Ez is megvolt...

Ezzel adós vagyok. :) Ismét egy elmaradt kaland jelentés.

Vagyis akkor... most hétfõn, Egyeske meg én mentünk Papával a János kórház ortopédiájára, hogy ellenõrizzék gyerekem vállát, illetve a kulcscsontját, egészen pontosan az azt tartani hivatott néhai szalag pótlásának, helyettesítésének lehetõségét.
Mentünk, elintéztük. Ismét kellett súlyos vödröket emelgetni gyerekemnek, s közben készítettek néhány felvételt, amikbõl kiderülhetett, mennyire önállósultak ott a dolgok... (Sokkal jobb, mint mikor megkapta az emlékeztetõ hevedert, de még mindig -számomra- riasztóan kikandikál a helyérõl az így szabadjára engedett csont.)
Megbeszéltük Juhász doktorral, hogy mi a teendõ, mikor kell jönni újra kontrollra, s nekem mikor is kell telefonon érdeklõdnöm a mûtéti elõjegyzésrõl. (Ez ma megtörtént. Elõreláthatólag március 13-án mûtik Dorkát.)

Aztán, hogy ezt elintéztük, elõttem állt az egész nap... zabszem a helyén, hisz át kellett jutnom valahogy a Jánosból az OBSI -ba. Papa nem ismeri annyira a várost, hogy nyugodt lélekkel elfuvarozgatott volna engem, akik pedig eszembe jutottak, kivétel nélkül valami halaszthatatlan elfoglaltságra hivatkozva nem tudtak segíteni... Sõt! Akadt olyan is, aki nem is válaszolt aznap, csak már hétfõn, mikor is javában küzdöttem a feladattal... :)

Elõzõ nap kikértem Zsuzska (uncsitesó, "nagyember" APEHéknál, félelmetesen okos, szeretem is :) tanácsát, mert tudtam, hogy Õ többnyire taxival jár. Kiokosított. Ennek megfelelõen elindultam a kocsik felé a kórház elõtt...
Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de annyira paráztam, hogy még most is zizegek kicsit a gondolattól... borzalom...
De annyira ügyes voltam! De annyira! Marhára elégedett vagyok magammal!

Odaértem Emmához, felküzdöttem magam az 5.-re lifttel (amit utálok, utálok, utálok... de a taxis sikerélményt még a lift sem tudta elhomályosítani).

Célom volt a látogatással mint azt korábban írtam, ellenõriznem kellett, hogy valóban tud-e járni a fixateur-mentes lábával TÚLÉLÕ barátném... (Emlékeztetõül...:)
Külön szobában van, egyedül "bitorol" egy kicsi, világos, kényelmes szobát; azt mondja, a sok ablak hátránya, hogy mikor fúj kinn a szél, õ majd' megfagy az ágyában, hisz a kórterem teljes hosszában ablakok vannak, és úgy tûnik nem tökéletes a szigetelésük... Mielõtt felmentem volna, még vettem a büfében szendvicset meg itókát, neki is meg magamnak is, hisz már kopogott a szemem az éhségtõl.
Beszélgettünk, átbeszéltük a mûtétével kapcsolatos dolgokat, a gyerekeinket (neki is van 3... mint jobb helyeken általában...:), minden szokásos témát, aztán jött hozzá a gyógytornásza. Elõször valami elektromos kezelést kapott, a lábfejét igyekeznek ezzel mozgásra bírni; láthatóan az impulzusokra reagált is :), aztán kicsit késõbb, a jobb karját, csuklóját, könyökét, vállát vette kezelésbe a szakértõje :)

Emma! Ezt a részt most hagyd ki! (Tudom, hogy nem hallgatsz rám, mégis megkísérlem ezt és megkérlek, most ugord át a következõ szakaszt!)
Az én karomat soha nem kellett mozgásra bírni. Addig, amíg nem tudtam még felemelni sem, "csak" az volt a baj, hogy erõtartalékomhoz képest a súlya olyan ólomszerû volt, amivel nem boldogultam, de "szervi" akadálya a mozgásának nem volt. Mindig, most is, a lábaimat kellett tornáztatni... (most is... mondom lábaimat... mondom: mindkettõ lábamat! mert 2 van! 2 van!... izé... szóval vissza az eufóriából...) tehát konkrét tapasztalatom a váll-izület, a könyök vagy kéz mozgatóizmainak munkára bírásáról nincs.
De...
...
de ahogy ültem ott és néztem...
Ahogy nyugodtan ültem, kényelmesen a székemben, bahajlított lábbal... (kettõ lábbal! mondom: kettõvel!!)...
...
Nos, tulajdonképpen nyugodt voltam. Hogy miért? Konkrétan meg tudom mondani, hogy miért... A gyógytornász, akinek a kezei között "dolgozott" Emma, éppen közte és köztem volt, tehát õ (Emma) nem láthatta így az arcom. Azt hiszem, szégyellnem kellene magam... Mégsem érzek semmi ilyesmit, lehet, hogy azért mert miért éppen ebben felelnék meg a szokásos normáknak?! ... Figyeltem õt, amint befogja a száját, hogy a fojtott röhögésszerûségen kívül más ne hallatszon... figyeltem ahogy dobol az egész(ebb) lábával, hallottam az ismerõs mondattöredékeket a gyógytornász szájából: "... még egy-két centi és odaérünk... na, mégegyszer... nyugi... még ezt megcsináljuk... ne felejtsen el néha levegõt venni..."
A kérlelhetetlen pánik szorongatta a torkomat. Önzõ egy hülyepicsa vagyok, mert nem Emma sikeres küözdelmének örültem, nem neki drukkoltam... hogy az a nyomorult két centi meglegyen még és a kézfejével meg tudja érinteni a feje felett a párnát... hanem egyszerûen hagytam magam lehullani a komódomban elraktározott kín szintjére. Mondom, önzõ vagyok. Most is ahelyett, hogy róla beszélnék, megint csak magamról papolok... Elõkerült megint minden... Azt hiszem, néhány taktus a normál levegõvételhez képest nálam is kimaradt...
De mikor fel tudtam ismét nézni, s visszatértem a komódomból a valóságba...
...elmondom, hogy mit láttam...
Egy nõt, aki ripityára törött, szana-széjjel hullot szinte mindene... küzd... keményebben, mint azt egy normi ember valaha is kényszerülne megtenni... harcol azért, hogy ... hogy ... hogy elérje azt a nyomorult párnát, hogy ne sikítson, hogy ne küldje el a búsba azt, akinek a kezében van éppen a karja... vagyis azt láttam, hogy nem vagyok teljesen hülye... mert nem én vagyok az egyetlen, aki el tudja csomagolni az ilyen kõkemény perceket... õ az elején jár még annak az útnak, amin én már 5 éve botorkálok, és aminek csak akkor lesz vége, ha végleg befejezzük itt... mert, szóval azt láttam, hogy...

Emma erõs, igazi TÚLÉLÕ. Soha nem fogja feladni. És minden "járulékos" harcot meg fog vívni, ami ahhoz kell, hogy széthullott testbe csomagolva, mégis egész lelkû ember maradhasson. Bárcsak ne láthatnám a küzdelmét! De köszönöm, hogy láthatom.


...és itt még nincs vége a kalandoknak, csak a szavam is elakadt....

...íme a '+' :)

ez_is_megvolt_1