Megtanulom?

Valaha megtanulom? Képes leszek rá vajon?

Feltétel nélküli szeretet, és a másság elfogadása.
Azt hittem, ez utóbbit már letudtam, s "csak" az elsõvel kapcsolatban van még leckém, ha be akarom fejezni utolsó köröm.
Illetve, ha azt akarom, hogy a befejezésekor, ez legyen az utolsó köröm.

De az események, s különösen a mostanság gyakoribbnál gyakoribb megtapasztalások miatt úgy tûnik, mégiscsak ez lehet az -a másság elfogadása- amivel még dolgom van.

És nem az a másság, ami szembetûnõ, nem a vörös haj, nem a dagi, ikszlábú kislány kellékekkel, majd a testi fogyatékossággal való élet megtapasztalása ehhez a segítség, a szemléltetõ eszköz.
Hanem az emberek, vagyis a magukat embernek.hívõ, s dns-ük alapján a homo sapiensek közé méltán sorolható, sõt, IQ szerint is mindenképpen; de emocionálisan, EQ alapján semmiképpen sem e fajhoz tartozó organinzmusok, akikkel találkozom utam során.
Persze ez felveti a kérdést, mely a tyúk vagy tojás dilemma alapjaiból csírázott ily' szép egésszé: én vagyok-é ember, s ezek a nememberek, vagy õk az emberek s én vagyok nemember...
De ez, a kérdésfelvetésnek ezen végén, lényegtelen is.
Tanulok. Látok, okulok.

Vagyis mégsem okulok, mert mindig, egyre csak belebotlom ugyanabba... újra és újra... mert naiv vagyok. Nagyon.
És mindegyre konstatálom, hogy igen, ismét egy helyzet, amikor hinnem kellett volna elsõ megérzésemnek és nem elhessegetni azt, azzal a már-már kimagyarázással, hoyg "ugyan, nem lehet, csak rémeket látsz, butatyúk vagy, tudod!!"... aztán -már tán nem elég egy kezem ujjai, hogy megszámláljam az eseteket- bebizonyosodik, hogy de de, igaz ami igaz... ha nem is az emberismeret -ami Apu szerint belõlem gyárilag hiányzik-, de a tapasztalat biza megmutatná elég üzembiztosan, hogy van az a szint, amivel én már nem tudok mit kezdeni, ilyenkor csak keserû, szívbemarkoló, és kétségbeesetten egy helyben toporgós rácsodálkozást érzek...

Ahogy persze azt is tudom, hogy az ember, mint olyan -tehát dns szerint ember, ugye- nem változik, ergo, nem a tapasztalás tárgya, vagyis az aktuálisan jelen szemléltetõeszköz lett mássá, csak én most láttam meg igazán, most nyílt ki a szemem, hogy észrevegyem ami a lényeg.
S amit tudtam elsõ pillantásra (olvasatra) is, de nagyvonalúan elhessegettem, mert gondoltam, mindenkinek az elõjele alap kiindulásra pozitív, az úgy is van. Sõt.

Bassza meg, százból ha egyszer ne lenne jó a megérzésem...

És most, hogy már tudom, hogy már végre tiszta ez (is), tanulok? Illetve megtanulom végre a leckét?
Muszáj. Nem tehetek mást, hiszen én ide már kavicsként se térek vissza... s ezt lehet megelégedéssel vagy fenyegetésnek is tudomásul venni...

megtanulom