Upload failed. Maybe wrong permissions?
Egyszer én is voltam kislány.
És annak az egyszervoltlánynak az életében egy-egy pillanat fontosabb volt, mint a többi.
Néhányszor (igen, igen soxor), már mondtam, hogy érdekes gyerekkorom volt, s a néhai memóriám mostani szûrõjén át különösen érdekes részletekként merülnek fel az ilyen-olyan emlék-töredékek.
Íme egy, ami a mai havas reggel kapcsán ugrott a helyére.
Ismét lehetek vagy 5-6 éves, a kabát miatt emléxem erre. Az az uncsitesók által sokat hordott tigrismintás (vagy leopárd? vagy valami állat... pöttyös mókus? mittomén...) bekecs, a hozzá igen nagyon illõ, áll alatt megkötött fehér bóbitás, szõrös sapka, piros, fehér prémes gumicsizma...
Sétálok hazafelé Nagyiéktól, csendesen hullik a hó. Hideg van, de nem fázom, legfeljebb az orrom piros a minuszoktól...
Persze én rendes gyerek voltam (akkor még), úgyhogy nem járkáltam el mindenfelé, az út részleteit viszont igen alaposan megfigyeltem, s ez kérem, igen sok idõt vett igénybe.
Anyu -igazi anyus anyukához illõn- ezzel tökéletesen tisztában volt, úgyhogy a szükséges 10 perc helyett mindig hagyott nekem legalább 30 percet arra a maratoni távolságra a Lõwy S. utcától a Zója utcáig. (Na?? Milyen környék?:)
Én aznap, szokásomhoz híven igen mártis tempóban haladtam, s figyeltem a növõ hóréteget az úton. Nem sok autó járt akkor arrafelé.
A bekecsembõl, ujjatlan lévén, a mackófölsõm sötétkék ujja kilátszott, ami remek helyet biztosított az addigi életemben sosem látott hópelyhek egyedi tanulmányozásának.
Nem tudom, hogy mi az átlagos, de én akkor csodálkoztam rá, hogy a hópehely az nem egy alaktalan massza, ahnem van nekije formája méghozzá nem is akármilyen!
Aztán késõbb, mikor felsõben rajzszakkörös lettem már Miklós bácsival direkt rajzoltunk is hópelyhet (de gondolom ez már mindenkivel elõfordult... már, nem Miklós bácsi, hanem ez, mint rajzórai tananyag), de valahogy azoknak a külön általam felfedezett alakzatoknak a lenyomata nagyon megmaradt bennem.
Soxor mondtam, és most sem tudom kihagyni, furi dolog a memória...
Ma reggel, mikor kinéztem a konyhában az ablakon... gyakorlatilag nem láttam semmit... hisz minden fehér volt az éjjel lehullott hótól. És most már újra tudom, hogy a hópehely nem alaktalan massza....
2007-11-27
~~DISCUSSION~~
Hó
Egyszer én is voltam kislány.
És annak az egyszervoltlánynak az életében egy-egy pillanat fontosabb volt, mint a többi.
Néhányszor (igen, igen soxor), már mondtam, hogy érdekes gyerekkorom volt, s a néhai memóriám mostani szûrõjén át különösen érdekes részletekként merülnek fel az ilyen-olyan emlék-töredékek.
Íme egy, ami a mai havas reggel kapcsán ugrott a helyére.
Ismét lehetek vagy 5-6 éves, a kabát miatt emléxem erre. Az az uncsitesók által sokat hordott tigrismintás (vagy leopárd? vagy valami állat... pöttyös mókus? mittomén...) bekecs, a hozzá igen nagyon illõ, áll alatt megkötött fehér bóbitás, szõrös sapka, piros, fehér prémes gumicsizma...
Sétálok hazafelé Nagyiéktól, csendesen hullik a hó. Hideg van, de nem fázom, legfeljebb az orrom piros a minuszoktól...
Persze én rendes gyerek voltam (akkor még), úgyhogy nem járkáltam el mindenfelé, az út részleteit viszont igen alaposan megfigyeltem, s ez kérem, igen sok idõt vett igénybe.
Anyu -igazi anyus anyukához illõn- ezzel tökéletesen tisztában volt, úgyhogy a szükséges 10 perc helyett mindig hagyott nekem legalább 30 percet arra a maratoni távolságra a Lõwy S. utcától a Zója utcáig. (Na?? Milyen környék?:)
Én aznap, szokásomhoz híven igen mártis tempóban haladtam, s figyeltem a növõ hóréteget az úton. Nem sok autó járt akkor arrafelé.
A bekecsembõl, ujjatlan lévén, a mackófölsõm sötétkék ujja kilátszott, ami remek helyet biztosított az addigi életemben sosem látott hópelyhek egyedi tanulmányozásának.
Nem tudom, hogy mi az átlagos, de én akkor csodálkoztam rá, hogy a hópehely az nem egy alaktalan massza, ahnem van nekije formája méghozzá nem is akármilyen!
Aztán késõbb, mikor felsõben rajzszakkörös lettem már Miklós bácsival direkt rajzoltunk is hópelyhet (de gondolom ez már mindenkivel elõfordult... már, nem Miklós bácsi, hanem ez, mint rajzórai tananyag), de valahogy azoknak a külön általam felfedezett alakzatoknak a lenyomata nagyon megmaradt bennem.
Soxor mondtam, és most sem tudom kihagyni, furi dolog a memória...
Ma reggel, mikor kinéztem a konyhában az ablakon... gyakorlatilag nem láttam semmit... hisz minden fehér volt az éjjel lehullott hótól. És most már újra tudom, hogy a hópehely nem alaktalan massza....
2007-11-27
~~DISCUSSION~~
| ← Enjoy the Silence | Talán minden jobbra fordul → |