Lympho'16 - 11-12.

11.
  Felkeltem, felöltöztem, pakolásztam -banánszabászat, müzliadagolás miegymás-, majd rendezgettem a szekrényem. Ezután kezemben a telefonnal -még nem lévén bebetonfáslizva, egy bottal is simán grasszálok fel-hehehe-le-hehehe /by Pom-Pom/- kimentem a fürdőszobába. Ahol is egyet fordultam, letettem az egy botom, majd azzal a lendülettel a másik kezemben lévő édes-okos-túlokostelefonom, mely Nokia utánérzés (Microsoft Lumia), ugye, bírtam beleejteni a klotyóba... Hö.
  A frász átvillant rajtam, s amint kitelt tőlem és akrobatikus mozgástudományomból, ki is kaptam a vízből szegény kényszerűen kétéltűvé képezendő készüléket.
  Csinyáltam én mán ilyet... megfürdettem kedves Nokiámat már, emígyen, ni: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/teprev_18_melo?s[]=telefon&s[]=visegr%C3%A1d
  Tehát nem új helyzet ez, ám ez nem jelenti azt,hogy egy molekulányit is megszerettem volna... bakker... szana szedtem, de ízibe -amint bégyöttem, ugye-, s 24 órán át atomjaira szedett s kiteregetett állapotban aszaltam. Kedves szavaimmal biztattam drága teflont, hogy szedje össze magát, s bíztam magam is a legjobbakban.

Volt kezelés; a seb a jobb oldalon nőtt lábamon nem lett nagyobb, de kisebb sem és ez nekem nem túl megnyugtató, Juli ma plusz rétegekben csomagolta be vattával azt a környéket, reméljük segít neki észhez térni. Mindenesetre én nagyon drukkolok neki. Nekem. Hö.
  Végre ideért hozzám a kondipapír, amivel mehettem is délután.
  Jesszum, elfelejtettem a terapeuta nevét! Egy kedves fiatal hölgy, aki pont annyira nem ösmer tréfát, mint azon a környéken a többiek.
  Széken ülve, dynair-párna még alattam súlyokat cibáltam, és egyensúlyoztam magam kifele. A térdem-csípőm cibálta az ülésmagasság előbb, de aztán kértem egy dagibb párnát és elmúlt ez a nyíg. A bal csípőm estére fájt is nagyon, s ma a lympho-n jött rá Juli, amikor elmeséltem neki ezeket, hogy nyilván a konditól fájt. Jah, kérem, akinek van esze!!! Úgy könnyű! :)
  Osztán egyszercsak odajött hozzám Gábor, aki a kondin az egyik terapeuta s aki szeptemberben sokat segített is nekem megtalálnom az egyensúlyom s magam ott tartani is..., hogy ha jól emlékszik én nappalis vagyok, most meg nemnappalisoknak kellene ott lenniük... hehe... renitens vagyok, de ennyire nem, és megtisztelő, hogy emlékszik rám, de most VEMO-s (Vegyes Profilú Mozgásszervi Rehabilitációs Osztály) vagyok, tehát mindenki megnyugodhatott, hogy jókor vagyok, jó helyen.
  A terapeuta lezavart a földre!!! Ettől mindig frászt kapok. De lementem, tudom, ijesztő, de lementem.
  Ott mazzagokat cibáltam, meg talán valami rudas móka is volt, a lábszáraimmal nagylabdán támaszkodtam, mert ugye talpra nem tudok... Majd fel kellett állni.
  Öööö... elméletben tudom, tudom a mit/merre/hogyant. De ez nekem mindig olyan.... huh... Erőss Zsolt jutott eszembe. Tehát nagy feladat... olyan, amit ha megteszek, az nekem jó... de mikor nekiindulok, nem biztos, hogy meg tudom tenni.
  (Ha már: "- Mi a közös a hegymászóban és a pásztorban?
  - Mindkettõ marhára vigyáz a hegyen."
  http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/eross_zsolt_egy_vacsora_kepei)
  Majd feljöttem, találkoztam Pistivel, megbeszéltük, hogy majd összefutunk, aztán nem.

12.
  Ma, mikor felébredtem összeraktam a teflont, s működik!! Remélem, kitart.
  Ma márvolt kezelés, és nemsokára kondi. Utána meg nyugi. Nagyon süt a nap, lehet, h kabátot vezsek és kikerekezem olvasni -ha már a 16-os hemügémmel látok... Igyekszem nem eláztatni most a teflont.

Ebéd közjáték után -"Tudja, hogy ennél az asztalnál mindig mi szoktunk ülni?" mondá nekem az ebédlőben egy betegtársam, mikoron odajött ahhoz azasztalhoz, amelynél én már néhány perce ücsörögtem... "Ja, und?" vagy "Én is szoktam sokszor törölni a seggem..." mábocs... de nem mondtam egyiket sem, hanem: "Valóban? Ki is van írva esetleg a neve, vagy nevük? Csak nem vettem észre?"-mondám mosolyogva, de nem jeleztem mozdulattal, hogy netán elmenekülnék... "Ja, nem, maradhat, csak itt mi szoktunk ülni, mi a zikszipszilon szobából!"
  "Hurrá!"-folytattam tovább mosolyogva.
  Majd mind a négyen odaültek végül, így öten ültünk a négyszemélyes asztalnál.... hozták a tálcákat, 5 tálca nem fér el, ráadásul a lábam feszt útban volt. Tehát én átültem egy olyan asztalhoz, melynél még akkor is volt két szabad hely.
  Kaland az élet... s a szokásjog az kérem szokásjog... ha egy hetes az a szokás, akkor is!!!
  Szóval, ezután -ahol is azért ültem ki korán az asztalokhoz, mert elvileg déltől van ebéd, de általában nem fér el minden beteg egyszerre, s egytől kezdődött a kondim- irány a tornaterem.
  Nos, ma megéltem a sikerélményt magát. Megint. /Forrest Gump a barátom, ugye./ Egyrészt kaptam személyes edzéstervet, melyből nekem kellett követnem a dolgokat. Némely mandzsettával nem boldogultam, de egyébként majdnem ügyes voltam... igaz, az utolsó feladatnál előbb nem értettem miért ilyen marha nehéz és stabil a dolog, osztán rávilágított KondiNéni, hogy nem vettem le a lábszáraimról az 1-1 kg-os mandzsettát, és így hiába ültem a dynair párnán, meglepően stabilan végeztem az ugyan nehezített feladatot. KondiNéni szerint ma hardcore stílusban nyomtam. Höhö...
  Majd tollasozni lehetett, énez alól felmentést kértem, mert míg volt agyam sem találtam el a zizét, tehát én bicikliztem, és néztem ahogy a vállalkozók tollasoznak előttem.
  A biciklire Emese kötözött be és ismét nagyon-nagyon jólesett eleve, hogy megismert, másrészt az a dicséret amit megint elmondott rólam, hogy kitartó avgyok meg ecetera... pedig csak konok. És ha nincs az a csapatnyi ember, akik szívvel-lélekkel javítgatnak engem, lehetnék én akármilyen konok is, nem működnék...
  Ez csak egy kicsiny része -de fontos- a mai kondista sikerélménynek. A fővonal ebben a tollas alatt ért. És én csak szemlélője voltam, de átjárt engem is az az elégedettség és öröm.
  Van egy hölgy, aki stroke után épül fel épp és itt-ott találkozunk. Sportos, fiatal, vékony... mosolygós, pillanatot_megélő, kerek személyiség. Legalábbis nekem ilyennek látszik. Egyik oldala bénult, s ez csak azért fontos itt, mert tollasozott. Abban a kezében fogta az ütőt, mely az érintett oldalon van, tehát néha ki-kicsúszott. Majd a KondiNéni -akinek ma sem jegyezztem meg a nevét-, fáslival rögzítette azt. És onnantól olyan pontosakat volt képes ütni Zsuzsi, hogy boldog sikongatásoktól volt hangos a tornaterem!
  Maga volt a sikerélmény! Az öröm és a könnyekig nevetés maga.
  Nagyon jó volt.
  Köszönöm.

A kedvem meg ma:

2016.11.04., 10:57
  ~~DISCUSSION~~

lympho16_-_11-12