Mégis, kinek az élete?
A filmrõl is, meg úgy egyáltalán, az Eutanázia postom folytatása.
Elõzmény: eutanázia
Mégis, kinek az élete? Barna Imre Csupa elmét élesítõn, szíveket szakajtón megoldhatatlan dilemma, csupa finom ellentmondás ez a film. Kezdjük a legfõbbel: ezúttal nem azért izgulunk, hogy hõsünk életben maradjon, hanem azért, hogy meghaljon. Pontosabban: hogy meghalhasson, minthogy egy baleset következtében örök tehetetlenségre, teljes bénaságra ítéltetett õ, Ken, aki ráadásul szobrász, s a munkája volt az élete. Ken higgadt elmével úgy dönt, hogy joga van meghalni, s meg is hal, ha törik, ha szakad. Csakhogy az orvostudomány másként vélekedik az effélérõl „22-es” csapda: lehet, hogy Kennek joga van meghalni. De ha meg akar halni, akkor depressziós. Ha depressziós, akkor beszámíthatatlan. Ha beszámíthatatlan, nincs joga dönteni az élete-halála felõl... És mit mond a jog? Ken ügyvédet fogad; az ügyvéd némi tusakodás után elvállalja az ügyet, s ettõl fogva úgy viselkedik, ahogy egy ügyvédnek viselkednie kell: képviseli megbízójának érdekét. Megbízójának pedig mi áll érdekében? Az, hogy meghaljon. Roppantul paradox helyzet. Hát az érzelmek? Régi szeretõjét elmarja Ken: ne emlékeztesse többé arra, amit már nem lehet. A nõ „le is írja” Kent; Ken máris meghalt a számára. Nem úgy a rokonszenves doktornõ: õ, dacolva az orvosi etikával, magáévá teszi Ken érveit, olyannyira, hogy együttérzésébõl furcsa szerelemféle lesz. Paradox. Vonzódásának (s egy virgonc ápoló-pár törõdésének) köszönhetõen Ken már-már ismét teljes embernek érzi magát; ez viszont veszélybe sodorhatja eltökéltségét... Ez is paradox. A nézõ pedig csak ül-ül, és minél inkább azonosul a Kent játszó Richard Dreyfusszal (aki – mondjuk -legalább olyan lehengerlõ egyéniség, mint Brian Clark azonos címû darabjának Madách-beli elõadásában Huszti Péter), annál nehezebb szurkolnia Ken haláláért. Ez is ellentmondás, hát igen.Még szerencse, hogy a rendezõ, John Badham diszkrét lilaságai megkímélnek bennünket az erkölcsi meghasonlástól. Végül is mindenkinek igaza lesz: a tudománynak is, a jognak is, és Kennek is, aki talán még meggondolja magát, tovább élvén a maga napi többezer dollárba kerülõ életét. Ha nem? Akkor mást fektetnek a helyére.
Forrás: http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=6099~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mégis, kinek az élete?(Whose Life Is It Anyway?)
| színes amerikai filmdráma, 114 perc, 1981 rendezõ: John Badham író: Brian Clark forgatókönyvíró: Reginald Rose zeneszerzõ: Arthur B. Rubinstein operatõr: Mario Tosi jelmeztervezõ: Marianna Elliott producer: Lawrence P. Bachmann executive producer: Ray Cooney, Martin C. Schute látványtervezõ: Gene Callahan vágó: Frank Morriss szereplõ(k):
|
Egy sikeres szobrász, Ken Harrison (Richard Dreyfuss) egy autó balesetben nyaktól lefelé lebénul. Betegsége teljesen letaglózza, nem akar egész életében mozgássérültként élni, s a bíróságon harcolni kezd a méltóságos halálhoz való jogáért. Az orvoscsapat segíti, támogatja õt, míg õ érvekkel gyõzködi saját magát. ~~~~~~~~~~~~~~~~ |
Még "rendes" leírást sem találtam a filmrõl, hisz a '81 oly régnek tûnhet, hogy ki tartja számon már az akkoriban készült dolgokat. (Pedig akkor én már 11 éves voltam!!:) Tehát, képet nem tudok mellékelni, pedig annyira elõttem van Richard Dreyfuss, amint fekszik az ágyban, csak a szeme... a tekintete...
Én tudom, milyen úgy feküdni hónapokat, hogy tudom, az élet létezik... Tudom, hogy van, tudom, hogy nekem is volt valamikor... De most, ebben a pillanatban csak egy elmosódni látszó emlékkép, mely elbújik a mindent betöltõ KÍN mögött... Csak néha egy varjú ül nyugodtan a kórterem ablakából látszó hatalmas fa ágai között, és néz... Tudom, milyen várni, hogy megmosdassanak, hogy megetessenek, hogy megitassanak... tudom, milyen mikor ezeket megteszik, tudom, hogy rettenetes lesz, iszonyúan fog fájni (az ivás is, bár szívószállal itattak, de a fejem annyira fel kellett emelni, hogy legalább az ne hulljon ki a számból), a mosdatás, az etetés pedig olyan megpróbáltatás, amit még érintõlegesen sem vagyok képes megemlíteni...
Van olyan, mikor dönteni kell.
De soha, senki ne dönthessen az élet végérõl, illetve a nem kért meghosszabbításról, csak az, akit érint a kérdés.
Én nem voltam olyan állapotban 3 hónapon át, hogy bármirõl dönthettem volna... Vagy elõre megteszem ezt, vagy várom, hogy jobbra fordul...nem is, nem fordul magától: vagy én teszek arról (a rengeteg, elmondhatatlanul sok segítséggel), hogy megtaláljam magam.
Minden a döntésen múlik. Élek. Köszönöm!
Ha valaki meg tudja nekem szerezni ezt, tegye meg!
2006-05-25
~~DISCUSSION~~
| ← Háttér | Eutanázia → |