Nokérem!

Egy ilyen nap után, mi mást is mondhatnék, ugye.
Szóval, éjjel nem sokat, mondhatni semmit sem aludtam, mert izgatott voltam, mint egy elsõ bálozó kisleány. Úgyhogy reggel, ennek megfelelõen üdén készültem az útra a Jánosba, 3 9-kor mentem le és már ott állt az autó –pedig azt hittem, én fogok várni, mert 9-et beszéltünk meg-, fess lovag elõzékenyen intézett mindent, s jót beszélgetve érkeztünk meg a célhoz. Ott, Õ gálánsan tovább is állt, én pedig mentem be az ambulanciára.
Ez volt 9:18-kor.
Tanár úr várója már tele volt akkor is, így én átverekedtem magam a kicsiny helyiségen a az adminisztrátornak átadtam beutalóm, melyet itt az OORI-ban, az osztályon kaptam –mellesleg kedves, ifjú doktornõ azt írta a kórelõzményembe, hogy jobb oldalon cementes protézis beültetése 2003-ban, amivel nincs is baj, hacsak annyi nem, hogy cement nélküli az említett eszköz, amely eltérés  meglehetõsen lényegi, bár annak fényében, hogy a zárójelentéseimet nem volt hajlandó átlapozni sem, ez már nüansznyi baki-, s vártam az eljövendõt.
Pár perc múlva be is hívtak a röntgenbe és már olyan hiper-szuper akrobata vagyok, hogy a bokáim összekötése nélkül lehetett sikeres felvételt készíteni, nagyon büszke is vagyok magamra!
Rákérdeztem a röntgenfelvételhez való hozzájutás lehetõségére is, de ott, miután kõkorszaki az eljárás, azt mondta az asszisztens, legfeljebb lefotózni tudják s úgy adhatják nekem, nem mint az OORI-ban, ahol meg is kaptam a cd-re írt képeket. (Még bogozom, mert nem találtam meg rajta mindet ami elvileg a listáján szerepel.)
Azután ücsörögtem a nagy váróban –mert a kicsiben csak számomra –illetve két csípõprotézishez- alkalmatlan székek vannak, s ültem egy tolóágyon a fal mellett. Nem túl sok idõment el a semmittevéssel és már hallottam is Tanár úr jellegzetesen mély hangját:
- Takácsné! -hehe… én meg szaladtam.
Éppen a csípõröntgenem volt fenn a monitoron, úgyhogy áttanulmányozhattam én is azt. Nos, egyelõre nem tudom levenni –sõt, momentán még meg sem találtam- azt a képet a cd-mrõl, melyen a csípõm látszik, pedig beszédes, mert az finoman fogalmazva is érdekes látvány. A 10 éve összelegózott jobb oldalam most is úgy néz ki, mint egy kupac, egymásra hajigált kvázi_dobókocka, maguk közé ékelve valami éles körvonalú „idegen test”-et –ez a csípõprotézis-, s most már a másik oldalon is ott van annak a párja, mely ráadásul nem egyívású az elõzõvel, tehát a technológiai evolúció frissebb darabja, s rendszerében egy séma, de külsejében nem is hasonlít a másikra, tehát ahelyett, hogy legalább csípõben szimmetrizálódtam volna, most még kacifántosabb lettem. És ez még mindig nem elég, mert eleve ferde a csípõm és a két oldala közt van vagy 6 cm eltérés a gerinchez mért normális állapothoz képest.
Remek.
Mondta Tanár úr:
- Márta, menjen be a vizsgálóba, feküdjön fel az asztalra és jövök én is.
Én meg nem mentem, mert kézenfekvõ volt, hogy ott, a felvétel elõtt kérdezzek rá a platformtalp okára.
- Miért alakult ez így most?
- Magán annyi mindenbõl adódik össze a kép, hogy itt egy kicsi, ott egy kicsi s máris így alakul, ha valami a normális állapotba kerül. Mert, nézze –s itt rámutatott a bal, frissen protetizált oldalamra-, ez a protézis van tökéletesen a helyén. Fájdalom milyen?
- Nincs fájdalmam, illetve néha a nyúlás visszaköszön meg néha a már szokásos ilyen-olyan, de a csípõm ebben elhanyagolható.
- Akkor rendben.
- Azt azért nem mondanám, mert ugyan nem fáj, és ez óriási elõrelépés, de ez a 4 cm engem 10 évvel vetett vissza.
- Elhiszem, de ez még alakulhat, megnézzük!

Bementünk a vizsgálóba, felfeküdtem az asztalra, nézett mozgásokat (pl a csípõflexióm jobboldalon 80, ám baloldalon 95*!!! frász is jött rám, mert 90 a bûvös határ, de ezt mégiscsak Tanár úr tekerte/mérte, ahogy a ki-berotációt is, aminél a be- a tiltott mozgás, ám itt is az Õ kezében biztonságban éreztem magam), majd le kellett vennem a cipõmet és nézte a végtaghossz különbséget. Innen mérte, onnan mérte s közölte, nincs olyan pont a jobboldalon nõtt lábamon, ami megfelelne viszonyítási alapnak, így csak szemrevételezés útján –egyenesen fekszem- lehet mérni.
A végeredmény szerinte 3 cm. A cipõm 4 cm-es magasítással készült és tök egyenesen állok, járok benne, na, majd Edittel otthon kiderítjük (jut eszembe, fel is hívtam, hogy pénteken mikor mehetek be hozzá, hogy a cd-mrõl segítsen levarázsolni a felvételeket…). S hozzátette, még ez is csökkenhet az elsõ félévben.
Maj’ möglássuk, kérem.
Mivel tökéletesen beépült a protézis, így terhelhetõ akár teljes testsúllyal is, úgyhogy azóta egy mankóval járok. Egyelõre a jobb kezemben van az, mert még kicsit segítem a friss oldalamat, de már ez is óriási elõrelépés, hogy nem mindkét kezem foglalt.
Visszafelére megrendelte az asszisztens nekem a mentõt és kiültem ismét a tolóágyra a váróban, ahol unalmamban elolvastam Tanár úr állapot-leírását, majd belenéztem a mentõs-utalványba is. Lám, mit nem látok!? Ülõ szállítás van beikszelve. Hmmm… irány az iroda. Kérdésemre a válasz:
- De hát maga tud ülni! Miért kellene fekve szállítani?
- Ülni tudok sõt menni is, de a mentõs szék nem alkalmas  csípõprotézissel élõ szállítására, pláne nem két protézissel. Ja, és a térdem csak 90*-ban hajlik, a bokám meg egyáltalán nem, tehát a lábtartóra fel sem tudom tenni a lábam.
- Ja, és nekem honnan kéne tudnom, hogy magának protézise van?

Most erre mit mondjak?
Most komolyan! De tényleg….. inkább röhögök.
Átírta, beszélt az OMSZ-szel, én kiültem, ekkor volt 11:02 (ráírta az utalványra).

Ücsörögtem és érdekes emberekkel ismerkedtem össze. Volt egy csípõprotézises, aki elpanaszolta nekem, hogy elvették minden juttatását, mert a kormány szerint aki protézissel él, az gyógyult, s õ levonta ebbõl a megfelelõ következtetést, nem szavaz többet. Mert most a fideszre szavazott, de ezután senkire sem fog.
Mondtam neki, hogy jól teszi, igaza is van, én se szavazok többet a fideszre. ((((:))))
És magamban sírva, fetrengve röhögtem, kifelé remélem a hangsúlyom volt megfelelõ, abban meg biztos vagyok, hogy nem értette drága narancssárga a lényeget.
Aztán megkértem egy fiatal leányt, hogy vigyázzon a pakkomra, s ha mentõst lát aki az én nevem kiáltja –beavattam e részletbe- el ne engedje, mert el kell mennem ellenõrizni a mosdó akadálymentességét –ami aztán meg is történt, s hagy némi kívánnivalót maga után, de ez egy másik történet-, majd megint késõbb egy ifjú párt, hogy hozzanak nekem kávét az automatából, mert én egyedül ezt nem tudom elintézni –meg is tették, két ilyen pár is volt, mert az idõbe belefért,s meg akartam hívni õket egy-egy kávéra a fuvarért cserébe, de egyik sem fogadta el.
És ott ült elõttem egy kerekesszékben egy néni, akinek elõször csak a hátát láttam, majd mikor megfordították, megláttam a szemét és az a szempár annyira jellegzetes, hogy likas memóriám helyén is utat talált magának. Lujza néni, a mostani mûtétemnél ott, a Jánosban az 1. szobában volt az ágyszomszédom. Édes néni, és édes, kedves, igazi remek családja van, és most annyira jó volt látni, hogy amikor én eljöttem, akkor õ még csak egyik kezével kapaszkodni tudott, mert a válla és a két csípõje törései miatt abszolút magatehetetlenként élt, most pedig kvázi felöltözve ült egy kerekesszékben és világító, tiszta kék szeme nem a kínról, kétségbeesésrõl hanem a nyíltságról, érdeklõdésrõl árulkodott. Olyan jót beszélgettünk. Õ is szállításra várt, mert még a János rehabon volt, csak kontrollra kellett mennie neki is Tanár úrhoz. Cirka egy órával hamarabb vitték el Lujza nénit, mint engem.
Már sehogy sem volt jó, a tolóágyon nem lehet hátradõlni, lógott a lábam és egyáltalán… úgyhogy egy idõ után már csak hárman ültünk ott, és megláttam egy ott felejtett –a neurológiához tartozó, mert rá volt festve a hátára- kerekesszéket, melybe átültem. A lábam ugyan nem tudtam a lábtartóra feltenni, mert az a fent említett szögi akadályokba ütközött, de legalább hátradõlhettem, vagyis klasszisokkal kényelmesebben vártam a szállítást.
Persze rádiót hallgattam, elintéztem néhány telefont, majd 16:38-kor megérkeztek értem.
Láttam, ahogy megállt a kocsi a bejáratnál, ki is szedték belõle a tolóágyat, s jöttek be. Megáll a sofõr, egy kifejezetten retro külsejû férfi, s elbõdült az ajtóban, a nevemet hangsúlyozva, majd mikor jeleztem a székbõl, hogy én vagyok, azonnal oda is fordult a kollégához:
- Vidd vissza az ágyat, ülve visszük!

Némmámondom!!

- NEM:
Retrokollégának szava szakadt:
- De hát itt is ül!
- Ja, az igaz, ám a mentõs szék alacsony és két csípõprotézissel, nem hajló bokával és korlátozott térddel az nem használható.
- Ragaszkodik a fekve szállításhoz?
- Igen. De mivel az is van kiírva, így az, hogy én mit szeretnék, nem sokat számít, igaz?
- Öcsi, hozd az ágyat!
Ezt sikeresen letárgyaltuk, felfeküdtem az ágyra, beszíjaztak és már mentünk is. Éppen, mikor megálltunk itt az intézet elõtt, hallottam, hogy 16:55 van, úgyhogy összesen mondhatni jó sokat –egy mûszakot- lenyomtam a kontroll kapcsán.
Kopogott a szemem az éhségtõl, mert ugyan arra számítva, hogy nem lesz ez egy gyorsasági futam, vittem magammal egy müzli szeletet, amit idejekorán meg is ettem, utána meg egyre éhesebb lettem. De szobatársaim okos és szeretõ emberek lévén elrakták nekem az ebédemet, s mire beértem a szobába és kikecmeregtem a szállító ágyból már a melegítést is elintézték, így terített asztal várt.
Annyira de annyira élvezettel ettem meg a zöldbabfõzelékem bundáskenyér feltéttel, mintha ez egy olyan gasztronómiai unikum lenne… amilyen valóban is. Höhö…

Szóval, túl vagyok ezen is. Következõ jelenésem a Jánosban január 22., addig torna, miegymás és talán idõvel cipõtalp faragás is.  

nokerem