Macska vagyok... vörös macska

Mióta ott hagytam a parkot, melyet évekig otthonomnak tekintettem, majd ellepték bûzhödt, fertõzéstõl agonizáló, undorító véglények, elköltöztem, azóta többnyire a facebook-on lógok, leginkább politizálok, híreket olvasok, élem a társadalmi élet XXI. századi letisztult/lebutult formáját, és persze szoktam az ott velem szembe jövõ százezer alkalmazás némelyikével is múlatni az idõm.

A minap egy ilyen a bennem jellegzetes hangsúllyal felidézõdõ Tudd meg most! kezdetû okosság, annak is a "mi voltál elõzõ életedben" változata volt, vagyis ebbe botlottam. Így néhány klikkel megtudhattam:

























Ahogy ezt kitettem ott, kaptam is rá rögvest egy kommentet,melyben ez a novella szerepelt. Idemásolom ateljes szöveget, hogy meglegyen nekem:

Rudyard Kipling

A magányosan sétáló macska

fordította: Jékely Zoltán

Hallgass, várj és figyelj; ez az eset akkor esett, édes gyermekem, amikor a háziállatok még vadak voltak. Vad volt a kutya, vad a ló, a tehén, a juh, és vad volt a disznó – vadabb már nem is lehetett –, s ott járkáltak a ringó-rengõ rengetegben a maguk vad csapásain. De minden vadállatok legvadabbika a macska volt. Magányosan kószált, s minden hely egyforma volt neki.
Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is szelídült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni. Kinézett egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot hintett, csinos rõzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy vadló száraz bõrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé – a bejárat elé. Aztán így szólt:
– Töröld meg a lábad, lelkem, mikor belépsz; mostantól már ez lesz a lakásunk.
És azon az estén, édes gyermekem, tüzes kövön sütött vadjuhot ettek, és vadfokhagymával, vadborssal ízesítették; aztán vadrizzsel, vadmajoránnával és vadkoreanderrel töltött vadrucát, késõbb vadökör velõs csontját, vadcseresznyét és vadgránátalmát. Azután a férfi nagy boldogan lefeküdt aludni a tûz mellé, míg az asszony fennmaradt, s hosszan fésülte a haját. Fogott egy birkavállcsontot – a nagy, sima lapockát –, a rajta lévõ csodálatos jelekre bámult, még több fát rakott a tûzre, s elkezdett varázsolni. Õ ûzte az elsõ énekes varázslatot a világon.
Odakünn a ringó-rengõ rengetegben minden vadállat egy helyre sereglett össze, hadd láthassák a tüzet messzirõl, s álmélkodtak, mi fán teremhet.
Aztán a vadló csak dobbantott egyet vad patájával, s így szólt:
– Ó, barátaim és ellenségeim! Az ember s az asszony ugyan miért csapta azt a nagy világosságot ott a nagy barlangban, s vajon miféle kárunk lesz belõle?
A vadkutya felütötte vad orrát, s a sült birka szagát orrontva, így szólt:
– Én odamegyek, megnézem, s majd megmondom; ha szimatom nem csal, valami jó. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek biz’ én.
– Akkor hát többé nem lehetünk barátok – mondta a vadkutya, s kullogva indult a barlang felé. De alig tett meg egy darab utat a kutya, a macska így szólt magában:
– Mindenütt egyforma nekem. Miért ne mehetnék hát magam is hogy bekukkantsak, majd odébbálljak kedvem szerint? – És a vadkutya után surrant halkan, nagyon halkan, s elbújt valahova, ahonnan mindent hallhatott.
A vadkutya pedig szépen megérkezett a barlang szájához, a száraz lóbõrt félretolta orrával, s nagyokat szippantott a sült birkahús illatából. Az asszony a lapockát bámulva megérezte, hogy ott van, elmosolyodott, s így szólt:
– Itt jön az elsõ. Mit akarsz, vadon erdõ vad jószága?
A vadkutya így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, mi az, ami oly jól illatozik a vad erdõben?
Erre az asszony fogott egy sült birkacsontot, s a vadkutya elé dobta, mondván:
– Vadon erdõ vad jószága, nesze, kóstold meg!
A vadkutya beleharapott a csontba: hát jobb ízû volt az minden eddigi falatjánál; mire így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, adj még egyet!
Az asszony így szólt:
– Vadon erdõ vad jószága, segíts az uramnak vadászni napközben, éjjel pedig õrizd ezt a barlangot, s adok én majd neked annyi sült koncot, amennyi beléd fér!
– Tyû! – mondta a macska, amint ott hallgatózott. – Igen bölcs asszony, de nem olyan bölcs, mint én vagyok.
A vadkutya besündörgött a barlangba, fejét az asszony ölébe hajtotta, s mondta:
– Ó, barátom és barátom asszonya, majd segítek én nappal vadászni az uradnak, éjjel pedig õrizni fogom a barlangotokat.
– Tyû! – mondta a leskelõdõ macska. – Szörnyû ostoba ez a kutya.
Azzal surrant is vissza a ringó-rengõ rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább járkált vad csapásain. De sohasem szólt senkinek.
Amikor az ember felébredt, így szólt:
– Mit keres itt a vadkutya?
Mire felelt az asszony:
– A neve többé nem Vadkutya, hanem Elsõ Barátunk, mert barátunk lesz örökös-örökkön-örökké. Vidd magaddal, ha vadászni mész.
Másnap az asszony nagy csomó friss zöld füvet vágott a csermelyes mezõn, megszárogatta a tûznél, hogy úgy illatozott, mint a frissen kaszált széna, aztán leült a barlang ajtajában, a lóbõrbõl kihasított egy kötõfékre valót, aztán elkezdte nézni, nézni a birkavállcsontot – a nagy birkalapockát –, és varázslatba fogott. A második énekes varázslatba a világon.
Tova a vad erdõkben minden állat csodálkozott, mi ütött a vadkutyába, s a vadló egyszer csak nagyot dobbantott, s így szólt:
– Odamegyek s megnézem, s majd elmondom, miért nem jött vissza a vadkutya. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek én.
De azért a vadló után óvakodott halkan, nagyon halkan, s megbújt valahol, hogy mindent hallhasson.
Ahogy az asszony meghallotta a ló dobogását s botladozását hosszú sörényében, így szólt, elmosolyodva:
– Itt jön a második. Vadon erdõ vad jószága, mit kívánsz?
A vadló így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, hol van a vadkutya?
Az asszony nevetett, fogta a lapockacsontot, belenézett, s mondta:
– Vadon erdõ vad jószága, nem a vadkutyáért jöttél te ide, hanem a jó fû illatáért!
S a vadló, dobogva és sörényében botladozva, azt mondta:
– Ez igaz. Hadd egyem meg.
Az asszony így szólt:
– Vadon erdõ vad jószága, hajtsd le vad fejed, s viseld, amit rád adok, s akkor majd eheted a csodálatos füvet, háromszor napjában.
– Tyû! – szólt a macska, amint ott hallgatózott. – Okos asszony ez, de nem olyan okos, mint én.
A vadló lehajtotta a fejét, s az asszony rádobta a kötõféket; a vadló fújt egyet az asszony lábára, s szólt:
– Ó, úrnõm, asszonya az én uramnak! Szolgátok leszek a csodálatos fû kedvéért.
– Tyû! – mondta a macska hallgatózván –, szörnyû ostoba ez a ló.
Azzal surrant is vissza a ringó-rengõ rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain. De nem szólt senkinek soha.
Amikor az ember s a kutya megjött a vadászatról, megszólalt az ember:
– Mit keres itt a vadló?
És felelt az asszony:
– Az õ neve többé már nem Vadló, hanem Elsõ Szolgánk, mert õ fog hordozni bennünket helyrõl helyre örökös-örökkön-örökké. Kapj a hátára, ha vadászni mész.
Másnap a vadtehén, vad fejét magasra tartva, hogy vad szarvai bele ne akadjanak a vad bozótba, felment a barlanghoz; a macska persze, nyomában, s ismét elbújt, mint azelõtt. És a vadtehén odaígérte mindennapi tejét az asszonynak a csodálatos fûért cserébe; a macska pedig visszasurrant a ringó-rengõ rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain, éppen úgy, mint azelõtt. De nem szólt senkinek soha.
S amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, s ugyanazt kérdezte, amit máskor, az asszony így felelt:
– A neve többé már nem Vadtehén, hanem Jó Táplálékadó. Õ adja majd nekünk a meleg tejet örökös-örökkön-örökké, s majd én gondját viselem, mialatt te Elsõ Barátunkkal és Elsõ Szolgánkkal odajársz vadászni.
Másnap a macska lesbe állt; figyelte, hogy vajon megy-e még valami vad a barlang elé, de semmi sem mozdult a ringó-rengõ rengetegben. Így hát a macska maga járult oda; és látta, amint az asszony tejet fej, s látta a barlangi tûz világát, s érezte a meleg, fehér tej szagát. S a macska megszólalt:
– Ó ellenségem s ellenségemnek asszonya, ugyan hová ment a tehén?
Az asszony elmosolyodott, s így szólt?
– Vadon erdõ vad jószága, eredj csak vissza a vadonba! Hajamat már befontam, a varázscsontot félretettem, s különben sincs szükségünk több barátra vagy szolgára a barlangunkban.
A macska így szólt:
– Én nem vagyok barát és nem vagyok szolga. Én a magányosan sétáló macska vagyok, és be akarok kerülni a barlangba.
Az asszony így szólt:
– Akkor miért nem jöttél az Elsõ Baráttal az elsõ este?
A macskát elöntötte a méreg, s mondta:
– Tán mesélt rólam valamit a vadkutya?
Az asszony pedig nevetve mondta:
– Te vagy a magányosan sétáló macska; és minden hely egyforma jó neked. Sem barát, sem szolga nem vagy. Magad mondtad. Most hát eredj, s sétálj tovább magányosan, hisz jó neked mindenütt.
A macska erre szomorúságot színlelt, s azt mondta:
– Hát én sohasem kerülhetek be a barlangba? Sohasem ülhetek le a meleg tûzhöz? Sohasem ihatom meleg, fehér tejet? Te nagyon bölcs és nagyon szép vagy. Nem lehetsz szívtelen még egy macskához sem.
Az asszony így szólt:
– Tudtam, hogy bölcs vagyok, de hogy szép is: nem tudtam. Kössünk hát egyezséget. Mihelyt egyetlen dicsérõ szót mondok neked, ám bejöhetsz a barlangba.
– S ha két dicsérõ szót mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, akkor a tûz mellé ülhetsz a barlangban.
– S ha hármat mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, háromszor ihatsz naponta meleg, fehér tejet örökös-örökkön-örökké.
Erre a macska felgörbítette a hátát, s így szólt:
– Most vésse emlékezetébe a lóbõr a barlang bejáratán, a tûz a barlang zugában s a tûz mellett a tejesfazék, amit ellenségem és ellenségemnek a felesége mondott! – Azzal eliramodott a ringó-rengõ rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább kószált vad csapásain.
Este, amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, az asszony semmit sem szólt nekik a macskával kötött egyezségrõl, mert attól tartott, hogy nem fog nekik tetszeni.
A macska pedig mind beljebb s beljebb került a ringó-rengõ rengetegbe, a maga vad csapásain – s oly hosszú idõre, hogy az asszony teljesen megfeledkezett róla. Csupán a denevér, mely a barlang zugában csimpaszkodott, a kicsi lábánál-feje denevér tudta, hova rejtõzött a macska. S a denevér minden este elrepült a macskához, hogy elújságolja, mi történt.
Egy este azt mondta a denevér:
– Kisbaba van a barlangban. Friss, kövér, apró és piros kisbaba, s az asszony odavan érte, úgy szereti.
– Úgy? – szólt a macska fülét hegyezve. – Hát a baba mit szeret?
– Minden puha és csiklandós holmit – mondta a denevér. – Meleg dolgokat szeret a kezébe venni, amikor aludni készül. Szeret játszani velük. Minden effélét szeret.
– Ó – mondta a macska fülét hegyezve –, akkor itt az idõm!
Másnap este a macska átszelte a ringó-rengõ rengeteget, s reggelig megbújt a barlang táján. Az ember, a kutya s a ló elment vadászni. Ezen a reggelen az asszony buzgón sütött-fõzött, de a baba kiabálása abba-abbahagyatta vele. Fogta s kivitte a barlang elé, s kezébe nyomott, játszani, egy marék kavicsot. De a baba csak tovább óbégatott.
A macska pedig kinyújtotta bársonyos talpát, megcirógatta a baba arcát, mire az gügyögni kezdett; aztán kövér térdéhez törleszkedett, s kövér tokáját megcsiklandozta a farkával. A baba pedig kacagott. Az asszony meghallotta, s elmosolyodott.
Aztán a denevér, a kicsi fejénél-lába denevér, aki most a barlang szájában csüngött, megszólalt:
– Ó, asszonykám és gazdámnak asszonya s gazdám fiának anyja, a vadon erdõnek egy vad jószága csodálatosan eljátszadozik a kicsinyeddel.
– Áldásom a vad jószágra, akárki az! – szólt az asszony kiegyenesedve. – Rengeteg dolgom volt ma reggel, s õ jó szolgálatot tett nekem.
Nos, ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a száraz lóbõr, mely farkával lefelé lógott a barlang nyílásán – zsupp! – lezuhant, mert az egyezséget, melyet az asszony a macskával kötött, nem felejtette el, s mire az asszony odament, hogy felrakja – láss csudát! –, a macska bent ült nagy kényelmesen a barlangban.
– Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert egy szót mondtál dicséretemül, most már nyugodtan ülhetek a barlangban örökös-örökkön-örökké. De azért én most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Az asszony nagyon bosszankodott, ajkát összeszorította, aztán rokkájához ült, s elkezdett fonni.
De a baba kiabált, amiért a macska elment, s az asszony hiába csitítgatta, csak hánytorgott, rúgkapált, hogy az arca is belekékült.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, húzz ki egy szálat fonott fonalaid közül, kösd az orsóhoz, s húzd végig a földön, s én olyan varázslattal szolgálok, hogy kisbabád oly hangosan fog kacagni tõle, ahogy most kiabál.
– Megteszem – mondta az asszony –, mert fonalam lejárt; de ne hidd, hogy meg is köszönöm neked!
Fogott egy szálat, rákötötte a kicsi agyag orsónehezékre, s végighúzta a földön, a macska pedig utána vetette magát, mancsával elkapta, egyet-kettõt bucskázott vele, hol a vállára dobta, hol hátsó lábai közé fogta, majd úgy tett, mintha elvesztette volna, aztán rávetette magát, míg végre a baba csakugyan oly hangosan kacagott, ahogyan azelõtt kiabált, majd a macska után totyogott, s addig hancúroztak a barlangban, míg csak bele nem fáradt, s a macskával a karjai közt, álomra nem hajtotta fejét.
– Most pedig – mondta a macska – olyan nótát énekelek a babának, hogy egy jó óráig aluszik tõle.
Azzal elkezdett dorombolni, hol hangosabban, hol halkabban, hol halkabban, hol hangosabban, míg a babát el nem nyomta az álom. Az asszony elnézte õket mosolyogva, majd így szólt:
– Ez igazán csodálatos volt! El kell ismerni, roppant ügyes állat vagy, te macska!
Hát abban a szempillantásban, édes gyermekem, a tûz füstje odabent a barlang zugában csak – hu! – elkezd hömpölyögni a mennyezetrõl, mert jól emlékezett az asszony és a macska egyezségére. És mire eltisztult onnan – láss csodát! –, a macska ott ült a tûz mellett nagy kényelmesen.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ládd, itt vagyok! Mert a második dicsérõ szót is kimondtad, s most már nyugodtan ülhetek itt a tûznél a barlang zugában örökös-örökkön-örökké. De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Az asszony erre már nagyon-nagyon megmérgelõdött, haját leeresztette, a tûzre még több fát tett, elõvette a birkacsontot, a széles lapockát, s varázslatba fogott, ami majd megóvja attól, hogy a harmadik szót is ki kelljen a macska dicséretére mondania. De ez már nem énekes varázslat volt, édes gyermekem, hanem néma varázslat; s fokról fokra olyan, de olyan csendes lett a barlang, hogy egy icurka-picurka egér elõbújt az egyik lyukból, s végigfutott a barlang földjén.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ez az egérke is a varázslathoz tartozik?
– Jaj, dehogy tartozik! – visított az asszony. A lapockacsontot elejtette, felugrott a zsámolyra a tûz mellett, s haját ijedtében – nehogy az egér felszaladjon rajta – villámgyorsan kontyba rakta.
– Úgy – szólt a macska ravaszul –, akkor hát nem fog ártani nekem, ha megeszem?
– Dehogy fog ártani – mondta az asszony, haját fonogatva –, csak edd meg gyorsan, s örökké hálás leszek!
A macska egyet szökött, s az egérkét megfogta; az asszony pedig így szólt:
– Ezer hála! Még az Elsõ Barát sem eléggé fürge ahhoz, hogy az egeret ilyen ügyesen elfogja. Te roppant okos lehetsz!
Ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tûzön lévõ tejesfazék – reccs! – kettérepedt, mert emlékezett az asszony és a macska egyezségére. Mire pedig az asszony leszállt a zsámolyról, a macska – láss csudát! – javában lefetyelte a meleg tejet a fazék egyik darabjából.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert a harmadik szót is kimondtad dicséretemre, így hát nyugodtan ihatom meleg tejet naponta háromszor is, örökös-örökkön-örökké! De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Erre már az asszony is elkacagta magát, egy fazék meleg tejet tett a macska elé, s így szólt:
– Hej, te macska, bölcsebb vagy, mint az ember! De ne feledd, hogy az egyezséget nem az emberrel s nem a kutyával kötötted, s nem tudhatom, mit tesznek, ha hazajönnek.
– Törõdöm én avval? – mondta a macska. – Ha megvan a helyem a barlangban a tûznél, s meleg tejem naponta háromszor, felõlem tehet az ember s a kutya, amit akar.
Este, mikor az ember s a kutya bement a barlangba, az asszony elmesélte nekik az egyezség történetét; a macska somolyogva ült a tûz mellett azalatt. Aztán az ember így szólt:
– Jó, jó, de nem velem s nem az utánam jövõ igazi férfiemberekkel csinált egyezséget!
Azzal levetette két bõrbocskorát, letette kis kõfokosát (ez összesen három), aztán fogott egy darab tûzifát meg egy fejszét (ez összesen öt), mindent szép sorjában a keze ügyébe rakott, s így szólt:
– Most pedig mi kötünk egyezséget! Ha nem egerészel, amikor a barlangban vagy örökös-örökkön-örökké, én hozzád vagdosom ezt az öt dolgot, mihelyt meglátlak, s így tesz majd minden utánam jövõ igazi férfiember!
– Ó – szólalt meg az asszony figyelmezve –, bölcsnek bölcs ez a macska, de nem olyan bölcs, mint az én emberem.
A macska szemügyre vette az öt dolgot (szörnyû bütykösnek látszott valamennyi), s így szólt:
– fogok ugyan egerészni, amikor a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké; de azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De bezzeg nem, ha én itthon vagyok! – mondta az ember. – Ha nem mondtad volna ezt az utolsót, ezeket a vackokat mind félretettem volna örökös-örökkön-örökre; de ezentúl bizony hozzád vágom a két bocskoromat s a kis kõfokosomat (ez már három), valahol csak meglátlak! S ugyanígy tesz majd minden utánam jövõ igazi férfiember!
Erre megszólal a kutya:
– Álljunk meg egy szóra. Sem velem, sem az utánam jövõ igazi kutyákkal nem kötött a macska egyezséget!
Fogát kimutatta, s folytatta:
– Ha nem vagy kedves a babához, amíg én a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké: addig hajkurászlak, amíg meg nem foglak, s ha megfogtalak, megharaplak. S így tesz majd utánam minden igazi kutya.
– Ó – szólt az asszony –, bölcsnek nagyon bölcs a macska, de mégsem olyan bölcs, mint a kutya.
A macska szemügyre vette a kutya fogait (bizony nagyon élesnek látszottak!), s ezt mondta:
– Én kedves is leszek a babához, amikor csak a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké, amíg csak túlságosan meg nem cibálja a farkamat! De azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De nem amikor én itt vagyok! – acsarkodott a kutya. – Ha nem toldottad volna hozzá ezt az utolsót, örökös-örökkön-örökre becsuktam volna a számat, de ezentúl felkergetlek a fára, valahányszor találkozom veled. S így tesz utánam minden igazi kutya.
Erre az ember két bocskorát s kis kõfokosát (összesen három) egymás után a macskához vágta, a macska pedig uzsgyi, ki a barlangból, a kutya pedig felkergette egy fára; és attól a naptól fogva, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülõ holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket, amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, idõrõl idõre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengõ rengetegbe, vagy a nyirkos, vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetõkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.

......................................

Mivel aki ezt odatette nekem, a padomról ismer -annak elõzõ és vérzõ szívvel temetett mert bûzös organizmusok által, mocsokkal telehányt helyén még-, így belinkeltem neki a Téltemetõ-t

Macska vagyok. Pláne vörös.

 

macska_vagyok_voros_macska_1