Felejthetetlen

Van egy ilyen címû sorozat az AXN-en mainapság (bár a doki nekem doki marad a Kés/alatt-ból... hüpp), s ez tökéletes most a jelen regémhez.

A hétvégén Esztergomban voltam, ahol is ádventi koncerten jártam, majd utaztam haza, ahogy ott is írtam, felszerelkezve egy remek adag lekváros kiflivel. Ami azóta sem hagy békén az az utam elsõ etapjához kötõdik, jelesül az Egom-Bp viszonylathoz.
A történés a következõ volt, én szokásommal ellentétben az utolsó pillanatban küzdöttem fel magam a buszra, mert a fuvarosom annyira kiszámolta a csatlakozást, hogy ihaj, de legalább nem fagyoskodtam a megállóban -mert az egomi pályaudvar pont annyira lepukkant mint az egész nagyon is jobb sorsra érdemes  s jelenleg siralmas állapotú szülõvárosom-, így már nemhogy a sérültek helye, de más szabad hely sem nagyon volt, így odatolakodtam valaki mellé a bõrönddel, a sok helyet foglaló lábammal, mankómmal, s mindketten vastag kabátban, így remekül elhelyezkedtünk s már indultunk is.
Ahogy felszálltam, naná, nem volt elõkészítve sem pénz sem a kártyám, mert a zsebembõl könnyen kieshet, s ha a százas lesz hajléktalané, ám legyen, de a kártyám érték, nagyon is, azt iszonyúan sajnálnám, így nem szedem elõ, csak ha már ott vagyok, ám most rohannom kellett az autótól, így nem volt idõm elõkészíteni, vagyis a sofõrakvárium elõtt szobrozva kotortam elõ a dolgaim.
Addig nem adta ki a jegyet a sofõr, amíg meg nem nézte s el nem olvasta a kártyámat. Ebbõl láttam, hogy ez az ember nagyon lelkiismeretes, kérdeztem is, hogy a személyimet is elõvegyem-e, mert azt nem kötelezõ felmutatni az utazási kártyához minden alkalommal, de tudom, hogy kérhetõ, hiszen a kártya nem fényképes, csak adatok vannak rajta, ám nem kérte (pedig az már igazán nem lett volna macera, hisz szomszédok õk ketten a tárcámban. No, mindegy. Szóval, megkaptam a jegyem, megkerestem a helyem, letelepedtem, szokásos körök: lábam elhelyez, telefon rádióra állít, utazásra kész vagyok.
Ahogy végigértem ezen szertartáson mentünk is.

Mondom, tele volt a csuklós busz, álltak is nem egyen.
Én hallgattam a rádiót, s egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy nem megyünk, pedig se megálló, se lámpa, se semmi...
Én a menetiránynak háttal ültem, így csak elõbb hallottam, amint valaki kiabál. Kivettem a rádióvéget a fülembõl és figyelni kezdtem, gondoltam, valami baj van. elterelés vagy valami hasonlóképpen engem heveny lábrázásra sarkalló esemény, de nem.
Csak hallottam, mert kabátom és XXXXL méreteim nem engedtek hátrafordulnom ültömben -no meg helyre legózott, bõrönddel kidekázott formábva rendezett lábam sem-, hogy a sofõr az akváriumûból kedves, de határozott hangon elbõdül:

- A srác, aki kesztölci elágig vett diákjegyet vagy vegyen kiegészítõ jegyet vagy most szálljon le!

Némmá mondom!
Elõbb nem is igazán értettem, mert az rögtön leesett, hogy ez csak akkor lehet, ha a sofõr emlékszik rá, hogy valaki meddig vett jegyet s arra is -pláne-, hogy az a valaki ott, ahool a jegyvásárlás okán kellett volna, nem szállt le.
Szóval nem értettem, hogy ez most komoly? Csak ültem, oszt néztem ki a fejembõl...
Percek teltek el némán, majd a sofõr elõbújt... hátrasétált és már közben mondta:

- A kesztölci elágot elhagytuk, tudom, hogy addig szól a jegyed, úgyhogy vagy vegyél kiegészítõt vagy szállj le most!
Sétált hátra, az ajtók végig nyitva a buszon, nem nézett senkire, csak mondta, majd visszaballagott a helyére, s hozzátette:

- Én ráérek. Gondolod az utasok is?

Ekkor egy fiatalember jött elõre, és már közben mondta:
- Rám gondolt? Nekem beszélt? Nekem Vörösvárig szól a jegyem!
Ahogy odaért, mondta neki a sofõr, hogy nem róla van szó, üljön vissza, majd ismét hangosabban:

- Engem többet nem büntetnek meg! Úgyhogy vagy gyere ide, mondd, hogy bocs, nincs pénzem, de szeretnék továbbutazni, akkor meghívlak a saját pénzembõl, vagy szállj le!

Újabb csend cirka fél percig.

Majd a hátsó ajtón leugrott egy srác.

Egy szó se hangzott el több, ajtók becsuk, busz indul tovább.

Riszpekt. Totális riszpekt.
Azért is, mert így emlékezett, s azért nem kevésbé, ahogy intézte a dolgot.

A memória ugye, nem az erõsségem, s ezen a szinten nem is volt soha.
Hûûû...

felejthetetlen