Upload failed. Maybe wrong permissions?
Így volt majd' egy teljes délutánom elrendezni a dolgokat. Elõször is: autót kellett szereznem. Erõmû. Izé... A világon semmi közünk ehhez a céghez, de Csaba okán még most is bármikor segítenek, csak szólnom kell. Én meg szólok... Szóval, autó elrendezve, ráadásul úgy, hogy amikor beszéltem Judittal, akivel ezeket a bajaimat meg szoktam oldani, még nem tudtam megmondani pontosan, hogy utána engem haza kell-e hozni, esetleg másik kórházba átfuvarozni, mert akkor még nem beszéltem Emmával... ugyanis terveim szerint, Õ lett volna a második állomás aznap. Tehát Judit felírta a sirámom, hogy reggel jönni kell értem autónak, bevisz minket a klinikára aztán addigra csak kitalálom, hogy ki akar, és hova akar is menni onnan...
Ezután hívtam Emmát. Izé... (vagy ezt már mondtam?)... gyakorlatilag közöltem vele, hogy meglátogatom másnap. Nem tudom, mit mondtam volna, ha kiderül, hogy valamiért nem jó neki az a nap (ilyesmi, hogy konzultáció, esetleg másik kórházba szállítás... nehogy már keresztülhúzza az én nagy nehezen összeeszkábált napirendemet), de szerencsére ilyesmi nem merült fel.
Tehát, Emmához, a magas épületig -"tetején a nagy B betû"- el volt rendezve az utam. Már csak az volt a kérdés, hogy haza miképpen jutok majd. Hívtam egy barátomat, aki idõnként korrepetálja a lányokat, s nekem is tanárom volt egykor; mostanság pedig valahol Pesten dolgozik, hogy "nemelehetnee" aznap hazafuvaroznia engemet? Sõt! Az igazán ideális az lenne, ha akkor eljönne értem a kórházhoz, aztán ketten elmennénk megnézni a mindkettõnket igen érdeklõ Van Gogh kiállítást. Majd eme egyetemes élménnyel gazdagabban hazaszállítana Battára.
Nem zárkózott el a gondolattól, sõt, mint azt már korábban beszéltük is, kifejezetten érdekelte ez a tárlat, de megígérni csak annyit tudott, hogy megpróbálja úgy intézni, hogy korábban elszabaduljon az igából, s ha ez megy akkor megnézzük, ha nem, akkor "csak" a hazajövetelem megoldott.
Hát, estére kezdett körvonalazódni a nap, úgyhogy összeszedtük Fanninak a pakkot, egyáltalán felkészültünk rá, hogy most egy hétig távol lesz. (A doktornõ így saccolja a dolgot.) Onnantól igyekeztem "rápihenni" a másnapra és szemezgetni a könyveimbõl Emmának.
Õ ugyanis azt mondta, hogy szereti úgy megismerni az embereket, hogy azok kedvenc könyveit olvassa el, s azokon keresztül lát bele az ajánlóba... Remek módszer... csak éppen agy kell hozzá..., hja kérem, akinek nem fõzelékkel van tele a tér a haja alatt...
Elõkotortam egy ajándékzacsit (szép, világoskék, virágmintás), és irány a könyvespolc! Az elsõ, amit mindenképpen oda akartam adni neki, az a Zabhegyezõ volt. Nem találtam. Fannitól kérdeztem, nála nem volt, így egy gyerekem maradt, akinél még elõfordulhatott, s ez Egyeske. Fel is hívtam, hogy mikor hazaér, elsõ dolga legyen elõkotorni nekem ezt, mert küldetése van ennek a könyvnek... Meg is lett. Bekerült a zacsiba, ahová már korábban betettem a Patkánykirályt (amit a túlélés-játék egy formája miatt gondoltam fontosnak), aztán egy Vonnegut kötetet raktam be és a Babylove-ot.
Ezek nekem fontosak. Zabhegyezõ Anyué volt, lehettem vagy 12 éves, mikor elõször a kezembe nyomta, s akkor persze még nem értettem, de nagyon tetszett, s utána, olyan két évente rendszeresen elolvastam és már kezdett sokkal szélesebb jelentésûvé válni nekem. Ezen kívül az egyike azon köteteknek, amikbe Anyu a címlapra és a 100. oldal tetejére ráírta, hogy "L.I.". Illetve cirkalmas, olyan "anyus" betûkkel felrajzolta, hogy ez bizony a miénk: L.I.: Lencsés Illés :) A századik oldal kikeresése az én feladatom volt, mióta az eszemet, meg a számokat, tudom... Vonnegut stílusa olyan egyedi, számomra olyan magávalragadó, hogy ez pl. nagyon jól jellemez engem (gondolom, már az, hogy nekem ez tetszik, vagy hogyan is van ez, na). A Patkánykirályt, fentebb megokoltam, de más miatt is ott a helye: Zsolti könyvei közül került hozzám. Anyu az eredeti gazda, de nálam azóta van, hogy Csabával összeszedtük Zsolti holmijait/emlékeit 2001 májusában.
Zsolti és Csaba.
Csaba és Zsolti.
A Babylove pedig szintén olyan túlélõs könyv. Nem fizikai síkon, még nyomokban sem ez a pálya, ahol mi vagyunk kénytelenek bizonyítani erõnket, de tagadhatatlanul nehéz a gyerekkorú lányanyák sorsa.
Ezeknek a hangulata itt él bennem, és gondoltam ha másra nem is, arra talán megfelel, hogy Emma figyelmét -ha pillanatokra is, de- elterelje a kórház-mûtét-láb körforgástól...
Aztán, beleraktam neki a zacsiba még két õrzõ-védõ izékét. Egyikük egy szürke viziló, akit én az elsõ idõkben kaptam Virágtól, azért, hogy vigyázzon rám, és mert épp akkora a "dereka" amit ha szorongatok, elõbb-utóbb behajlik az addig merev gyûrûsujj a jobb kezemen. (Meg is felelt a hozzá fûzött reményeknek.) A másik pedig egy szintén ajándékba kapott, kicsi angyalka-szobrocska. Õt a Jánosban kaptam a nõvérkéktõl, azzal, hogy innentõl ez fog vigyázni rám. Angyalka volta felett gálánsan szemet hunytam, hisz semmi vallással kapcsolatos dolog nem kerül saját akaratomból a közelembe, de így, hogy tõlük kaptam ezt, csak az ehhez kapcsolódó szeretet maradt meg. Mindkettõt azért adtam, mert ezek veteránok az ilyen dologban. Remekül szolgáltak már széthullott túlélõ lelkének egybentartásában, s gondoltam, akkor Emmának is hasznára lehetnek.
Persze, benne volt, hogy körberöhög miattuk, de ezt meg kellett kockáztatnom... Nem tette. Most ott ülnek az ágya melletti ablakpárkányon, s addig maradnak vele, amíg õ szükségét érzi a segítségüknek. (Merthogy az én testõrségemrõl van szó! Addig maradnak nála, amígy csak kell, de az én szolgálatomban áll a két testõr! :) A Zabhegyezõt pedig alig egy nap alatt már ki is olvasta! Nagyon hatékony!!
Ááááááá... még nincs vége a nap krónikájának, csak már mennem kell, de nem akarom vázlatként menteni... Majd folytatom, ígérem... van még...
Itt is van, ni...
2007-01-13
~~DISCUSSION~~
Csütörtök, mely nullára visz
Elképesztõen mozgalmas volt. Fizikailag kivett belõlem minden "mozdítható" tartalékot, de a lelkemnek hatalmas adag, elraktározható pluszt adott.
Történt, hogy Fanni, a hónapok óta húzódó gyomorfájdalmai miatt, illetve azért, mert ezek okát itt a háziorvosa nem tudja kideríteni, kapott beutalót az I. sz. Gyerekklinikára. Azt mondta a doktornõ, hogy akár aznap délután is mehetünk, de lehet másnap reggel is. Hát, miután nem számítottunk erre, inkább a másnap -azaz csütörtök- reggel mellett döntöttünk.Így volt majd' egy teljes délutánom elrendezni a dolgokat. Elõször is: autót kellett szereznem. Erõmû. Izé... A világon semmi közünk ehhez a céghez, de Csaba okán még most is bármikor segítenek, csak szólnom kell. Én meg szólok... Szóval, autó elrendezve, ráadásul úgy, hogy amikor beszéltem Judittal, akivel ezeket a bajaimat meg szoktam oldani, még nem tudtam megmondani pontosan, hogy utána engem haza kell-e hozni, esetleg másik kórházba átfuvarozni, mert akkor még nem beszéltem Emmával... ugyanis terveim szerint, Õ lett volna a második állomás aznap. Tehát Judit felírta a sirámom, hogy reggel jönni kell értem autónak, bevisz minket a klinikára aztán addigra csak kitalálom, hogy ki akar, és hova akar is menni onnan...
Ezután hívtam Emmát. Izé... (vagy ezt már mondtam?)... gyakorlatilag közöltem vele, hogy meglátogatom másnap. Nem tudom, mit mondtam volna, ha kiderül, hogy valamiért nem jó neki az a nap (ilyesmi, hogy konzultáció, esetleg másik kórházba szállítás... nehogy már keresztülhúzza az én nagy nehezen összeeszkábált napirendemet), de szerencsére ilyesmi nem merült fel.
Tehát, Emmához, a magas épületig -"tetején a nagy B betû"- el volt rendezve az utam. Már csak az volt a kérdés, hogy haza miképpen jutok majd. Hívtam egy barátomat, aki idõnként korrepetálja a lányokat, s nekem is tanárom volt egykor; mostanság pedig valahol Pesten dolgozik, hogy "nemelehetnee" aznap hazafuvaroznia engemet? Sõt! Az igazán ideális az lenne, ha akkor eljönne értem a kórházhoz, aztán ketten elmennénk megnézni a mindkettõnket igen érdeklõ Van Gogh kiállítást. Majd eme egyetemes élménnyel gazdagabban hazaszállítana Battára.
Nem zárkózott el a gondolattól, sõt, mint azt már korábban beszéltük is, kifejezetten érdekelte ez a tárlat, de megígérni csak annyit tudott, hogy megpróbálja úgy intézni, hogy korábban elszabaduljon az igából, s ha ez megy akkor megnézzük, ha nem, akkor "csak" a hazajövetelem megoldott.
Hát, estére kezdett körvonalazódni a nap, úgyhogy összeszedtük Fanninak a pakkot, egyáltalán felkészültünk rá, hogy most egy hétig távol lesz. (A doktornõ így saccolja a dolgot.) Onnantól igyekeztem "rápihenni" a másnapra és szemezgetni a könyveimbõl Emmának.
Õ ugyanis azt mondta, hogy szereti úgy megismerni az embereket, hogy azok kedvenc könyveit olvassa el, s azokon keresztül lát bele az ajánlóba... Remek módszer... csak éppen agy kell hozzá..., hja kérem, akinek nem fõzelékkel van tele a tér a haja alatt...
Elõkotortam egy ajándékzacsit (szép, világoskék, virágmintás), és irány a könyvespolc! Az elsõ, amit mindenképpen oda akartam adni neki, az a Zabhegyezõ volt. Nem találtam. Fannitól kérdeztem, nála nem volt, így egy gyerekem maradt, akinél még elõfordulhatott, s ez Egyeske. Fel is hívtam, hogy mikor hazaér, elsõ dolga legyen elõkotorni nekem ezt, mert küldetése van ennek a könyvnek... Meg is lett. Bekerült a zacsiba, ahová már korábban betettem a Patkánykirályt (amit a túlélés-játék egy formája miatt gondoltam fontosnak), aztán egy Vonnegut kötetet raktam be és a Babylove-ot.
Ezek nekem fontosak. Zabhegyezõ Anyué volt, lehettem vagy 12 éves, mikor elõször a kezembe nyomta, s akkor persze még nem értettem, de nagyon tetszett, s utána, olyan két évente rendszeresen elolvastam és már kezdett sokkal szélesebb jelentésûvé válni nekem. Ezen kívül az egyike azon köteteknek, amikbe Anyu a címlapra és a 100. oldal tetejére ráírta, hogy "L.I.". Illetve cirkalmas, olyan "anyus" betûkkel felrajzolta, hogy ez bizony a miénk: L.I.: Lencsés Illés :) A századik oldal kikeresése az én feladatom volt, mióta az eszemet, meg a számokat, tudom... Vonnegut stílusa olyan egyedi, számomra olyan magávalragadó, hogy ez pl. nagyon jól jellemez engem (gondolom, már az, hogy nekem ez tetszik, vagy hogyan is van ez, na). A Patkánykirályt, fentebb megokoltam, de más miatt is ott a helye: Zsolti könyvei közül került hozzám. Anyu az eredeti gazda, de nálam azóta van, hogy Csabával összeszedtük Zsolti holmijait/emlékeit 2001 májusában.
Zsolti és Csaba.
Csaba és Zsolti.
A Babylove pedig szintén olyan túlélõs könyv. Nem fizikai síkon, még nyomokban sem ez a pálya, ahol mi vagyunk kénytelenek bizonyítani erõnket, de tagadhatatlanul nehéz a gyerekkorú lányanyák sorsa.
Ezeknek a hangulata itt él bennem, és gondoltam ha másra nem is, arra talán megfelel, hogy Emma figyelmét -ha pillanatokra is, de- elterelje a kórház-mûtét-láb körforgástól...
Aztán, beleraktam neki a zacsiba még két õrzõ-védõ izékét. Egyikük egy szürke viziló, akit én az elsõ idõkben kaptam Virágtól, azért, hogy vigyázzon rám, és mert épp akkora a "dereka" amit ha szorongatok, elõbb-utóbb behajlik az addig merev gyûrûsujj a jobb kezemen. (Meg is felelt a hozzá fûzött reményeknek.) A másik pedig egy szintén ajándékba kapott, kicsi angyalka-szobrocska. Õt a Jánosban kaptam a nõvérkéktõl, azzal, hogy innentõl ez fog vigyázni rám. Angyalka volta felett gálánsan szemet hunytam, hisz semmi vallással kapcsolatos dolog nem kerül saját akaratomból a közelembe, de így, hogy tõlük kaptam ezt, csak az ehhez kapcsolódó szeretet maradt meg. Mindkettõt azért adtam, mert ezek veteránok az ilyen dologban. Remekül szolgáltak már széthullott túlélõ lelkének egybentartásában, s gondoltam, akkor Emmának is hasznára lehetnek.
Persze, benne volt, hogy körberöhög miattuk, de ezt meg kellett kockáztatnom... Nem tette. Most ott ülnek az ágya melletti ablakpárkányon, s addig maradnak vele, amíg õ szükségét érzi a segítségüknek. (Merthogy az én testõrségemrõl van szó! Addig maradnak nála, amígy csak kell, de az én szolgálatomban áll a két testõr! :) A Zabhegyezõt pedig alig egy nap alatt már ki is olvasta! Nagyon hatékony!!
Ááááááá... még nincs vége a nap krónikájának, csak már mennem kell, de nem akarom vázlatként menteni... Majd folytatom, ígérem... van még...
Itt is van, ni...
2007-01-13
~~DISCUSSION~~
| ← Az én olvasatomban... | Csütörtök, mely nullára visz + → |