Lympho'16 - 16-19
16.
Tegnap kaptam kezelést, míg vártam Julit a kezelőben –mert megbeszélés volt, a szobában pedig felmosás, az elől menekültem be az ágyra- nézelődtem az ablakon. Hiszen itt a park gyönyörű, s az egyik hozzám közeli nagy fán egy szarka ült. Aztán ahogy tollászkodott, leesett, hogy ő nem is szarka, hiszen nagyobb és nem szürke zakója, hanem barna felöltője van, ergo: dolmányos varjú. Háhá!!! Felismertem.
Osztán rákerestem és tényleg! Ornitológus vagyok!!!
Innen e: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dolm%C3%A1nyos_varj%C3%BA
Majd ezen közjáték után megérkezett Juli, lemért, kilóra és centire is, és bebetonfáslizott.
Centiben a bal lábam (cö) „vesztesége” sokkal kifejezőbb, mint a másiké. Kilóban pedig eggyel kevesebb lettem. Ami meglepő, mert sokat ettem. Hehe…
Végre le tudtam adni a könyvet a könyvtárban.
Délután elkezdett fájni a csípőm, amint itt ültem az ágyban és S.H.I.L.D-et néztem, tehát gondoltam, most már –olyan fél 7 lehetett- kigabalyítom magam. Közben hozták az esti gyógyszert s nekem feltételes fájcsi van kiírva, tehát most mondtam nővérkének, hogy ma nem kérem el, mert úgy érzem, nem lesz rá szükségem. Ám biztos ami tuti alapon mégis egy Tramadolt itt hagyott nekem, én meg köszönettel elfogadtam, gondoltam, majd tartaléknak jó lesz.
Levettem tehát a fáslit.
Ahogy kiszabadult a jobb oldalon nőtt lábam bokája remek kékeslilásbordós árnyalatokban pompázott, kicsit be is volt dagadva és már akkor nagyon fájt. Eltipegtem a mosdóig –ami itt van az ágyam mellett, tehát max két lépés-, oda is két bottal, de a második lépésnél éles kínnal jelezte a riasztó külsejű ízület, hogy nem addig a!!
Leültem, elkezdtem feltekerni a fáslit és éreztem, hogy másodpercről másodpercre emelkedik a fájdalom szintje ott, s láthatóan sötétedett a színe. Nos, ekkor –itt létem alatt első ízben- megnyomtam a nővérhívót.
Kisvártatva jött is, már az éjszakás. Mondtam neki mi a helyzet, s mutattam is a bokám, hümmögött és hozott még két Tramadolt, egy Aflamint és egy Mydetont.
Első kettőt bevettem, harmadikat csak hajnalban, mert addigra a talpam görcsbe rándult –volna, ha lehetséges lenne ez…
Így is vagy háromig szenvedtem. És most nagyon szenvedtem.
De reggelre jobb lett, csak megijeszt ez engem. Na, majd kedden.
17.
Sokkal jobb ma, és reggel teljesen normi volt a színe is. Kimentem a fürdőbe, vettem elő ruhát, majd visszaültem és azonnal látszott, hogy csak visszanyerte a tegnap riasztó árnyalatot.
A reggeli vizitnél hozott a doktornő egy papírkát, mellyel mennem kellett a röntgenbe, ahonnan felküldtek a házipénztárba, mert a röntgenfelvételek cd-re írása térítésköteles.
Itt 500+135 HUF. Nos, még, jó, hogy kőgazdag vagyok, mert kifizettem ezt és maradt 5 –azaz öt- forintom. Hehe…
De megkaptam a cd-met. Mire visszaértem a szobámba, már itt volt Juli, de így a szobatársammal kezdték el a tortúrát, nekem majd félóra múlva indul.
……………………
18-19.
S már nagyonmásnap van.
Közben hazajöttem, tehát csak nagy vonalakban a két utolsó napról:
Szerdán bejött hozzám Dorka és Simi és tán életem legjobb kacsacomb-pecsenyéjét –káposztasalátával, sárgarépa-krumpli világbajnok körettel- hozták nekem ebédre. Egyszerűen eget rengetően finom volt!
Utána Túlélőklubra mentem, ami most különösen ééérdekes impulzust hozott számomra, de ebből csak ennyi a lényeg e helyütt.
Aztán este Pistivel beszélgettünk még egy kicsinyt, s már közben megérkezett Magda, aki helyettem összepakolta a cuccaimat, hiszen nekem ez túl úri huncutság lenne. Majd még a kerekesszékemet is elvitte, hiszen az nála lakik mostanság.
Dorka elvitte a net-bigyuszt is, hiszen az nem az enyém, csak eddig használhattam, így aznap este már csak a világot menthettem Diablo-tól. (De sikerrel jártam, megnyugtatásul közlöm!)
19.
Reggel Juli csak egy réteg fáslit tett fel már a lábaimra –mert „normálisan” akár hat is volt…-, hiszen a cipőmbe ennyi is épphogy befért, elbúcsúztunk, és ismét szóba került a túlélés. Mint olyan. És az, hogy kevesen vagyunk akik ezzel a készlettel játsszuk ezt, mint én, illetve ezt Juli mondta, én meg azt, hogy nekem csak ez van… így mással nem tudnám. Nagyon megszerettem őt. Beleillik a sorba, melyen négyen már stabilan viszik a prímet, s amin nem túl sokan szerepelnek összesen… egy személy, aki plusz még. Szerencsés vagyok. S ez nem véletlen, hiszen olyan meg nincs.
Néhány nappal előbb derült ki, hogy mikor tud hazavinni a Támogató szolgálat, így akkor rögtön szóltam is az osztályon, hogy a záróm biztosan elkészüljön majd. Nos, aznap is jeleztem, hogy a terv nem változott, egy után bármikor jöhetnek, addigra jó lenne ha elkészülne minden, hiszen nem baráti vagy rokoni, hanem önkormányzati/alapítványi segítséggel jutok haza, nem engem visznek egyedül, nem tudnak várni rám. Oké.
Én 12-kor szóltam ismét a főnővérnek, aki utánanézett és kiderült, mindenki elment ebédelni de a dokum nincs még kész. Hmmm… nyugodt voltam.
Gondoltam, legfeljebb hazaküldöm a pakkom én meg majd eccercsak hazamegyek akárhogy, mert létezik a zárójelentés postai küldése, de az nekem most nem jó, hiszen kedden Tanár úrnál van jelenésem.
Közben kavar volt a kocsival, ezért csak fél három körül értek oda értem, még szerencse, mert a papírjaim meg 2 után lettek kész. De így minden klappolt. Pistivel már nem tudtam beszélni, mert mint itthon kiderült, kész lett a lába, tehát a műszerésszel volt randija a műhelyben, ahelyett, hogy tőlem búcsúzkodott volna… ehhh… :)
Aztán Érden összeszedtük még Krisztát a sulijában és onnan már együtt utaztunk haza.
Fél öt volt, munkaidejük rég lejárt mire visszaértünk. Hmmm… macerás nyomorék vagyok, s nem vagyok egyedül ezzel. Nagy köszönet Zsuzsinak, Krisztának most éppen.
Azóta itthon vagyok, kicsit több fájcsit szedek, mint annak előtte, de még mindig kevesebbet, mint időnként volt, tehát nem vagyok beleesve a kétségbe.
2016.11.12., 10:11
~~DISCUSSION~~
| ← Lympho’16 – 13 | Bokamacera → |