, hogy nem hagytad a tekergésem, cím keresés, ilyenek.)
Felmentünk hozzájuk, háromból két gyermekkel találkozhattam -meglepõ korbeli növekedést tapasztalhatok mindig ilyenkor; elképesztõ, át kell állítani a kerekeket az agyam helyén, hogy mikor pl a kislányára gondolok, ne egy kerek, pirospozsgás majdhogynem babaméretû kislányka jusson eszembe, hanem egy jóformán nõ, egy gyönyörû nõ; furi, érdekes, de jó, nagyon jó- rendeltünk pizzát, ettünk, beszélgettünk. Julival uszkve száz éve nem jutottunk ehhez, úgyhogy ez most kifejezetten jó volt. Kaptam egy kölcsön pólót aludni (Matyi köszönöm! Juli legidõsebb "kisfia") és másnapra egy gyári tartalékbugyit, ha már -ugyan reménykedtem benne, hogy így lesz, de fel nem készültem, naná- üres kézzel indultam neki a két napos túrának.
Reggel Anna ment iskolába, Juli dolgozni engem meg bevitt kocsival az ÁEK-ba, aminek igazán örültem. A büfében ittam egy kávét, megkérdeztem a biztonsági õrtõl, hogy merre kell mennem az érsebészeti ambulancia felé, elmondta, mentem, kérdeztem, visszaküldtek. Remek. Újra nekiszegeztem a papírom, s a kérdést, hogy most akkor merre is. Ja, azt hitte, hogy azt hitte, de ha nem akkor erre, meg erre. Mentem. Kis séta a hóban, de megvolt.
Egy régi, nagyon réginek látszó, s gyanítom a valóság most megfelel a látszatnak, épület kicsiny, szûk folyosóján üldögéltünk egyre többen. Beadtam a papírom, mondtam, hogy tudom, fél dél még soká lesz, nem tolakodni szándékszom, de most tudtak elhozni, ráérek. Julitól szereztem egy újságot. Na, mit? Hát, Magyar Narancs-ot. Hogy miért is, ha el nem felejtem, majd kivesézem. Mert nekem fontos. Csak azért, na. Már a kivesézés, nem azért, mert miért... jaj, fáradok. Asszem.
Nem kellett sokat várnom, volt egy luk az idõpontos betegek közt, így be tudott hívni a doktor úr. Nadrág, cipõ, zokni le; így kellett a vizsgálóba mennem eleve. Érdekes nekem mezítláb sétálni, de mentem. Megtapogatta, meghallgatta doplerrel, nem tartott tovább öt percnél, s kimondta az ítéletet: nem lehet mûteni a lábam.
Nem is egy, hanem kettõ ér hiányzik. Nem lehet hozzányúlni.

Hát, nem a könnyen emészthetõ kategória ez a hír nekem.

Viszont azt is mondta, hogy aggasztó állapotok uralkodnak a lábamban, így életem végéig szednem kell értágítókat, melyekre javaslatot is írt a háziorvosomnak.
Tóth doki, itthon a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek rá a érfestésen kiderült érszûkületemre, s most ezt meg is tettem. Azt mondta erre, hogy nincs mit tenni ezzel, nem nagy dolog. (A jó (a bal) lábam érszûkülete kismiska a jobb (a nyomorult; nem bal) lábam állapotához képest, igaz?)
Hmmm....
Minden mûtét ellenjavallt.

Kimentem, felöltöztem, majd a folyosón ültem további két órát, mikor is egy beteghordó egy kerekesszékkel összeszedett és felvitt az osztályra, hogy majd onnan visznek haza. Ott újra vártam majd két órát.
Néha elkapott a sírhatnék. Most ez tipikus mézesmadzag effektus volt. Elfogadtam a helyzetem, az állapotom, a kinézetem. Majd elolvastam egy reggeli kávézás mellé azt a hirdetést egy orvosi kísérletrõl, s jelentkeztem rá. Bekerültem a programba, s a fõorvos felvetette a lábam plasztikázásának lehetõségét, mely nem elsõsorban szépészeti célokat szolgál, hanem ér-rekonstrukciót, mert ha így marad, fennáll a szövet elhalás majd a kényszerû amputáció veszélye.
Ekkor elkezdtem hinni ebben én is. S ehhez jött még, hogy netán láb alakú lábam lehet egyszer.

S most kiderült, hogy ez csak egy hullámvasút emelkedõje volt, ahonnan tegnap irdatlan sebességgel zuhantam alá a nemleges hír hallatán.

Még jó, hogy annyi idõm volt, néha mondom, bõghetnékem támadt, de nem sírtam. Szerencsére nem is nagyon tudtam magamra figyelni, mert volt ott egy hölgy -igen jól szituált, jómódú úrinõ- akivel némi szóváltásba keveredtem, s nem tudom ebben mennyi része volt a csalódottságomnak, mert amiket mondott az ha nagyon jól vagyok, akkor is kiveri a biztosítékot, így sanszos, hogy akkor sem hagytam volna csendes, rövid mondatokban megfogalmazott, nem kioktató de egyértelmû véleményem kényszerû meghallgattatása nélkül. Persze, lehet hogy akkor nem röhögtem volna hangosan.
Megint jött az, hogy "Maga nem tudja! Én az egészségügyben dolgoztam egy félévet!"
Csókollak szívem. Eszem a zúzád, hogy finom legyek.

Aztán végre megtaláltak a mentõsök -örömujjongásban törtek ki, mire odaértek, mert nem ott vártam, hol elõzõ nap kitettek-, majd jöttünk haza.

Este volt már.
Kicsit tipródtam még a dolgon, de mára már elhalkult a tamtam dob a fejemben. Az a fránya bennszülött tudta elõre, hogy ez lesz, és én nem hallottam meg, de semmi sem történt. Ugyanott vagyok, ahol nyáron voltam, csak annyi változott, hogy tudom, érszûkületem van, s gyógyszert kell szednem.
Mi ebbõl a tanulság?
Ha akkor nem kávézom -sõt, ha nem kávézom, ugye- nem látom meg a felhívást, nem beszélek Tamás fõorvossal s nem hiszem el, hogy lehet nekem szép, okos, erõs, TARTÓS lábam, nem derül ki, hogy érszûkületem van, s két fontos ér is hiányzik nyomorult lábamból, így az sem, hogy spec gyógyszereket kell szednem, mert ha ezt nem teszem, elveszítem a lábam. S most jön a pozitív rész: így, hogy ez kiderült, megkapom a gyógyszert, szedem azokat, s így megmarad, szép, okos, erõs, s lám, gyógyszerrel támogatott, de épp ezért TARTÓS lábam.

Már van mosoly, de még kicsit féloldalas. De van.




Ez optikai, de a séma ugyanaz, mint amit most érzek. Bár egyre kevésbé; úgysem tudok beülni a hullámvasút kocsijába, hát most megkaptam a lejtõn való száguldást, de lassan leérek, s újra elkezdek felfelé araszolni...

A cím: tudja, aki tudja. Köszönöm a drukkot mindenkinek, a lábamat mentettétek meg. Akármilyen nyomorult kedvesem, az enyém. S ezt értékelem is nagyon."

Eredeti poszt replikája ITT olvasható.

Annyiban teljes a párhuzam a szombat estével, hogy derült égbõl ért korábban egy hír, melyet nem kezeltem készpénzként, de nem is tagadtam magam elõtt, hanem csak vártam, mi lesz. Sem pro sem kontra nem prejudikáltam, ám, mikor megkaptam a -nem várt, sõt, eszembe sem jutott korábban- felvetésre az elutasítást -mely még nem is végleges, ahogy mondták-, nos hasonló hullámvasutazáson vettem részt, mint a posztban a lábam kapcsán. Pontosabban ez a mélybe száguldó szakasz... Nem akartam nyilvánosan bõgni... ezért inkább bõgtem a villamoson és a buszon, és persze kedvem lett volna üvölteni ... aktuálisan a Napsétát. Hogy ne itt legyek, hogy ne az legyen, hogy néha képes legyek ne realistán -tehát várakozón-, hanem pesszimistán -a rögvalóságban realistán, ha hiszem, ha nem- állni a dolgokhoz.



Mert a csalódás íze nem keserû. Sokkal inkább savanyú, olyan arcot gúzsba kötõ, torokszorító, könnyfakasztó...

savanyu_avagy_ugyanott_csak_egy_kozbenso_kurflival_1